Amikor május 22-én – látva, hogy a Kadima, az izraeli ellenzék vezető pártja kiáll az amerikai elnök közel-keleti béketerve mellett – azt írtam, hogy Obama “olyan politikai változásokat generálhat Izraelben, amelyek után valóban megnyílhat az út a közel-keleti béke megteremtése előtt”, csupán egy racionális feltételezést kockáztattam meg. Nemcsak hogy semmiféle információval nem rendelkeztem arról, hogy Izraelben kormányválság közeleg, de erre vonatkozó találgatásokkal sem találkoztam. Lehet persze, hogy valahol, valakik a végtelen blogoszférában esetleg ugyanolyan következtetésekre jutottak, mint én, de ha ilyesmi a szemem elé került volna, természetesen azonnal hivatkoztam volna rá.


Most azonban, pár nappal Obama Jeruzsálemben komoly megütközést keltő kairói beszéde után (amelyre később még visszatérek), és George Mitchell közel-keleti megbízott jeruzsálemi látogatása idején egyre több jel mutat arra, hogy az amerikai adminisztráció voltaképpen Netanjahu megbuktatására törekszik.


Pierre Rousselin, a párizsi Le Figaro főszerkesztőhelyettese és a lap geopolitikai blogjának írója a kairói beszédről szóló június 5-i elemzésében  megemlíti, hogy az  izraeli frusztrációk a Fehér Házban különösen egy embernek köszönhetőek. Rahm Emanuelről, az elnök kabinetfőnökéről eddig azt gondolták, hogy ő a zsidó állam legjobb barátja. Ám az Irgun nevű, annak idején az angolok és a palesztinok ellen harcoló jobboldali cionista szervezet volt tagjának fiáról, aki az első Öböl-háború idején a Cahal (az izraeli haderők) önkéntese volt, kiderült, hogy a munkáspárti Jichák Rabin, meggyilkolt izraeli miniszterelnök tanácsadóihoz áll közel. Emanuel, aki mindenkinél jobban ismeri az izraeli politikát, Rousselin szerint fejébe vette, hogy túljár Netanjahu eszén. “Sok izraeli úgy gondolja – írja a francia geopolitikai elemző –, hogy ő Obama rossz szelleme.”


 


A radikális jobboldali Caroline Glick, az egyik legismertebb és általában nagyon jól értesült izraeli politikai kommentátor, aki az utóbbi időben egyre élesebb Amerika-ellenes hangot üt meg, kormányzati forrásokra hivatkozva azt írja, hogy Rahm Emanuel 1999-ben – akkor mint Bill Clinton tanácsadója – döntő szerepet játszott Benjamin Netanjahu miniszeterlnök első kormányának destabilizálásában, most pedig, “baloldali izraeliekkel és a Kadimát támogató demokrata-párti amerikai zsidókkal együttműködve azon dolgozik, hogy lejárassa a kormányt”.


 


Glick, bár kétségtelenül fanatikus, értelmesebb annál, semhogy mindenféle vad konspirációs elméletekkel álljon elő. Az általa mondottakat mindenestre több tény is megerősíti. A Palesztin Hatóság tisztségviselői például vasárnap (június 7-én) azt mondták a Jerusalem Post tudósítójának, hogy nem térnek vissza a tárgyalóasztalhoz, ameddig Netanjahu nem vállalja fel a kétállami megoldást, és nem fagyasztja be a ciszjordániai zsidó telepek bővítését, és hogy Mahmud Abbasz palesztin elnök e tekintetben nemrég lezajlott washingtoni látogatása során egyeztette álláspontját Obamával. “Az egyik palesztin hivatalos személy – írja a Jerusalem Post – annak a reményének adott kifejezést, hogy az Obama-féle adminisztráció és Netanjahu között a békefolyamat kapcsán kibontakozó válság az izraeli kormány bukásához fog vezetni.”


 


De talán még ennél is figyeemreméltóbb az a hír, amely szerint Ehud Barak munkáspárti hadügyminiszter, akit Netanjahu nem kis nehézségek árán édesgetett be amúgy jobboldali kormányába, látványosan kiállt az Obama által szorgalmazott kétállami megoldás mellett. “Meg vagyok győződve róla – mondotta –, hogy diplomáciai téren támogatnunk kell Obama regionális megoldást szorgalmazó kezdeményezését, és ez a Munkáspárt álláspontja is. A kormányt kötelezik a korábbi kormányok által aláírt megállapodások, beleértve az ‘útitervet’ is, amely egyértelműen kinyilvánítja a két állam melletti elkötelezettséget.”


 


Miközben Netanjahu környezetéből olyan híreket röppentenek föl, hogy a már említett Rahm Emanuel és David Axelrod politikai főtanácsadó áskálódásai állnak az Amerika és Izrael között hirtelen megnövekedett feszültség mögött, Barak – aki a múlt héten Washingtonban járt – sokkal józanabb következtetésekre jutott. Megértette, hogy Obamát nem személyes, hanem stratégiai érdekek vezetik: minél előbb ki akar vonulni Irakból és Afganisztánból, és ehhez szüksége van a mérsékelt arab államok támogatására. Ennek pedig többek között a palesztin állam megteremtése az ára.


