Dimitri Simes, a konzervatív Nixon Center igazgatója és a The National Interest című  külpolitikai folyóirat kiadója figyelemreméltó videóinterjúban mondott véleményt Obama múlt héten lezajlott moszkvai tárgyalásairól. Rá mindig érdemes odafigyelni, mert – legalábbis szerintem – nemcsak a legjobban tájékozott amerikai orosz-szakértő, de valószínűleg a legbölcsebb is.


 


„Szerény, de valódi előrelépés.” Így összegezte Simes a látogatás eredményeit. Bár az afganisztáni tranzitszerződésnek – amely Amerika számára lehetővé teszi, hogy légi úton katonai utánpótlást szállítson a közép-ázsiai országba – vannak olyan előírásai, amelyek lehetővé teszik az oroszok számára, hogy leállíthassák a szállítmányokat, ha akarják, ez mégis komoly eredmény.


 


Simes, aki a tárgyalásokon résztvevő amerikai és orosz hivatalos személyekkel is beszélt, úgy tudja, hogy Putyin ugyanakkor világossá tette, hogy amennyiben az Abháziában vagy Dél-Oszétiában állomásozó orosz csapatokat újabb támadás érné, az ugyanolyan  erőteljes válaszlépésekhez vezetne, mint tavaly augusztusban.


 


Ezt azonban – hangsúlyozza Simes – nem szabad úgy értelmezni, mintha Oroszország a vele szomszédos országokban valamiféle érdekszférával rendelkezne. Ez nem egyéb, mint vágyálom. Oroszország még a két leginkább oroszbarátnak tartott köztársaságban – Örményországban és Belaruszban – sem képes érvényesíteni az akaratát.


 


A jelenlegi körülmények között – ameddig saját fejlődésmodelljüket nem tudják elég vonzóvá tenni – az oroszok csak ábrándozhatnak arról, hogy a posztszovjet térségben uralkodó helyzetbe kerüljenek. Legfennebb abban reménykedhetnek, hogy a Nyugat eltekint a fékentartás politikájától, vagyis nem tesz kísérletet arra, hogy az ún. közelkülföldről is teljesen kiszorítsa őket.


 


Mellesleg a Nyugat ilyen irányú kísérletei – teszi hozzá Simes – nem jártak valami nagy sikerrel. Valahányszor a Nyugat masszívan beavatkozott a posztszovjet államok belügyeibe, az csak felbátorította az oroszokat, hogy ők is megpróbáljanak durvábban fellépni. A lényeg az, hogy mindez egyáltalán nem az ún. nyugati típusú demokrácia, hanem az instabil övezetek terjedéséhez vezetet.


 


Érdekes, hogy Simes egy szót sem szól a moszkvai találkozó igazi tétjéről: az Irán és a rakétavédelmi program kérdésében körvonalazódó amerikai-orosz megállapodásról. Valószínűleg azért nem, mert egyetért Szergej Karaganovval, a legtekintélyesebb orosz külpolitikai szakértővel, aki szerint a katonai tranzitszerődéstől eltekintve minden  megállapodás, amiben Obama amerikai és Medvegyev orosz elnök megegyezett, nem egyébb, mint szándéknyilatkozat.


 


A Moszkvában kötött megállapodások betartása – írja Karaganov az orosz kormány szócsövének számító Rosszijszkaja Gazeta július 8-i számában megjelent kommentárjában – attól függ, hogy „Obama majdnem forradalminak mondható törekvései sikerrel járnak-e. Obama olyan dolgokat akar véghezvinni, amelyeket elődei meg sem kíséreltek. Meg akarja változtatni Amerika Iránnal és általában a muzlim Közel-Kelettel kapcsolatos politikáját. Gazdaságpolitikája irtózattal tölti el a republikánusokat. Ha kudarcot vall, vagy ha komolyabb akadályokba ütközik, az amerikai-orosz viszony lesz az első áldozat.”       


 


Az mindenestre tény, hogy Obama moszkvai beszédében kijelentette, hogy „tudja: Oroszország ellenzi az európai rakétavédelem tervezett formáját” (értsd: az amerikai rakéták és radarok Lengyelországba és Csehországba való telepítését), de együtt akar dolgozni az oroszokkal egy „olyan rakétavédelmi rendszer felépítésében, amely mindkettőnk biztonságát növeli”. Medvegyevvel tartott közös sajtóértekezletén pedig elismerte, hogy a nukleáris stratégiáról és biztonságról folytatott párbeszédnek ki kell terjednie mind a támadó, mind pedig a védelmi fegyverekre. Medvegyev pedig hozzátette: „Beszéltünk a támadó és a védelmi fegyverek közötti kapcsolatról. Ez előrelépést jelent, mert eddig e kérdésben egyáltalán nem tudtunk egyetérteni. Most a kapcsolat léte kimondatott, ami megteremti annak a lehetőségét, hogy álláspontjaink közeledjenek egymáshoz.”       


