Molnár Gusztáv vagyok. A világpolitika – mint a zajló történelem színtere – mindig érdekelt, a geopolitika pedig mint a politikai jelenségek földrajzi és kulturális, illetve civilizációs meghatározottságainak – határainak, ha úgy tetszik – vizsgálata a kommunizmus összeomlása után kezdett el foglalkoztatni, amikor a különféle pán-Európa-, vagy a Vancouvertől Vlagyivosztokig kiterjeszthető demokrácia-víziókkal szemben úgy véltem, hogy a történelmi Közép-Európa valóban a Nyugat részévé válhat, Kelet-Európa azonban nem. (Ma úgy látom, hogy a centrum – az ún. mag-Európa – és a perifériák közötti különbségek élesebbek, mint a Közép- és Kelet-Európa közöttiek, ami azonban nem jelenti azt, hogy az egyes országok helye és útja eleve eldöntött kérdés.)   


 


A geopolitikával „eleven” kapcsolatba akkor kerültem, amikor 1995-ben a magyar származású amerikai George Friedman egyszer csak betoppant a Teleki László Alapítványhoz (máig sem értem, hogyan történhetett meg, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormányzat megszüntette), ahol akkor egy geopolitikai kutatócsoportot vezettem. Azt mondta, felkeltette az érdeklődését, amiket egy tévébeszégetésben mondtam, és meghívott a Louisianai Egyetemre, ahol a geopolitikai kutatóközpont igazgatója volt. Az ottani egyetemi könyvtárban hajtottam fel és másoltam le azokat az alapkönyveket, amelyekből pár évvel később összeállítottam a 2002-ben második kiadásban is megjelent (de mint hallom, azóta is hozzáférhetetlen) Geopolitikai szöveggyűjtemény angolszász fejezetét.


 


Bár később az Yves Lacoste professzor által vezetett  Institut Français de Géopolitique-ban is tölthettem néhány hónapot, ahol az  Hérodote  című geopolitikai folyóiratot is szerkesztik, amely az egyes országokon belüli geopolitikai határvonalak kérdésének világviszonylatban is talán a legkiválóbb fóruma, tartósabb kapcsolatban a közben a texasi Austinban saját céget alapító Friedmannal maradtam. A Stratfort ma már mindenki ismeri és olvassa, akit érdekel az amerikai globális hatalom és az annak szupremáciáját lerombolni, illetve ellensúlyozni akaró geopolitikai entitások pillanatnyi és várható helyzete. (A geopolitikai szempontból releváns országok közé tartoznak azok is, amelyek az amerikai világszupremáciát támogatják és abba kapaszkodnak.)


 


George Friedman, a Stratfor elnök-vezérigazgatója, mint az The Next 100 Years. A Forecast for the 21st Century című legújabb könyvéből is kiderül, meg van győződve arról, hogy Amerika szupremáciája nemcsak hogy ma vitathatatlan, de a jövőben is fennmarad, sőt ha lehet, még egyértelműbbé válik.


 


Mint a klasszikus mackinderi geopolitikai iskola híve, úgy vélem, hogy Amerika még jóideig a világtenger ura marad, de arra – elvi és gyakorlati okokból – soha nem lehet képes, hogy az eurázsiai világsziget fölött is ellenőrzést gyakoroljon. Ezt 2007 decemberében írt és 2008 novemberében megjelent, A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című tanulmányomban  részletesen megindokoltam.


 


Ehhez most annyit tennék hozzá, hogy Obama hatalomra kerülésével Amerika kapott egy esélyt arra, hogy a világra és nem utolsó sorban önmagára nézve is komoly veszélyekkel járó geopolitikai szupremácia elvét mellőzve a geopolitikai világegyensúly elve szerint igazodjon. A geopolitika persze elsősorban nem a szándékokkal (bár azokkal is), hanem a hatalmi realitásokkal foglalkozik. Ezek arra utalnak, hogy Európa, Oroszország, valamint Kelet- és Dél-Ázsia megfelelő partnerek lehetnek egy olyan Amerika számára, amely a többi autonóm hatalmi centrum érdekeit tiszteletben tartja.


 


Jelenleg a tág értelemben vett Közel-Kelet az egyetlen olyan kritikus geopolitikai térség, amellyel Amerika a fenti értelemben nem tud kiegyezni. Ennek egyik oka az, hogy a Közel-Keleten tulajdonképpen nincsenek olyan európai vagy ázsiai típusú államok, amelyek néha nem kis nehézségek árán ugyan, de lényegében teljes ellenőrzést gyakorolnak a saját területük és a saját állampolgáraik fölött. A másik oka pedig az, hogy nem biztos, hogy a Közel-Kelet vonatkozásában Amerika képes lesz lemondani a geopolitikai szupremácia elvéről. Így itt – mint arra nemrég Abdullah jordániai király egy fontos nyilatkozatában utalt – nem lehet kizárni egy nagyszabású háború lehetőségét.


Valószínűleg ez a különös helyzet  az oka, hogy – mint az FN-en az elmúlt hetekben megjelent cikkeimből is látható – egy ideje szinte kizárólag Amerika és a Közel-Kelet rendkívül összetett viszonyának az alakulása foglalkoztat.       



Megígérem azonban olvasóimnak, hogy  egyéb térségekre és témákra is sort kerítek majd. Ebben remélhetőleg segítségemre lesznek azok a barátaim is, akiket időnként felkérek majd arra, hogy egy-egy gyorselemzés erejéig legyenek a Világnapló vendégei.