Az a tény, hogy a kínai államfőnek a muzulmán ujgurok lakta tartomány fővárosában kirobbant zavargások miatt sürgősen haza kellett utaznia a vezető gazdasági hatalmakat tömörítő G-8-ak csúcsértekezletének olaszországi helyszínéről, jól mutatja Kína jelenlegi helyzetének ellentmondásosságát.


 


Vannak, akik úgy vélik, hogy Kína egy-két évtizeden belül az Egyesült Államok helyébe lép mint a világ legjelentősebb politikai, gazdasági, katonai és kulturális hatalma. Közéjük tartozik Martin Jaques is, aki Kínai világuralom. A Mennyei Birodalom felemelkedése és a nyugati világ vége című, Londonban pár héttel ezelőtt megjelent könyvét beharangozó cikkében azt írja, hogy nemcsak azt leszünk kénytelenek hamarosan felfogni, hogy a jövő kínai lesz, hanem azt is, hogy milyen elképesztő mértékben lesz az.   


Lassan kezdjük felismerni, hogy Kína gazdasági felemelkedése mennyire megváltoztatja a világot, de azt még nem, hogy ennek politikai és kulturális téren is mélyreható következményei lesznek. Hogy a nyugati típusú modernizáció az egyetlen elképzelhető, és hogy a mi politikai és kulturális berendezkedésünket végül is mindenki elfogadja majd, nem más, mint a Nyugat önteltségének – a görögök által hübrisznek nevezett mértéktelenségnek – a kifejeződése.


Martin Jacques szerint a kínai modernitás legfontosabb megkülönböztető jegye az, hogy Kína – amely kézezer év óta nagyjából a jelenlegi határai között élt – nem a szó nyugati értelmében vett nemzetállam, hanem civilizációállam. Amit a kínaiak „kínai jellegű”-nek tekintenek – a nyelvtől és a konfucianizmustól a szokásokig és a családig – nem egy nemzet, hanem egy civilizáció funkciói. Így az állam legfőbb felelőssége is az, hogy fenntartsa a kínai civilizáció egységét. A kínaiaik felsőbbrendűségtudata is civilizációjuk teljesítményeivel magyarázható.    


Az „egy ország-két rendszer”-típusú alkotmányos berendezkedés, amellyel Kína Hongkongot integrálta – és előbb-utóbb Tajvant is integrálni fogja – csak egy civilizációállamon belül elképzelhető. Ez utóbbinak az államközi kapcsolatok tekintetében is egészen mások a hagyományai. Kelet-Ázsia nagyrésze, Japánt és Koreát is beleértve, egészen a 19. század második feléig elismerte Kína gazdasági és kulturális felsőbbségét, aminek fejében az érintett országok számíthattak arra, hogy a Mennyei Birodalom szükség esetén támogatásban részesíti és védelmébe veszi őket.


Mivel Kína nem sok idő múlva újból a térség uralkodó hatalma lesz, arra lehet számítani, hogy a nemzetközi kapcsolatok Európában kialakult, az állami szuverenitáson alapuló ún. vesztfáliai rendsze meggyengül, és a most még amerikainak tűnő és ebben az értelemben egységesnek vélt világ olyan civilizációs nagytérségekre bomlik szét, amelyeken belül – Huntinton zseniális előrejelzésének megfelelően – az adott civilizáció magállama gyakorolja majd a főhatalmat.


 


Ahhoz, hogy Kína elfoglalhassa méltó helyét a világban, úgy tűnik nem annyira a kommunizmus örökségével kell megküzdenie – a jelek szerint azt már kellőképpen hozzáidomította a konfuciánus államtudomány vagy inkább államművészet előírásaihoz –, hanem a kínai civilizációba beolvadni nem akaró buddhista (tibeti) és muzlim (ujgur) kisebbségi civilizációkkal.