Március végén a neokonzervatív irányzat két legprominensebb képviselője, William Kristol és Robert Kagan megalapította a Foreign Policy Initiative nevű think tank-et. Az új külpolitikai háttérintézet lényegében az 1997-ben (ugyancsak Kristol és Kagan által létrehozott), de 2005 óta nem működő Project for a New American Century tevékenységét folytatja az új körülmények között.


Az Intézet feladatait kijelölő közleményből  megtudjuk, hogy Amerikát nem fenyegeti a „stratégiai túlterjeszkedés”1 (veszélye, és éppen ezért nincs szükség „önkorlátozás”-ra vagy visszovonulásra sem. „Az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy hátat fordítson nemzetközi elkötelezettségeinek és szövetségeseinek.”


Az FPI közleménye nem nevezi meg a szövetségeseket, de az utalásokból világos, mely országokról van szó. Azokról, amelyek „segítettek” Amerikának „legyőzni a fasizmust és a kommunizmust a 20. században”, vagyis elsősorban Nagy-Britanniáról és Lengyelországról, valamint „Irak és Afganisztán nemrég felszabadított polgárai”-ról.


Ezen kívül még Izrael jöhet számításba, bár rá a közlemény szerzői közvetlenül nem utalnak. A „kezdeményezés” céljai között mindenestre kiemelt helyen szerepel „az Amerika demokratikus szövetségeseit erőteljesen támogató politika és az amerikai érdekeket veszélyeztető haramia-rezsimekkel való szembenállás” előmozdítása.


A „haramia-rezsim” kifejezés nem lehet véletlen. Elsősorban az észak-koreai és az iráni haramia-államokra utal, de jelentése tágabb körű, és a Hamasz ellenőrzése alatt lévő Gázára és a Hezbollah ellenőrzése alatti Dél-Libanonra is vonatkoztatható. Mivel e rezsimek – a kelet-ázsiai Észak-Korea kivételével – mindenekelőtt Izraelre jelentenek közvetlen veszélyt, logikusnak tűnik, hogy a velük való szembenállás egyúttal Amerika egyetlen közel-keleti „demokratikus szövetséges”- ének, Izraelnek az „erőteljes támogatását” is jelenti.      


Geopolitikai szempontból a lényeges, és ezt az a priori intervencionista megközelítést a realista iskoláéval szembeállító vonakozás itt az, hogy Amerika nem szuverén nemzetállamként jelenik meg, hanem mint „demokratikus szövetségeseivel” őt stratégiai szempontból szervesen egybekapcsoló entitás, amelynek így nem lehetnek saját külön –  szövetségesei érdekeitől időlegesen vagy akár hosszabb távon is eltérő – nemzeti érdekei.


Nem támogathatja például az Európai Unió ún. kemény magjának a megerősödését, mert az ellenkezik Nagy-Britannia vélt érdekeivel, nem törekedhet stratégiai együttműködésre Oroszországgal, mert az Lengyelország „elárulását” jelentené, és nem erőltetheti az izraeli-palesztin megbékélést, az ún. kétállami megoldást, mert az ezzel járó engedményeket a jelen körülmények között Izrael nem hajlandó megtenni.


A Clinton- és a Bush-korszak intervencionista külpolitikájának továbbfolytatását elősegíteni kívánó régi-új neokonzervatív „kezdeményezés” március 31-én megrendezett első konferenciájának a témája Afganisztán volt. Ez azt jelenti, hogy a neokonok – legalábbis ami a külpolitikát illeti – egyelőre nem akarnak konfrontálódni Obamával.


Figyelemreméltó, hogy a konferencia egyik meghívottja John Nagl nyugalmazott tábornok, az új adminisztráció külpolitikájának kialakításában jelentős szerepet vállaló Center for a New American Security februárban megválasztott elnöke volt, akinek nem eshetett rosszul, hogy az elnök Afganisztánnal kapcsolatos stratégiáját – amelyet nagyrészt az általa vezetett kutatóközpontból kormányzati pozíciókba átkerült szakértők dolgoztak ki – az „ellenzék” új külpolitikai fellegvárában dicsérő szavakkal illették. De nem valószínű, hogy a Robert Kagan által már egy korábbi Washington Post-cikkben, majd a szóban forgó konferencián is megfogalmazott elismerés (hogy ti. “az amerikai [kül]politika alapvető céljai és premisszái nem változtak”), John Nagl-t, a „felkelés-elhárítás (counter-insurgency, felkelők elleni harc) szakemberét különösebben megnyugtatta.


