A Krk-szigeti panzióban, amelynek évek óta vendégei vagyunk, nem szoktak megszállni szlovének. Az alattunk lévő jókora autóskempingben viszont szinte kizárólag szlovének vannak. Ez a jó szokásuk bizonyára nem az elmúlt években alakult ki, hanem még a békebeli jugoszláv időkben. A szlovének szeretik a horvát tengerpartot, a horvátok pedig szeretik a szolgáltatásaikat rendesen megfizető szlovéneket.



Ehhez képest a két ország politikusai úgy viselkednek, mint valami makrancos gyerekek, akik a felnőttek számára felfoghatatlan dolgok miatt veszekednek. Nehéz megérteni, hogy a szlovének miért blokkolják a horvátok EU-csatlakozási tárgyalásait, azt meg még nehezebb, hogy a horvátok miért sajnálják a szlovénektől azt a kis tengeri folyosót, amely a horvát területi vizeken keresztülhaladva területileg is összekapcsolná Szlovéniát a nyílttengeri vizekkel, amikor övék az egész győnyörűséges dalmát és majdnem az egész isztriai tengerpart, benne a “magyar” Fiuméval és Abbáziával, ahol száz évvel ezelőtt még királyok és császárok üdültek, és a mindent elsöprő világháborúnak még a legcsekélyebb előjele sem mutatkozott.   


 


Olli Rehn, az Európai Unió bővítési biztosa egy ideig  megpróbált közvetíteni a két fél között, de sikertelenül. Stjepan Mesic horvát elnök július 22-én a BMW által létrehozott Herbert Qaundt Alapítvány müncheni rendezvényén eléggé nyersen meg is jegyezte: “Az az igazság, hogy az EU mindeddig teljességgel képtelennek bizonyult arra, hogy közelítse egymáshoz Horvátország és Szlovénia álláspontját és hozzájáruljon a vita megoldásához, és ez a tény meglehetősen aláásta polgáraink EU-ba vetett bizalmát.”


 


Tény, hogy a cseh EU-elnökség idején a szlovén vétó miatt a horvát csatlakozás ügye véglegesen elakadni látszott, olyannyira, hogy a június 26-ára Horvátországgal tervezett tárgyalási fordulót már nem is lehetett megtartani. Ez a tény nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Ivo Sanader horvát miniszterelnök (akit a rosszmájú The Economist az uralkodást megelégelő és spliti rezidenciájára kertészkedni visszavonuló Diocletianushoz hasonlított) július elsején lemondott, és Jadranka Kosor korábbi miniszterelnökhelyettest javasolta maga helyett miniszterelnöknek.


 


Utóbbi július 31-én már találkozott is Borut Pahorral, szlovén kollegájával, és úgy tűnik, mindketten megfogadták az új, svéd EU-elnökség, mindenekelőtt Carl Bildt svéd külügyminiszter tanácsát, aki július 22-én azt mondta, hogy Olli Rehn közvetítő missziójának kudarca után ő nem fog új javaslatokkal előállni, mert úgy gondolja, hogy “itt az ideje, hogy mindkét ország elgondolkodjon az eddig történteken. Ez egy bilaterális vita, amit kizárólag a két fél hivatott megoldani. Ha majd lesz valami mondanivalójuk, figyelmesen meghallgatom őket.”   


 


A jelenlegi helyzet szerintem Horvátországnak kedvez, mert úgy tűnik, mind Brüsszel, mind pedig az új amerikai adminisztráció megelégelte, hogy bizonyos országok a szomszédaikkal őket szembeállító vitás ügyeiket az EU-bővítés folyamatának akadályozására használják fel. Clinton amerikai külügyminiszter például – közvetlenül az említett horvát-szlovén miniszterelnöki találkozó előtt – világosan tudomására hozta szlovén tárgyalópartnerének, hogy “Amerika azt szeretné, hogy a kérdés megoldódjon, és Horvátország az EU tagjává váljon”.   


