Idén tavasszal Párizsban járva, a Szent Mihály-úti Gibert-könyvturkálóban másfél euróért megvásároltam Golda Meir volt izraeli külügyminiszter, majd miniszterelnök Önéletrajzának francia fordítását, amely az eredeti, angol nyelvű kiadással (My Life, London) egyidőben jelent meg, 1975-ben. Bár háromszor annyiba került, mint az ugyanott kapható francia klasszikusok, nem csináltam rossz vásárt, mert ez a vaskos könyv lett az egyik nyári olvasmányom, és mondhatom, hogy sokat tanultam belőle.


 


Mindenekelőtt azt, hogy mi is a jesuv. A héber szó pontos jelentését (jelentéseit) nem ismerem (majd kisegít valaki), de a palesztinai zsidó közösség megjelölésére szolgált, amely már a török fennhatóság alatti Palesztinában kialakult, és az első világháború kitörése idején körülbelül 80000, 1948. május 14-én, a zsidó állam kikiáltásakor pedig közel 700000 lelket számlált.


 


1921-ben, amikor a 23 éves Golda Meyerson – csak 1956-ban, külügyminiszterként héberesítette a nevét – családtagjaival együtt megérkezett a Chigago melletti Milwaukee-ból (ahová 1906-ban jutottak ki az ukrajnai Pinskből) az 1909-ben, hatvan zsidó család által alapított Tel-Aviv – „a világ egyetelen városa, amelyben minden emberi lény, a buszvezetőtől a háztuladonosig, akinél megszálltunk, zsidó volt” – érintésével a merhaviai kibucba, tudta, hogy a zsidó nemzeti közösséget mint létformát saját maga választotta magának.


 


„Senki nem segített bennünket abban – írja –, hogy valamilyen telepet létrehozzunk, vagy hogy megtanuljunk héberül. Mindent nekünk kellett megcsinálnunk a saját magunk számára. (…) Mivel senki nem kért bennünket arra, hogy idejöjjünk, és senki nem ígért nekünk semmit, viszonylag könnyen alkalmazkodtunk a helyzethez. Tudtuk, hogy mindenkinek magának kell gondoskodnia arról, hogy az életét könnyebbé vagy jobbá vagy teljesebbé tegye.”


 


A jesuv tagjai persze cionisták voltak, de csak egy kis részük volt vallásos. A többség meggyőződéses szocialista volt, akik – mint Golda Meir is – „tolerálták a hagyományt, de a szertartások nem kötötték őket”. Ők a munkát fogták fel egyfajta vallásként, amely megszabadította őket a gettó-mentalitástól, és lehetővé tette számukra, hogy a földet, amelyet nagyon sokszor a szó szoros értelmében a sivatagtól hódítottak el, a történelmi jogon túlmenően erkölcsi jogon, vagyis morális értelemben is a sajátjuknak tekinthessék.


 


A történelmi kötődés inkább csak a személyes döntés motivációjaként szerepelt, de a legfontosabb nem ez volt, hanem az, hogy egy „érvényes társadalom”-ban akartak élni, és – ami nem kevésbé fontos – nem kisebbségként, hanem mint „nép”, mint nemzeti közösség, amely nincs másoknak kiszolgáltatva. Amely tehát arra is képes kell hogy legyen, hogy megvédje magát az ellene irányuló támadásokkal szemben.


    


Lehetséges, hogy a holokauszt játszott bizonyos szerepet abban, hogy az ENSZ különbizottsága 1947 augusztusában a palesztinai brit mandátum kettéosztását, vagyis egy külön zsidó és egy külön arab állam létrehozását javasolta.


 


De a zsidó állam létrejöttének igazi jogalapja nem a holokauszt, és nem is a történelmi jog – az ezeréves bibliai politikai szuverenitás – volt, amire mostanában Izraelben előszeretettel hivatkoznak, hanem maga a jesuv, a palesztinai zsidó nemzeti közösség. Amelyről Golda Meir 1948 januárjában (amikor 50 millió dollárt gyűjtött össze az amerikai zsidóságtól a jesuv önvédelmi szervezete, a Haganah felfegyverzésére) a következőket monta: „Az utóbbi évek folyamán a zsidó nép hatmillió embert veszített, és nagy vakmerőség lenne a mi részünkről, ha a világ zsidóságát azért zavarnánk, mert pár százezer zsidó most megint veszélyben van.


 


Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ha a 700000 palesztinai zsidó életben tud maradni, akkor a zsidó nép mint olyan marad életben, és a zsidó függetlenség lesz biztosítva.”


 


A holokausztra vagy a történelmi jogra való hivatkozás semmit sem ért volna, ha a paleszinai zsidó közösség – a jesuv – az Izrael kikiáltásának másnapján ellene meginduló  öt arab állam reguláris hadseregeivel szemben nem tudta volna megvédeni magát.