Abból, amit ezen a konferencián Nagl elmondott, mindenekelőtt az derül ki, hogy Amerika „a legalapvetőbb stratégiai hibá”-t követte el Afganisztánban azzal, hogy maximális céljait elégtelen eszözökkel próbálta meg elérni. De érdekes módon Nagl szövegéből is az derül ki, hogy magát a célt, a liberális demokráciát elvileg ő is megvalósíthatónak tartja („a liberális demokrácia afganisztáni felépítése lehetséges”), csak úgy látja, hogy a harminc éve tartó szűntelen háborúskodás miatt az ország egyszerűen nem rendelkezik a liberális demokrácia felépítéséhez nélkülözhetetlen emberanyaggal és intézményekkel.


 


Ez körülbelül olyan, mint Lenin első világháború utáni pragmatizmusa, amikor az orosz bolsevikok vezére ideiglenesen kénytelen volt lemondani a szocializmus felépítésről, mert az adott viszonyok ezt nem tették lehetővé, de meg sem fordult a fejében, hogy maga a cél hamis. Az amerikai (és általában a nyugati) közbeszédben megengedhetetlen szentségtörés volna azt kimondani, hogy a demokráciát nem lehet „felépíteni”, hiszen az egy több évszázadon keresztül tartó szerves, csak a nyugati civilizációra jellemző folyamat, amelynek bizonyos elemei – kisebb-nagyobb sikerrel – természetesen meghonosíthatók egyebütt is, de az emberek közötti kapcsolatok és a hatalmi viszonyok rendszere még a legszerencsésebb esetekben is inkább emlékeztet az eredeti civilizációs környezetre, mint a tulajdonképpeni nyugati demokráciára.


 


Úgy tűnik, a szocializmusnak és a liberalizmusnak mindig is megvoltak (utóbbinak még ma is meg vannak, előbbinek pedig hamarosan újból megjelennek majd) az ideológiai voluntaristái, akik valósággal dúskálnak a józan észnek és országaik elemi érdekeinek ellentmondó döntésekben. Most, hogy az amerikaiak rájöttek, hogy az érdekeiket veszélyeztető térségbeli tényezők kulcsa nem Afganisztán, hanem a nála jóval komolyabb problémát jelentő Pakisztán, lemondtak a „liberális demokrácia” afganisztáni megteremtésének irreális céljáról, és megelégednének azzal, ha egyáltalán ki lehetne ott alakítani valamiféle államot, egy olyan kormányzatot, amelyet a nép elfogad, és amely így Amerika számára megfelelő „kivonulási stratégia”-ként szolgálhatna.


 


A probléma azonban az, hogy Amerika ennek a módosított, a valósághoz némileg már hozzáidomított célnak az eléréséhez sem rendelkezik a megfelelő eszközökkel. Nagl elmondta, hogy az elhárítási stratégia sikerét csak akkor lehet biztosítani, ha legalább 20-25 katona jut 1000 emberre. A harminc milliós Afganisztán esetében ez egy hatszázezer fős katonai erőt jelent, amely „háromszor nagyobb, mint a jelenlegi afgán és nemzetközi erők összessége”.


 


Ezért az Obama elnök által bejelentett csapaterősítés (17 ezer katona és négyezer civil szakember pótlólagos kivezénylése) csak egyfajta „foglaló”-t  jelenthet a harmincmillió afgán biztonságának garantálásához szükséges jóval nagyobb katonai erő kiállításának a folyamatában. Mivel a NATO-szövetségesek részéről komolyabb segítségére nem lehet számítani, az afgán hadsereg jelenlegi létszáma pedig 70 000, amelyet 135 000 főre szeretnének emelni, ez tulajdonképpen annak nyílt beismerése, hogy az afganisztáni „misszió” csődjét csak elodázni lehet, de elkerülni nem. Ha csak le nem mondanak magáról a Bush volt elnök által meghirdetett és Obama által is felvállalt értelmetlen stratégiai célról, az al-Kaida „legyőzésé”-ről.


 


Robert Kagan 2008 nyarán megjelent The Return of History and the End of Dreams című könyvében2 amellett érvelt, hogy Amerikának a jövőben az iszlám radikalizmus mellett a megerősödő és regionális, illetve globális érdekeiket egyre aggresszívebben érvényesítő autoritárius nagyhatalmakkal  (Kínával és Oroszországgal) is mint komoly veszélyforrásokkal kell számolnia, és éppen ezért még az eddieknél is egyértelműbben és határozottabban kell folytatnia a 2001. szeptember 11-e utáni időszakban elkezdett, de Bush második mandátuma idején már a megtorpanás és a kifáradás jeleit mutató intervencionista külpolitikát. Szavainak különös súlyt adott, hogy John McCain külpolitikai főtanácsadójaként, a republikánus elnökjelölt győzelme esetén fontos kormányzati pozíció várományosának számított.