 


A mindkét felet (de mindenekelőtt Zágrábot) kielégítő kompromisszumos megoldás az lehetne, hogy Horvátország visszavonja a csatlakozási tárgyalások során a brüsszeli bizottsághoz beküldött térképeket, amelyek a szlovének szerint prejudikálják a két ország közötti végleges határvonalat, a szlovének pedig lemondanak arról, hogy a határkérdés végleges rendezését összekapcsolják a horvát csatlakozás folyamatával.    


 


De még ha az év végéig el is jutunk idáig, és Horvátország 2010-ben teljesíti a csatlakozáshoz szükséges egyéb (érdemi) feltételeket (például eljuttatja a Hágai Nemzetközi Bírósághoz a krajinai szerbek elleni tűzérségi támadás dokumentumait, amelyeket pillanatnyilag sehol sem találnak), akkor is hátra van még a parlamenti ratifikáció távolról sem mellékes mozzanata, amikor is a fenti megoldást elfogadhatatlannak tartó szlovén ellenzék (mindenekelőtt Janez Jansa Demokrata Pártja) úgy dönthet, hogy nem hagyja jóvá Horvátország felvételét az Európai Uióba.


 


Ha ez bekövetkezik, az addigra már érvénybe lépő Lisszaboni Szerződés egyik utolsó – látszólag nem túl nagy jelentőséggel bíró – cikkelyét a tagállamok minősített többsége kénytelen lesz úgy értelmezni, hogy amennyiben valamely szerződés jóváhagyása egy vagy két tagállam esetében akadályokba ütközik, akkor a többi tagállam azt nélküle (vagy nélkülük) is érvényesnek fogja tekinteni. Azaz: ha egy vagy két tagállam az Európai Unió működését megbénító liberum veto eszközéhez folyamodik, akkor a többiek nélküle (vagy nélkülük) fognak továbblépni.


 


Ha pedig az EU ezt az aprócska, mégis forradalminak tekinthető lépést nem teszi meg, akkor megérdemli, hogy a Szent Péter bazilikával, a San Fransisco-i Golden Gate-tel, a londoni Big Bennel, az Eiffel-toronnyal, a Rio de Janeiro-i Cristo Redentoréval és persze az egész Los Angelesszel együtt elsüllyedjen abban a világkataklizmában, amely a maja naptár szerint 2012 december 21-én véget vet az ötödik világkorszaknak. Legalábbis a német Roland Emmerich november 16-án forgalomba kerülő 2012 című, és a főszereplő, John Cusack szerint “minden képzeletet felülmúló” katasztrófafilmje szerint.


 


Frissítés, 2009. augusztus 19.


      


Jadranka Kosor horvát és Borut Pahor szlovén miniszterelnök augusztus 31-i találkozójáról nem szivárogtak ki részletek. A két kormány csak annyit közölt, hogy az ősz folyamán folytatódnak a tárgyalások, és hogy van esély a megegyezésre.


 


Peter Tos volt szlovén diplomata mindenestre egy érdekes megoldási lehetőségre hívta fel a figyelmet a ljublanai Delo című napilapban. E szerint a két ország közösen birtokolná a vita tárgyát képező Pirani-öblöt, ami lehetővé tenné, hogy Szlovénia úgy jusson ki a nyílt tengerre és bővítse halászati övezetét, hogy közben nem vesz el Horvátországtól semmilyen területet, és nem korlátozza ez utóbbit abban, hogy területi vizei az olasz területi vizekkel érintkezzenek.


 


Ez a kreatív megoldás véglegesen rendezhetné a két ország közötti határvitát (és az Európai Uniót sem kényszerítené arra, hogy alkotmányos értelemben akarata ellenére kreatív legyen). Ám némi óvatosságra késztet, hogy a kondomínium mint nemzetközi jogi megoldás inkább csak elméletben létezik. A Kaspi-tengeri kondomínium például annak ékes bizonyítéka, hogyan nem képes az öt tengermelléki ország (Oroszország, Azerbajdzsán, Irán, Turkmenisztán és Kazahsztán) konstruktívan együttműködni.


 


És azt sem szabad elfelejteni, hogy évekkel ezelőtt két volt miniszterelnök – a szlovén Janez Drnovsek és a horvát Ivica Racan – egyszer már kötött egy ehhez hasonló megállapodást, amely azonban nem kapta meg a szükséges politikai támogatást, és így lekerült a napirendről.