A múlt év végén elhunyt Samuel P. Huntingtonról barátai és tisztelői április végén megemlékeztek a cambridge-i (Mass.) Memorial Church-ben. Ezek szövegét, Huntingtonnak a Foreign Affairs-ben megjelent legfontosabb tanulmányaival együtt, Amerika legtekintélyesebb külpolitikai folyóirata most hozzáférhetővé tette.


 


Huntington A Nyugat nem egyetemes című[1], A civilizációk összecsapását[2] beharangozó írásában vezette be a meghasonlott államok fogalmát, amellyel arra utalt, hogy azok a  modernizálódni akaró nem nyugati társadalmak, amelyek (pontosabban amelyek politikai és szellemi elitjei) lemondanak saját kultúrájukról és azt mindenáron nyugativá akarják tenni, nem válnak a szó szoros értelmében nyugativá, hanem elbizonytalanodnak kulturális identitásukat illetően. Ez pedig – tegyük rögtön hozzá – politikai értelemben is csak egyfajta bizonytalanságot és zavart eredményezhet.


 


Huntington mindenekelőtt Oroszországot és Törökországot tekintette a fenti értelemben vett meghasonlott államnak, és egyre inkább úgy tűnik, hogy jelenleg mindkét ország valóban saját nem-nyugati identitásával megbékélve, mintegy arra alapozva igyekszik stabilizálni társadalmi-politikai berendezkedését. Ami nem könnyű vállalkozás, ha meggondoljuk, hogy az a bizonyos eredeti identitás sem olyan egyértelmű, és különben sem áll már csak úgy minden további nélkül rendelkezésre.


 


Ezért minden ilyen országnak – amelyek közé az elkövetkező években lehet, hogy kénytelenek leszünk még jónéhány olyan közép- és kelet-európai államot is besorolni, amelyek elitje most még minden további nélkül nyugatinak tekinti önmagát és országát – valahogy ki kell találnia önmagát, különben újabb és újabb szerkezeti válságokkal kell majd szembenéznie. (Magyarországon Hankiss Elemér hívta fel erre a figyelmet, még jó pár évvel ezelőtt.)    


 


India ebből a szempontból különösen bonyolult, Európából tekintve szinte kiismerhetetlen képlet.


 


A májusban lezajlott parlamenti választások kétségtelenül azt bizonyítják, hogy az indiai demokrácia működőképes, és meg lehet érteni azokat, akik   


most büszkék arra, hogy indiaiak. Valóban nem lebecsülendő dolog, hogy 400 millió indiai, a válsztásra jogosultak közel 60%-a voksolt „a demokratikus világ történelmének legnagyobb szavazásán”.


 


Az is figyelemreméltó, hogy az előrejelzéseket meghazudtolva, amelyek 2004-hez hasonlóan most is egyfajta patthelyzetet vetítettek előre, ami a legtöbb szavazatot megszerző pártot túl sok komprommisszum megkötésére kényszeríti, a Kongresszus Párt és az általa vezetett Egyesült Haladó Szövetség nevű koalíció (UPA) Indiában nagyarányúnak számító, egyértelmű győzelmet aratott, háttérbe szorítva mind az indiai közvéleményt megosztó, hindu nacionalista programmal fellépő Nemzeti Demokrata Szövetséget, mind pedig a Kommunista Pártot.


 


Az sem mellékes körülmény, hogy a majdnem egy hónapig tartó, öt szakaszban lezajlott választások idején erőszakcselekményekre nem került sor, pedig az ország az iszlámista terroristák egyik kedvenc célpontja, és évtizedek óta különféle, az eszközökben nem nagyon válogató szeparatista törekvésekkel is szembe kell néznie. Végül a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válság idején fontos jelzés az is, hogy az indiai tőzsde nagyarányú fellendüléssel reagált a választási eredmények kihirdetésére.          