             


Ehhez képest most úgy látszik, Kagan jóval kevesebbel is beéri, mert nagyívű stratégiát vél felfedezni Obama inkább konjunkturális jellegű, Afganisztánal kapcsolatos döntéseiben, amelyek részben az iraki kivonulást fedezik valamiképpen, részben pedig a katonai establishment Pakisztánnal kapcsolatos aggodalmaival magyarázhatók.


 


Kagan (és általában a neokonok) szempontjából itt egyetlen pozitívum van: az, hogy Obama – szokásához híven – nem hajlandó nyíltan és egyértelműen szakítani a Bush-féle külpolitikával, hanem inkább annak stratégiai céljait fenntartva különféle korrekciós taktikai manővereket hajt végre, amelyek természetesen nem oldanak meg semmit, őt viszont újabb és újabb zsákutcákba sodorják.


 


Ennek a politikának a támogatása hasznos a neokonzervatívok számára. Azt a kétségtelen tényt, hogy Obama taktikai szempontból nyitottnak mutatkozott irányukban, mint azt már a George F. Will konzervatív politikai publicista Washington melletti lakásán január 13-án, egy héttel beiktatása előtt megtartott zárt körű találkozó is világossá tette, és ami  fontosságuk elismeréseként értelmezhető, ők – egyelőre – hasonló taktikai elismeréssel viszonozzák.


 


Csakhogy míg Obama ebből tulajdonképpen nem profitál semmit, a neokonok nagyon is jól járnak az üzlettel. Nekik az az érdekük, hogy az elnök egyre jobban belebonyolódjon a kilátástalanabbnál kilátástalanabb helyzetekbe. Ők pontosan látják, hogy Obama tulajdonképpen nagyon komoly változásokat szeretne véghezvinni az amerikai külpolitikában, de amint ez belpolitikai terveiből is látszik, nem biztos, hogy lesz benne annyi keménység és határozottság, hogy az előtte tornyosuló akadályokat legyűrje.


 


Kagan nyilván nem azért mondja azt, hogy Obama Afganisztánnal kapcsolatos döntése nem csak regionális szempontból fontos, hanem „egy sokkal szélesebb perspektívából” szemlélve is, vagyis próbál meg nagyívű stratégiát gyártani Obama afganisztáni taktikai manőverezéseiből, mintha nem volna tisztában a valós helyzettel. Feltehetően pontosan tudja, hogy a Foreign Policy Initiative említett konferenciáján tett hangzatos kijelentéseinek („…az elnök egyértelműen „nem”-et mondott a visszavonulásra: világosan elmélyítette és megerősítette Amerikának egy nehéz konfliktussal szembeni elkötelezettségét a világ nagyon távoli részén… lehet, hogy ez lesz egész elnökségének egyik legfontosabb döntése, mert ez üti meg a hangot. Nem azért lépsz előre egy olyan nehéz konfliktusban, mint amilyen az afganisztáni, hogy máshol mindenütt visszavonuljál.”) nincs semmiféle valóságalapja.


 


A kérdés az, miért fontos Robert Kagannek, hogy Obama, ha felemásan, ha elégtelen eszközökkel is, de folytassa a harcot (a végső, lehetetlen “győzelem”-ig) a radikális iszlámmal. Talán meg van győződve arról, hogy Amerika mint a világ legerősebb hatalma megengedheti magának, hogy állandó alacsony intenzitású háborút folytasson, vagyis folyamatos hadiállapotban legyen az iszlám radikalizmussal? Ez nem elégséges indok, hiszen nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok nemzeti érdekeit sokkal inkább szolgálja az iszlámmal való megbékélés, amire Obama hivatalba lépésének első napjától fogva törekszik.


Mivel Obama a radikális iszlámot ugyan reális, de mellékes kérdésnek tekinti, fennáll annak a veszélye, hogy fokozatosan kihátrál azokból a konfliktusokból, amelyek pozitív megoldására nincs esélye. Kagan feltehetően azért támogatja az új elnök jelenlegi bizonytalankodó (jobb esetben: taktikázó), sem igazán realista (az amerikai nemzeti érdekekekt követő), sem igazán neokonzervatív (Amerika és legfontosabb szövetségesei stratégiai érdekeinek azonosságát valló) külpolitikáját, mert úgy gondolja, hogy a katonai erőfeszítések mégoly csekély mértékű fokozása az “al-Kaida legyőzésé”-nek esélyeit semmivel sem növeli ugyan, de megnehezíti Obama számára az afganisztáni-pakisztáni konfliktuszónából való gyors kivonulást.             


