Fareed Zakariáról nyugodtan elmondhatjuk, hogy ő az amerikai média-világ egyik kulcsfigurája, vagy ha úgy tetszik, guruja. A Newsweek nemzetközi kiadásának főszekesztőjeként jegyzett vezércikkei  mindig nagy figyelmet keltenek. A Washington Post globális külpolitikai vitafórumának egyik moderátoraként jelentős befolyást gyakorol arra, hogy a nagyvilágban mikor, milyen témákról beszéljenek. (Magyarországról Vámos Miklós szokott hozzászólni a vitákhoz.) Végül a CNN vasárnapi külpolitikai vitaműsorának


házigazdájaként hétről-hétre személyesen szólítja meg a világ legfontosabb politikusait és szakértőit. (Vasárnaponként 12 és 1 között Magyarországon is bárki megnézheti, miről beszélget vendégeivel.) 


 


Múlt vasárnapi (május 31) műsorában Zakaria Henry Kissingert kérdezte arról, mi a véleménye a legújabb észak-koreai atomrobbantásról, valamint arról, hogy szerinte hogyan viszonyul ehhez Kína és Oroszország. Ez után két olyan szakértőt szólaltatott meg, akik korábban tárgyaltak az észak-koreaiakkal, és akik elmondták, mit jelenthet a robbantás észak-koreai nézőpontból. Végül a műsor végén két másik szakember beszélgetett Zakariával a világgazdaság állapotáról. Egyikük, Niall Ferguson brit történész, aki most a Harvardon tanít, nemes egyszerűséggel “agyatlan ábrándozás”-nak minősítette a közelgő fellendülésre vonatkozó reményeket.


 


 


Fareed Zakaria, akinek tavaly jelent meg A poszt-amerikai világ című nagysikerű könyve, legutóbbi Newsweekcikkében korrigálja egy kicsit Ferguson tálságosan pesszimista álláspontját.


 


Szerinte “egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a világgazdaságról szóló történet tulajdonképpen két világról szól. Az egyikben túlteng a gyászos hangulat és a mélabú, a másikból pedig nem hiányzik a ragyogás és a remény. A hatalom és gazdagság hagyományos központjaiban – Amerikában, Európában, Japánban – nehezen lehet jó hírekre akadni. De odakint megjelent egy új világ – Kína, India, Indonézia, Brazilia –, amelyben a gazdasági növekedés nem állt le, amelyben a kormányokat nem temetik be az adóssághegyek, és amelynek polgárai figyelemreméltó módon optimisták saját jövőjüket illetően. Ez a lényegbevágó eltérés az egykori gazdagok és az egykori szegények között történelmi fordulópontot jelezhet.”


 


Zakaria természetesen tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok még mindig a világ leggazdagabb és leghatalmasabb országa. “De – mint írja – a 16. századi spanyol birodalomtól a 20. századi brit birodalomig minden nagy világhatalom megtapasztalhatta, hogy szerencsecsillaga akkor kezdett leáldozni, amikor a túlságosan nyomasztóvá vált adósságteher a lassú növekedés pályájára állította. Ha Amerika nem szedi össze nagyon gyorsan magát, a talaj – lassan, de biztosan – kicsúszik a lába alól.”         


 


Az indiai származású és tizennyolc éves koráig ott nevelkedett amerikai Fareed Zakaria valószínűleg nem beszélt össze a tőzsgyökeres angol Paddy Ashdown-nal, a brit Liberális Párt volt elnökével, aki lényegében vele egyidőben a nyugati hegemónia végéről tartott előadást a The Guardian tavaszi fesztiválján.


 


“A jelenlegi válság – így Ashdown – más lesz, mint a többi. Nem fogunk csak úgy visszaugrani a régi helyünkre, ahonnan lepottyantunk. Itt most valami sokkal mélyebbről van szó. A hatalom – ez esetben a gazdasági hatalom – tektonikus erői mozgásba lendültek, és amikor elcsitulnak, a nyugati országok, viszonylagos értelemben, gyengébbek lesznek, a keletiek pedig erősebbek.”