Mint arra a Világnaplót elindító bejegyzésemben már rámutattam, „jelenleg a tág értelemben vett Közel-Kelet a kritikus geopolitikai térség”.


Ezen belül pedig Izrael – az Egyesült Államokkal, a világ vezető hatalmával fennálló különleges kapcsolatai miatt – a kritikus ország. Ezért is érdemes odafigyelni a londoni The Economist online kiadásában július 21 és 31 között lezajlott nagyon érdekes és tanulságos vitára Amerika és Izrael kapcsolatáról.  


 


Az elfogadásra javasolt tézis, amelyet vitára (és szavazásra) bocsátottak, a következőképpen hangzik: „Úgy véljük, hogy Barack Obama Amerikája most tisztességes alkusz (azaz: becsületes közvetítő) Izrael és az arabok között.”


 


Daniel Levy, a jelenlegi adminisztrációhoz közel álló washingtoni The New American Foundation Middle East Task Force nevű projektjének igazgatója, aki az izraeli Miniszterelnöki Hivatal különleges tanácsadójaként jelentős szerepet játszott az 1995-ös és a 2001-es izareli-palesztin béketárgyalásokon és a 2003-as ún. Genfi Kezdeményezés fő izraeli megfogalmazója volt, vitaindítójában támogatta a javaslatot, míg David Frum, a konzervatív American Entreprise Institute  munkatársa, aki 2001-2002-ben George Bush beszédírója volt (ő találta ki például a hírhedt „gonosz tengelye” elnevezést), elvetette azt.          


 


A két vitaindító nagyon jól rávilágít  az amerikai politika e kérdésben tanúsított  megosztottságára. Levy rámutat arra, hogy az Egyesült Államok Izraelt még mindig jelentős pénzügyi, katonai és diplomáciai támogatásban részesíti. A zsidó állam az amerikai segélyprogram legnagyobb haszonélvezője (az idén 2,7 milliárd dollár támogatást kap, annak ellenére, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelme már több, mint 28000 dollár), és – nyilvánvalóan Izraellel szolidarizálva – idén áprilisban Amerika bojkottálta az ENSZ antirasszista konferenciáját.


 


Álláspontja szerint Obama továbbra is fenn kívánja tartani az amerikai-izraeli különleges kapcsolatokat, de úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok akkor igazi barátja Izraelnek, ha befolyását latba vetve azt próbálja meg elérni, hogy Izrael változtasson eddigi (például a ciszjordániai zsidó telepépítkezések kérdésében tanúsított) politikáján, amely ellenkezik mind Amerika, mind pedig Izrael érdekeivel.  


 


David Frum ezzel szemben azt állítja, hogy az Obama-kormányzat már rég túl van az izraeli-arab konfliktusban tanúsított elfogulatlanságon (amely szerinte mindig is az Izrael-ellenes magatartás diplomáciai fedőneve volt), és nyíltan az Izrael-ellenes oldalra állt. Ugyanakkor nem kezeli megfelelően az Izraelt létében fenyegető veszélyt, az iráni atomprogramot. De igazán meglepőnek ő másvalamit tart. Az Eisenhowert követő amerikai elnököket – mondja Frum – „mély személyes, érzelmi kötelék fűzte Izraelhez, ami túlmutat a geopolitikán. Obama érzelmei úgy tűnik, más irányokba mutatnak. Őt egy antikoloniális narratíva mozgatja, amelyben a palesztinokat elképesztő módon a szegregációs politika alatti amerikai feketékhez lehet hasonlítani.” 


 


Stephen Walt szerint – akinek az Economist vitájában szakértőként megszólaltatott  John Mearsheimerrel közösen írt könyve az amerikai-izraeli „különleges kapcsolatok” eddigi legalaposabb áttekintése – a Levy—Frum-vita tulajdonképpen egy nagyon egyszerű kérdés körül forog. Egyik oldalon állnak azok, akik szerint az igazi egzisztenciális veszélyt a Nagy-Izraelhez való ragaszkodás jelenti a zsidó állam számára, mivel így a zsidók kisebbségbe kerülnek az általuk ellenőrzött területen, és kénytelenek lesznek egy hamisítatlan apartheid államot létrehozni, hogy megőrizhessék országuk zsidó jellegét. Ezeket a félelmeket felerősíti az izraeli ortodox és ultraortodox csoportok növekvő izraeli befolyása, bizonyos izraeli politikusok, mint például Avigdor Lieberman külügyminiszter nyíltan rasszista politikája  és az a tény, hogy a fiatal, világi izraeliek egyre nagyobb számban élnek külföldön.