 


Netanjahu – nem utolsó sorban amerikai hívei nógatására – most éppen arra készül, hogy néhány napon belül egy ellen-béketervvel álljon elő. Ez lényegében abból áll majd, hogy az izraeli kormány nem fog nemet mondani a palesztin állam létrehozására, és a zsidó telepek növekedésének befagyasztására. Hogy aztán ez az „állam” katonai értelemben továbbra is izraeli ellenőrzés alatt állna, a teljes növekedés-stop pedig csak a kisebb és elszórt telepekre vonatkozna, a nagy, összefüggő kolóniák (ahol a közel 300000 telepes legnagyobb része található) „természetes növekedésére” viszont nem, amit pedig a 2002 decemberében lefektetett útiterv (road map) explicit módon előír, az más kérdés.


 


A feszültség azért kitapintható, mert most mindenki tisztában van azzal, hogy nem babra megy a játék. Hiába hivatkoznak az izraeliek George W. Bush 2004-es, Ariel Saronhoz írott levelére. Az kimond ugyan egy nyilvánvaló igazságot, hogy ti. „irreális az az elképzelés, hogy a végleges státuszról szóló tárgyalások végeredménye az 1949-es tűzszüneti vonalra való teljes viszatérés lesz”, de kimondja azt is, hogy Izrael „felelőséggel tartozik” azért, hogy semmi olyat ne tegyen, „ami károsan befolyásolhatná a végleges státusz által rendezendő kérdéseket, beleértve a végleges határokat is”. Magyarul: Izrael nem döntheti el önhatalmúan, melyek azok a kolóniák, amelyek növekedését csak félig-meddig vagy egyáltalán nem fagyasztja be, mert azok úgyis Izrael állam részét képezik majd.


 


Arra pedig még kevésbé hivatkozhatnak, hogy a Bush-kormányzat idején bizonyos, írásban le nem fektetett megállapodások gyakorlatilag lehetővé tették a legnagyobb települések bővítését, miközben hivatalosan mind az amerikai, mind pedig az izraeli fél kiállt a befagyasztásra vonatkozó kitételt tartalmazó útiterv mellett. A jelek szerint ennek a kétszínű játéknak vége.  „Az izraeliek – mondotta egy felelős beosztású amerikai tisztségviselő a Háárec tudósítójának – meg akartak győződni róla, hogy valóban komolyan vesszük a telepek kérdését. Nos, hát meggyőződhettek. (…) Az izraeliek azt akarják, hogy olyan szóbeli megegyezésekhez tartsuk magunkat, amelyekről mi sosem hallottunk, miközben ők nem tartják magukat olyan írott megállapodásokhoz, amelyeket a saját kormányuk írt alá.”


 


A ciszjordániai telepek ügyében tanúsított új amerikai magatartás jelentőségét nem szabad alábecsülni. George Friedman, a Stratfor igazgatója szerint  „minden eshetőség megvan rá, hogy az szakításhoz vezessen az izraeli-amerikai kapcsolatokban”. „Az Egyesült Államokban – írja Friedman – a nyugati-parti telepeknek nincs nagy támogatottsága. Ez nem olyan kérdés, ami különösebben mozgósítaná Izrael támogatóit, nagyrészt azért, mert jelentős támogatottsága van viszont a kétállami megoldásnak, és nagyon csekély azoknak a száma, akik a zsidók által Júdeára és Szamáriára támasztott történelmi igényt megértéssel fogadják. Obama egy olyan kérdést vett elő, amelyben neki van politikai mozgástere, Netanjahunak viszont nincs.”


 


Nagyon valószínűnek látszik, hogy a szokásos ravaszkodásokkal az izraeli politikai elit most nem megy semmire. A Likud parlamenti képviselői máris arról beszélnek, hogy őket nem fogja zavarni, ha Netanjahu 14-én bejelenti, hogy elfogadja a kétállami megoldást, hiszen “biztosra vehető”, hogy a palesztinok és az arab országok nem fogják megtenni azokat az engedményeket, amelyeket nekik kell megtenniük ahhoz, hogy Obama politikai elképzelései megvalósulhassanak, „úgyhogy valójában nem fenyeget az a veszély, hogy a palesztin államot ténylegesen létrehozzák”.    


 


Lehet persze bízni az ilyen politikai manőverek sikerében, vagy lehet hosszadalmas eszmefuttatásokba bocsátkozni arról, hogy az Obama-terv valójában „egy előre bejelentett kudarc története”. A kudarc természetesen nem zárható ki (bár ahogy a sikert, épp úgy a kudarcot sem érdemes eleve biztosra venni). Arról azonban nem volna szabad megfeledkezni, milyen következményei lehetnek annak, ha az izraeliek nem teszik meg azokat az engedményeket, amelyeket viszont nekik kell megtenniük.