 


Vannak olyan amerikai megfigyelők (például Anne Applebaum és a Stratfor munkatársai, akik azt emelték ki, hogy a „fakó” csúcsértekezleten nem történt semmi érdemleges, azt leszámítva, hogy Obama láthatóan Medvegyevet részesítette előnyben Putyinnal szemben, ami az amúgy is sértődékeny orosz miniszterelnököt – sokak szerint a hatalom tényleges birtokosát – nem tette nyitottabbá Amerika irányában.    


 


Majd meglátjuk. Én mindenestre most az egyszer Charles Krauthammerrel, a neokon „héják” egyik legnyíltabban fogalmazó képviselőjével értek egyet, pontosabban az ő helyzetértékelését tartom érdekesebbnek. A támadó atomfegyverek korlátozását előirányzó „közös megállapodás” (Joint Understanding), Krauthammer szerint, az oroszoknak előnyös, az amerikaiaknak viszont kifejezetten hátrányos.  


„Miért? Mert Obama diplomáciai sikeréhsége lehetővé tette az oroszok számára, hogy megkérjék a dolog árát: a támadó és védelmi atomfegyverek közötti kapcsolat elismerését. Ez a védelmi fegyverek terén elért hatalmas amerikai technológiai előny miatt fontos Oroszországnak. Mi megbízható módon le tudunk lőni egy interkontinentális ballisztikus rakétát. Ők nem. És minthogy a védelmi fegyverzet lesz a 21. század döntő stratégiai tényezője, Oroszország egy negyed évszázada mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza a kifejlesztését. Gorbacsov megpróbálta kicsalni Regantől a Strattégiai Védelmi Kezdeményezés felfüggesztését. Reagan ezt visszautasította. Mint ahogy az utódai – az idősebb Bush, Clinton és az ifjabb Bush – is.


Obama, aki teljesen be szeretné tiltani az atomfegyvereket, nem sok kedvet érez az ilyen prózai mesterkedésekhez. Mindenekelőtt az Obama-féle kölségvetés csökkenti a rakétaelhárításra szánt kiadásokat. Aztán következik a rakétapajzs tervezett kelet-európai telepítésében beállt ’szünet’ (mint az orosz elnök elismerően megjegyezte). Most pedig a ’közös megállapodás’ egy olyan szerződés mellett kötelez el bennünket, amely tartalmazza ’a stratégiai támadó és stratégiai védelmi fegyverek összekapcsolódására vonatkozó előírást’. Obama azt is mondta, hogy a kelet-európai rakétapajzs ’beható tárgyalások témája lesz’ az Egyesült Államok és Oroszország között.  


Obama azt sem képes megérteni, hogy ennek az engedménynek milyen következményei vannak. Lengyelország és a Cseh Köztársaság azt hitték, hogy visszanyerik a függetlenségüket, amikor csatlakoztak az Egyesült Államok védelme alatt álló NATO-hoz. Most azt kell látniuk, hogy a pajzs, amelyről velünk megegyeztek, és amelyet az egész NATO ratifikált, a levegőben lóg. Oroszországnak és Amerikának először ’szót kell érteniük’ a kérdésben, magyarázta Dmitrij Medvegyev elnök. Ez pontosan az a fajta korlátozott szuverenitás, amit Oroszország rá akar kényszeríteni volt szovjet gyarmataira – és amelyet az elmúlt két évtized mindkét pártból való elnökei elutasítottak.”


Nemcsak azért idéztem ilyen hosszan Krauthammer Washington Postban megjelent cikkéből, mert az idézetekkel ezekben a mostani, látszólag cenzúramentes időkben is sokmindent el lehet mondani, hanem mindenekelőtt azért, mert ez a dühös kifakadás jól mutatja annak a „majdnem forradalmi” változásnak a dimenzióit, amelyet a Fehér Ház új lakója az amerikai külpolitikában elindított.


 


Obama nem diplomáciai sikerekre áhítozik, hanem néhány fundamentális kérdésben – és ezek közé tartozik az atomfegyverek nagyarányú korlátozásának, és belátható időn belüli teljes betiltásának a kérdése is – régóta kialakult meggyőződésének akar érvényt szerezni. Ez – tekinttel arra, hogy mekkora hatalom van a kezében, és hogy  mekkora az a hatalom, amelynek ő csak elsőszámú képviselője – nagyon rokonszenves és nagyon veszélyes dolog.