Több, az utóbbi időben megjelent fontos könyvnek már a címe is jelzi, mennyire kezd háttérbe szorulni a hagyományos Amerika-centrikus szemléletmód. Az indiai születésű amerikai Fareed Zakaria könyvének (A poszt-amerikai világ) fő tézise az, hogy politikai-katonai téren az amerikai világszupremácia még fennmarad, de Washington fölénye minden más – ipari, pénzügyi, oktatási, szociális, kulturális – vonatkozásban megszűnőben van. Ez az egyre inkább többpólusúvá váló világ nem lesz Amerika-ellenes, hanem inkább poszt-amerikai, amelyet sokan, sok helyről irányítanak.


 


Ebben az új helyzetben – amely jelentőségében a Nyugat globális dominanciájának 15. században kezdődő kialakulásához és az Egyesült Államok 19. század végi felemelkedéséhez hasonlítható – Amerikának, Zakaria szerint úgy kellene viselkednie, mint Bismarcknak. A német vaskancellár a 19.század utolsó harmadában kialakult helyzetben, amikor is a brit világbirodalom egyeduralmát a régebbi és újabb feltörekvő nagyhatalmak, így természetesen Németország is, komolyan veszélyeztetni kezdték, arra törekedett, hogy valamennyi nagyhatalom bizalmát megszerezze. Lényegében azt akarta – és ez legalább két évtizeden keresztül sikerült is neki –, hogy valamennyiükkel jobb kapcsolatban legyen, mint azok bármelyike egymással.        

 


2008-ban, amikor Fareed Zakaria könyve megjelent, nem kis optimizmus kellett ahhoz, hogy valaki a gyakorlatiasabb megoldásokat előnyben részesítő muzlim társadalmakra való odafigyelést, Oroszország és Kína viszonylatában pedig őszinte partnerséget ajánljon annak az az amerikai vezetésnek, amely nagyítóval kereste magának az ellenséget. 


 


Az új amerikai adminisztráció azonban mintha megfogadni látszana Zakaria tanácsait.


Hillary Clinton első külügyminiszteri útja Kínába vezetett, Obama pedig – a muzlim világ felé tett látványos gesztusai után – július 6-án és 7-én Moszkvában fog tárgyalni Medvegyev elnökkel és a hatalmat sokak szerint valójában továbbra is a kezében tartó Vlagyimir Putyin miniszterelnökkel.


 


Az atomfegyvermentes világ megteremtésének feltételeit vizsgáló, múlt év decemberében létrehozott száz tagú bizottság, amelynek tagjai között van Richard Burt, az idén decemberben lejáró START-1 szerződés korábbi amerikai főtárgyalója és Igor Jurgensz, Medvegyev egyik főtanácsadója, pár nappal ezelőtt Washingtonban közzétett jelentésében arra figyelmeztet, hogy “a világ az atomfegyverek elterjedése szempontjából olyan fordulóponthoz közelít, amikor már semmilyen erőfeszítéssel sem lehet a folyamatot megállítani, és így megnövekednek annak az esélyei, hogy azokat fel is fogja használni valamelyik háborús konfliktusba keveredő ország vagy egy terrorista csoport”.


 


Obama Moszvai tárgyalásai során éppen ezért arra lehet számítani, hogy a START-1 szerződés megújításáról elfogadnak egy olyan megállapodást, amelynek keretében a világ stratégiai atomrobbanófej-készletének 95%-ával – egyenként nagyjából 5-5 ezer robbanófejjel – rendelkező országa egyenként 1500-ra fogja csökkenteni a saját készletét.


 


Ez persze csak a radikális csökkentés első szakasza, amelyet – immár a többi érintett országot is bevonva – további szakaszok követnek, hogy 2030-ra elérjék a teljes atomfegyvermentességet. 


 


Az új amerikai elnök tehát pontosan azt csinálja, amit Zakaria 2008-ban javasolt: “Tekintettel Amerika jelentős hatalmára, a túllicitálás mellőzése bármiféle globális stratégiának meghatározó eleme kell hogy legyen.”[1]


 


Kérdés azonban, mit szólnak ehhez – és főként az egyéb, most még valószínűleg nyilvánosságra nem kerülő megállapodásokhoz, amelyeket Obama fog kötni az oroszokkal – azok az államok, amelyek a saját régiójukban nagyon fontosnak és Amerika nélkülözhetetlen szövetségeseinek tekintik önmagukat. Lengyelország például láthatóan  nagy zavarban van, ugyanis a Moszkvából Varsóba utazó Mullen admirális, amerikai vezérkari főnök varsói tárgyalásai semmilyen kézzelfogható eredményre nem vezettek. A tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer lengyelországi és csehországi telepítésének indokoltságát még mindig „vizsgálják és elemzik”, a Bushék álta megígért Patriot-rakétákat pedig egyelőre csak ideiglenesen és kiképzési célokból, vagyis nem „élesre töltve” szállítanák, nem világos pontosan mikor.  


 


Obama természetesen még a látszatát is kerülni fogja annak, mintha valamiféle alkuba akarna bocsátkozni, és nyilván nem fogja Moszkvában bejelenteni a már nélküle is megfeneklett NATO-bővítés vagy a rakétavédelmi program leállítását.


 


Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a háttérben – egyelőre inkább még szakértői szinten – az amerikaiak és az oroszok ne gondolkodnának azon, hogyan lehetne a Bushék által preferált és az oroszok és a kínaiak által elutasított globális amerikai rakétavédelmi programot az iráni és az észak-koreai hordozóeszközök gyors megsemmisítésére sokkal alkalmasabb két regionális – Oroszországot és Kínát a programba bekapcsoló – rakétavédelmi rendszerrel felváltani.


 


Mindenestre sokatmondó, hogy nem sokkal azután, hogy ennek az alternatív rendszernek az elemeit Theodore Postol, a Massachusetts Institute of Technology professzora és az egyik legelismertebb amerikai rakéta-szakértő egy cikkben  felvázolta, a kormánypárti Izvesztyija június elsejei száma részletesen ismertette Postol koncepcióját, amelyet Szergej Rjabkov külügyminiszterhelyettes és több orosz katonai szakértő is pozitívan értékelt.  


 


2008 februárjában azt írtam, hogy előfordulhat, hogy mire a hatalom átvételére készülődő és a Bush-kormányzat külpolitikáját teljes mellszélességgel támogató magyar ellenzék „a kapu elé ér”, „geopolitikai szempontból már egy új helyzettel kell számolnia”. Nos, ez az új helyzet előállt. 





[1] Fareed Zakaria: The Post-American World. W. W. Norton & Company, New York – London, 2008. 241.