Semmi sem árulkodik inkább az amerikai külpolitika megváltozásáról, mint az a mélységes és őszinte felháborodás, amellyel vezető republikánus politikusok és neokonzervatív híveik Obamának az iráni választások nyomán kialakult helyzetet értékelő szavait fogadták.


John McCain, Obama tavalyi republikánus ellenjelöltje szerint az elnöknek „nyíltan ki kellene mondania, hogy ez egy látszatválsztás volt, és az iráni népet megfosztották jogaitól”. Robert Kagan, a legtekintélyesebb neokonzervatív külpolitikai szakértő, aki a választási kampány idején McCain külpolitikai főtanácsadója volt, azt állítja, hogy Obama – a realizmus jegyében – az iráni rezsim, és nem az ellene küzdő tüntetők támogatójává vált. Az a tény, hogy számára a teheráni utcai zavargások nem jó hírt jelentenek, hanem „kellemetlen komplikációt”, egyenes következménye az adminisztráció új Irán-politikájának, amely kezdettől fogva arra irányult, hogy elfogadja az iráni vezetés legitimitását. Egyszóval Obama letért arról az útról, amelyen Georg Bush haladt, aki – vezetői feje felett – közvetlenül az iráni népet szólította meg.


A Bush-féle Nemzetbiztonsági Tanács egyik volt munkatársa  fel van háborodva, mert most, hogy az az ország, amely „harminc év óta gyűlölt ellenségünk, végre válságos pillanatokat él meg”, egyesek – értsd: Obama és munkatársai –, „ahelyett, hogy hátat fordítanának az ottani rendszernek, vagy mentőövet dobnának a lakosságnak, azon ügyködnek, hogy a gyűlölt ellenség hatalmon maradjon”.    


 


A neokonzervatívok Ronald Reagan 1983-ban az evangéliumi keresztények országos gyűlésén elmondott híres beszédét idézik Obama fejére, amelyben az akkori elnök a Szovjetuniót „a gonosz birodalmá”-nak nevezte, és nyilván visszasírják a Reagan gyenge utánzatának tekinthető Bush szólamait „a gonosz tengelyé”-ről. Vagy – még merészebb képzettársítással, mint például Bret Stephens, a konzervatív The Wall Street Journal  külpolitikai szemleírója – azzal válaszolnak az amerikai titkosszolgálat 1953-as iráni akcióját sajnálatosnak nevező és egy újabb beavatkozásnak még a látszatát is kerülni akaró Obamának, hogy nem az volt a baj, hogy Eisenhower 1953-ban Iránban beavatkozott, hanem az, hogy 1956-ban Magyarországon nem avatkozott be.


 


„Akkor – írja Stephens –, akárcsak most, népi felkelés bontakozott ki egy olyan politikus (Magyarországon Nagy Imre, Iránban Mir Hoszein Muszavi) körül, aki valamikor a rendszer kreatúrája volt.” A sorsára hagyott Magyarország további 33 évig maradt szovjet elnyomás alatt, és Ahmadinezsad „győzelmé”-nek elismerése azt jelenti, hogy Amerika ma ugyanúgy kiszolgáltatja az irániakat az ottani ultraradikálisoknak, mint ahogy annak idején kiszolgáltatta a magyarokat az oroszok által támogatott kommunistáknak. 


Obama, akit ez az egész történelmietlen ideológiai handabandázás hidegen hagyott, csendesen csak annyit mondott, hogy a két iráni politikus álláspontja közötti különbség valószínűleg nem olyan nagy, mint amilyennek azt beállítják. Ő tárgyalni akar, mind a két fél által vállalható alkut akar kötni, bárki legyen is az iráni elnök, mert Iránt nem elvont erkölcsi kategóriának, hanem geopolitikai realitásnak tekinti, amelynek a tágabb értelemben vett Közel-Keleten megvannak a „legitim stratégiai érdekei”.


Ez lényegében azt jelenti, hogy Obamával – mint az Izraellel kapcsolatos politikájából is látható – valóban elkezdődött az a stratégiaváltás, amely már egy ideje érlelődött az amerikai politikában, és amelyre a nemzetbiztonsági establishment nagy öregje, Brent Scowcroft tanácsaira hallgató Obama megválasztásának első pillanatától fogva tudatosan készülődött (lásd itt és itt).


A külpolitikai szakértők nagy része – Amerikában és itt Magyarországon is – egy darabig ezt nem vette észre, a neokonok pedig úgy tettek, mintha nem vennék észre. Ezt többé nem tehetik meg, nem utolsó sorban azért, mert az ideológiai ködfüggönyök eregetése közben nekik is megvannak a nagyon is kézzelfogható céljaik. Például az, hogy Obama ne kösse meg a „nagy alkut” Iránnal, és hogy ne Benjamin Netanjahuval, „Izrael demokratikusan megválasztott miniszterelnökével”, hanem a „Holokausztot kétségbevonó és nukleáris fegyverekre áhítozó” Mahmud Ahmadenizsaddal „keménykedjen”.


 


Közben persze – neokon vagy realista iskolapadok ide vagy oda – maga az iráni politikai helyzet eredendően kiismerhetetlen és előreláthatatlan .  Mindenestre nem rossz tudni, hogy egy ilyen képlékeny helyzetben Amerikának olyan elnöke van, akit nem lehet az orránál fogva vezetni.