 


A fentiek ellenére úgy gondolom, hogy kissé korai még arról beszélni – mint Fareed Zakaria teszi – , hogy május 18-a éppen úgy szimbolikus kezdete India nagyhatalmi státusának, mint ahogy a pekingi olimpia tavalyi nyitóünnepélye volt a kínai  nagyhatalomnak.


 


Mivel India inkább egy sajátos civilizációállam, mint nemzetállam, nem szabad azt képzelni, hogy minden úgy működik, mint egy közönséges nemzetállamban, csak jóval nagyobb méretekben. India 28 állam szövetsége, amelyek közül néhány nagyobb, mint Franciaország vagy Németország. A 190 milliós Uttar Prades a világ hatodik legnépesebb országa lehetne. A nyelvi sokféleség pedig nagyobb, mint az Európai Unióban. Amit persze bizonyos mértékig ellensúlyoz, hogy a politika és a kereskedelem nyelve az angol.


 


Az indiai központi kormányzat demokratikus legitimitásához nem férhet kétség. Mégis, “a világ legnépesebb demokráciájá”-ban az arányok nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is elképesztőek. Az 1 milliárd 100 milliónyi lakosból 400 millió élt szavazati jogával, 300 millió nem, és további 400 millió csak azért nem szavazott, mert még túl fiatal volt ahhoz, hogy részt vehessen a szavazáson. Magára a Kongresszus Pártra, az Egyesült Haladó Szövetség nevű koalíció vezető erejére azonban mindössze 119 millióan szavaztak, ami elég volt a hatalmon maradáshoz.


 


Ennek a különös aránytalanságnak az az oka, hogy több, mint 1000 párt indult a választásokon, és ezek túlnyomó része regionális párt. Mivel a szavazatok hihetelen mértékben megoszlottak a sok párt között, a Haladó Szövetség 262 parlamenti helyet tudott megszerezni az 543-ból, ami – néhány kis párttal és a függetlenekkel kiegészülve – biztosíthatja a kényelmes kormánytöbbséget.


 


Ez azonban nem feledtetheti, hogy a két nagy országos párt, a Kongresszus és a most látványos vereséget szenvedett hindu nacionalista Bharatiya Janata Párt (a Nemzeti Demokrata Szövetség vezető pártja) együttes szavazataránya nem nőtt, hanem éppenséggel csökkent, és csak 47%-ot tesz ki. Ez azt jelenti, hogy Indiában tulajdonképpen nem beszélhetünk a centralizált nemzetállamokra jellemző tömegpártokról, és az ezek hatalmi váltakozása által szabályozott tömegdemokráciáról, hanem helyi pártok és helyi demokráciák sokaságáról, ami persze elméleti szempontból rokonszenves, és nyilván jóval a britek megérkezése előtti időkre megy vissza, de áthidalhatatlannak tűnő korlátokat szab a hatékony központi kormányzás, és a világban kellő súllyal érvényesülő külpolitika számára.


 


Végül is a 76 éves Manmohan Szingh, az Oxfordon végzett közgazdászprofesszor, akinek nagy része volt abban, hogy India az elmúlt években látványos gazdasági fejlődésnek indult, joggal alakíthatott másodszorra is kormányt, és az mindenképpen biztató, hogy az országot – több más, jelentős nem nyugati állammal együtt – eddig elkerülte a recesszió (hiperlink saját blogról: Kelet és Nyugat). De némi aggodalomra adhat okot, hogy a látványosan megélénkült tőzsdén az indiai háztartásoknak csak 0,7%-a rendelkezik valamennyi részvénnyel, és a lakosság 60%-a továbbra is az igazi “mély-Indiát” képviselő 500000 falu országában él, ahol a nemzeti jövedelemnek mindössze 20%-át termelik meg.