 


A másik oldalon állnak azok, akik vagy aktívan támogatják „Nagy-Izrael” megteremtését (mint például az ún. evangéliumi keresztények), vagy nem hiszik, hogy a megszállás komoly hosszú távú problémát jelent. Az előbbi csoport azt szeretné, hogy az Egyesült Államok arra használja erejét és befolyását, hogy a két felet rávegye egy életképes kétállami megoldás elfogadására, mielőtt túl késő lenne. Az utóbbi viszont azt, hogy Amerika elsősorban a térség egyéb államai ellen lépjen fel, Izraellel pedig tartsa fenn a „különleges kapcsolatokat”, amit ők úgy értelmeznek, hogy feltétel és kritika nélkül támogatni kell bármit, amit Izrael csinál.                 


 


Hamarosan meglátjuk, hogy Obama – a szkeptikusokat meghazudtolva – valóban végig megy-e a Daniel Levy által vázolt úton, vagy – mint David Frum állítja – „olyan várakozásokat kelt, amelyeket nem fog tudni teljesíteni, és Amerika tekintélyét elérhetetlen célok és rosszul kijelölt prioritások mellett kötelezi el”.


 


*


 


A The Economist által megszervezett vitára visszatérve, szeretném leszögezni, hogy a lap álláspontját képviselő moderátorral csak egyetérthetünk, amikor azt állítja, hogy Amerikára mint közvetítőre mindenképpen fontos szerep hárul. Ugyanakkor magával a vitára és szavazásra bocsátott javaslattal nem lehetünk teljesen elégedettek, mert az kissé leegyszerűsíti a kérdést. Számomra nem okozott nagy meglepetést, hogy az előterjesztett javaslatra („Obama becsületes közvetítő Izrael és az arabok között”) a vitában részvevők vagy azt figyelemmel kísérők 63%-a szavazott igennel, és csak 37%-a nemmel, és így a The Economist moderátora Daniel Levyt nyilvánította győztesnek. Nagyon elfogultnak kell lennünk ahhoz, hogy Obama elfogulaltlanságát, tulajdonképpen  Izraelbarát pártatlanságát kétségbe vonjuk.


 


De a lényegi kérdés nem ez. Hanem ez: mi történik akkor, ha – mint arra, eltérő premisszákból kiindulva és eltérő célokat szem előtt tartva, de valahol mégis csak egybehangzóan a már idézett Frum és a vitában szakértőként szintén megszólaltatott palesztin-amerikai Ali Abunimah is utal – az Obama (és tanácsadói) által kijelölt fő cél (az ún. kétállami megoldás) az izraeliek és az arabok makacssága és a „speciális kapcsolatok” amerikai híveinek egyre nyíltabbá váló ellenkezése miatt valóban elérhetetlennek bizonyul?


 


Ez esetben két dolog történhet. Obama vagy bátor és jóhiszemű, de alapvetően naiv politikus, akit a kétállami megoldás kudarca váratlanul fog érni, ennek minden – rá nézve meglehetősen katasztrofális – következményével. Vagy fel van készülve erre az eshetőségre, és van elképzelése arról, mit kell tennie, ha az elkerülhetetlen bekövetkezik.


 


Olvasóimat tehát arra kérem, hogy a következő lehetőségek között válasszanak:


 


1. Obama tisztességes közvetítő Izrael és az arabok között.


2. Obama nem töltheti be a közvetítő szerepét, mert túlságosan arabbarát.


3. Obama közvetítő szerepe kudarcra van ítélve, ami aláássa egész eddigi külpolitikai stratégiáját.


4. Obama fel van készülve a kudarcra, és azt külpolitikai stratégiája még határozottabb érvényesítésére fogja felhasználni.


 


Aki megelégszik a The Economist kínálatával, az elég, ha csak az 1. és a 2. lehetőség között választ. Ám akit Obama megítélésén túl az is érdekel, mi lehet ennek az egész közvetítői szerepnek a vége, az válasszon a 3. és a 4. lehetőség között is. Elég, ha valaki csak a választott lehetőség(ek) számát (számait) tünteti fel hozzászólásában. De aki meg is indokolja választását, annak az érveire reflektálni fogok.


 


Végül, aki nem óhajt a blogon hozzászólni és szavazni, az küldjön egy emailt ide: vilagnaplo@gmail.com