De miért lényeges ez Kagan és a neokonzervatívok számára? Azért, mert ha Amerika lokalizálja a radikális iszlámmal fennálló konfliktusait és ezzel egyidejűleg elmélyíti a mérsékelt iszlám országokkal való stratégiai együttműködését, nagyon nehéz helyzetbe hozhatja a fő közel-keleti szövetségesének számító Izraelt. Ez utóbbi ugyanis a radikális iszlamistákkal gyakorlatilag megszakítás nélkül éles, a mérsékelt iszlám országokkal, pontosabban azok lakosságával pedig szintén nem szűnő latens háborút folytat.


Azért célszerű erre az összefüggésre épp Robert Kagan kapcsán rámutatni, mert ő talán az egyetlen olyan kiemelkedő neokon ideológus, aki Izraellel explicit módon egyáltalán nem foglalkozik. Amikor Stephen Walt a Kagan és Kristol által alapított Foreign Policy Initaitive-val foglalkozó egyik bejegyzésében szóvá tette, hogy a neokonzervatívok  külpolitikája, azon túl, hogy “a katasztrofális iraki háborúhoz és Amerika imázsának az aláásásához vezetett”, “hozzájárult ahhoz is, hogy az izraeli-palesztin konfliktus megoldását célzó kétállami megoldásra irányuló erőfeszítések csődöt mondjanak, amivel csak a Hamasz megerősödését, Izrael jövőjének a veszélyeztetését és Amerika globális pozíciójának a további gyengítését érték el”, Kagan érdekes módon reagált.


Nem közvetlenül üzent Waltnak, hanem Christian Brose, a Foreign Policy  szerkesztője  révén  (aki több alkalommal is – például itt és itt –   vitába szállt Walttal) juttatott el hozzá egy helyesbítő üzenetet. Ebben Kagan a következőket mondja:


“Az az állítás, hogy én a kétállami megoldás ellen dolgoztam a Közel-Keleten, merő koholmány. Én a szó szoros értelmében soha nem írtam vagy beszéltem erről a kérdésről.”      


Walt örömmel pontosította kijelentését, annál is inkább, mert nem azt állította, hogy személy szerint Kagan ellenezte a kétállami megoldást. És természetesen nem hagyhatta ki a tálcán kínálkozó kérdést:


 


 “Végül is mi Kagan álláspontja a kétállami megoldásról? Az utóbbi években rengeteget írt az amerikai külpolitikáról – beleértve a közel-keleti politikát –, és úgy tűnik, semmi mondanivalója nem volt az egyik legfontosabb kérdésről, amely a térséghez való egész viszonyulásunkat befolyásolja. A kétállami megoldás a legutóbbi három elnök – Bill Clinton, George W. Bush és most Barack Obama – hivatalos célkitűzése volt, és  szeretném tudni, hogy Kagan egyetért-e velük. Ő és neokonzervatív társai azon a véleményen vannak, hogy Amerika hatalmát erőteljesen érvényesíteni kell annak érdekében, hogy a kitűzött külpolitikai célokat elérjük. Úgyhogy felteszem a kérdést: támogatja-e Kagan egy életképes palesztin állam létrehozását, és úgy gondolja-e, hogy az Egyesült Államoknak mindkét fél irányában latba kell vetnie jelentékeny befolyását, hogy elérhessük ezt az eredményt.”     


Robert Kagan mindeddig nem válaszolt a kérdésre, de az kétségtelenül elevenbe talált. Ha Stephen Walt, “a Lockheed egyik rakétatudósának fia (…), akit  10-11 éves kora óta a hadászat és a katonai stratégia problémái foglalkoztattak” ismerné Leo Strauss és egyik kedvenc szerzője, Baruch Spinoza műveit3, nem is tette volna fel ezt a túlságosan egyenes, és ezért a dolgokat kissé leegyszerűsítő kérdést, hanem kimondta volna, vagy legalább finoman célzott volna arra, hogy Kagan épp azzal foglalt állást az ún. kétállami megoldás ügyében, hogy soha nem beszélt róla.


                           








1  A kifejezés Paul Kennedytől származik. Vö.: Paul Kennedy: Az Egyesült Államok: a „legnagyobb hatalom” relatív hanyatlásának problémája. In: P. K.: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. [1988]. Akadémiai Kiadó, Bp., 1992. 483-502. L. még: uő: The American dilemma. In: Preparing  for the 21th Century. HarperCollinsPublishers, London, 1993. 290-325.   


2 Alfred A. Knopf, New York, 2008.


3 Vö.: Leo Strauss: Hogyan olvassuk Spinoza Teológiai-politikai tanulmányát? [1948] In: L. Strauss: Az üldöztetés és az írás művészete. [1952] Atlantisz, Budapest, 1994. 169-239. L. még: Leo Staruss: The Testament of Spinoza [1932]. In: L. S.: The Early Writings (1921-1932). Translated and edited by Michael Zank, State University of New York Press, 2002, 216-223.