 


És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Kongresszus Párt nem utolsó sorban annak köszönhette győzelmét, hogy bevezette az ún. NREGA-t (National Rural Employment Guarantee Act), amely a falusi háztartások legalább egy tagja számára garantál évi száz – minimálbérrel megfizetett – munkanapot, amit Indiában sokan “arcátlan alamizsná”-nak neveznek, de kétségtelenül megvolt a politikai hozadéka. A The Guardian vezércikke meg is jegyezte, hogy “ez bizony szögesen ellentétes az angolszász modellel, amellyel a világ túlságosan szerelembe esett, de India gazdaságát nem lehet kizárólag az angolul beszélő városi elitek szájaíze szerint irányítani”.       


 


Nem valószínű, hogy az 1947 utáni időszak Indiájának sajátos jellegét ma sokkal pontosabban lehetne meghatározni, mint ahogy azt Ravinder Kumar, a 2001-ben elhunyt indiai történész tette egy 1989-es, annak  idején nagy visszhangot kiváltott előadásában:


 


“Nem tagadható tovább az a lényegbevágó ellentmondás, amely a nemzetállam jól körülhatárolható identitása és az indiai civilizációt alkotó lokális és regionális kultúrák valósággal eposzi sokfélesége között fennáll. Nyilvánvaló, hogy az a felfogás, amely Indiát nemzetállamnak tekinti, nyugtalanságot kelt a lakosságnak abban a – jelentős – részében, amelynek a számára a lokális és a regionális közösségbe való betagozódás jelenti az önazonosság alapját. Még India szívében is, ahol a hindit és annak különböző változatait beszélik, és ez a kultúra fő alakítója, az identitás alapját a lakóhely és a régió alkotja, és csak ezeken túl helyezkedik el a pánindiai civilizáció kevésbé formalizált fogalma és a nemzetállam csak részben kikristályosodott eszméje. És ami igaz azokra, akik a Gangesz völgyében élnek, sokkal inkább igaz azok esetében, akik az India magterületén kívüli kulturális és nyelvi régiókat népesítik be.


 


Következésképp azt javasolom, hogy az indiai köztársaságot mint politikai entitást civilizációállamként és ne nemzetállamként határozzuk meg.”[3]          


 


A fentiek értelmében úgy gondolom, hogy lelkes liberális publicisták ugyan írhatják azt, hogy “Szingh a jövő felé mutat, Advani (a választásokon alul maradt BJP elnöke) pedig a múltba”, mégis az a valószínűbb, hogy az 1885-ben alakult Kongresszus Párt az indiai civilizációállam, vagyis az elmúlt több, mint fél évszázad pártja, a hindutvára (hinduság) apelláló BJP pedig a jövőé. Kína sem a szó németes értelmében vett nemzetállam, hanem egy sajátos, bizonyos értelemben “francia” jellegű civilizációállam, amelynek alapja az önmagát az állammal azonosnak tételező nemzet. Ahhoz azonban, hogy a hindu nacionalizmus valóban országos és “országépítő” erővé váljék, arra van szükség, hogy a hindu tömegek legalább valamilyen felemás módon modernizálódjanak.


 


Ennek azonban súlyos következményei lehetnek. A nemzettéválás folyamata Indiában tulajdonképpen Pakisztán különválásával, tehát egyfajta kényszerhelyzet hatására indult meg. De India még így is olyan hatalmas maradt, hogy inkább lokális és regionális entitásokból összetevődő laza civilizációállamként működött, mint nemzetállemként. Ennek a civilizációállami korszaknak azonban hamarosan vége szakadhat, ami Indiát súlyos dilemma elé állíthatja: továbbra is demokráciaként akar-e működni, és tudomásul veszi, hogy újabb – nem hindu – térségek szakadnak el tőle, amelyek nem akarnak a “hindutva” jegyében élni, vagy az új állam kínai, esetleg orosz típusú autoritárius “demokráciá”-vá válik, és élve a többség hatalmával, uralma alá hajtja a lakosság egészét.        


 






[1] Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Bp., 2002. 129.



[2] Uő: A civilizációk összecsapása és az új világrend. Bp., Európa, 1998.



[3] Ravinder Kumar: L’Inde: « État-nation » ou « État-civilisation »? Hérodote, No 71, 1993/4. 59.