Obama után megjelent a globális színtéren a második olyan politikus, aki alapvető változást akar nemcsak országa belső hatalmi viszonyaiban, hanem a nemzetközi politikában is. A múlt hét végi japán választásokat nagy fölénnyel megnyerő Japán Demokrata Párt elnökének és miniszterelnökjelöltjének, Hatojama Jukiónak a felesége nem véletlenül emlegette, rögtön a választások után, hogy férje beceneve (“földönkívüli”) nem annyira annak jellegzetes arcvonásaival, hanem inkább outsider mivoltával függ össze, azzal, hogy nem a régivágású politika képviselője. Így ő is – mint mondotta – bizos abban, hogy nagyon jól megértik majd egymást Michelle Obamával.


A japánokon általában nehéz eligazodni, ami a leginkább talán azzal függ össze, hogy gazdasági és biztonságpolitikai vonatkozásban ugyan a “Nyugat”-hoz tartoznak, de kulturális (vagy ha úgy tetszik: civilizációs) identitásuk más, a kelet-ázsiai vagy konfuciánus civilizáció egyik jellegzetes változataként értelmezhető. Japán Nyugathoz viszonyított mássága és Ázsián belüli eredetisége abban a hagyományos politikai berendezkedésben is megmutatkozik, amelyet Hatojama most éppen fel akar forgatni.



 


Ennek a berendezkedésnek a kialakítója egy ma már jórészt elfelejtett figura, Jamagata Aritomo (1838-1922), a modern japán hadsereg megteremtője volt, aki Japán egyik legjobb ismerője, Karel van Wolferen, az Amszterdami Egyetem professzora szerint legalább olyan mértékben hozzájárult “a 20. század politikai valóságának kialakításához, mint Bismarck, Lenin, Mao és a két Roosevelt”.


 


Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de a német (pontosabban porosz) minta alapján a 19. század végén és a 20. század elején Jamagata által kialakított modern japán bürokratikus hatalom lényegében máig fennmaradt. A sajátságos japán “egypártrendszer”, vagyis a Liberális Demokrata Párt több, mint félévszázados “uralma” (1955 és a mostani döntő választási vereség közötti időszakban az LDP csak 11 hónapig nem volt kormányon, 1993-ban) valójában a bürokrácia megszakítás nélküli uralmát jelentette.


 


A kormány és a parlament tulajdonképpen végig csak marginális szerepet játszott, arra volt jó, hogy megnyugtassa a lakosságot és a külvilágot arról, hogy Japán demokratikus ország. A Japán Demokrata Párt ennek a rendszernek akar véget vetni. (Azt akarják például, hogy a kormányüléseken a miniszterek ne csak a kézjegyüket biggyesszék oda – nagyjából húsz percig tartó rituálék keretében – a közigazgatási miniszterhelyettesek által a megelőző napi tanácskozáson előkészített dokumentumokra.)


 


“A feladat – írja Karel van Wolferen Mit jelenthet a JDP elsöprő győzelme Japán számára? című bejegyzésében –, amit Hatojama Jukio és politikustársai maguk elé tűztek, ijesztő, és akkor még nagyon, nagyon szerényen fogalmaztam. Óvatosnak kell lennünk a ‘forradalmi’ jelző használatát illetően, de ha sikerrel járnak, akkor – japán kontextusban – ez a megfelelő kifejezés.”


  



Hatojama azonban nemcsak Japánban akar forradalmat. A The New York Times-ban a választások előtt pár nappal közölt véleménycikkében nem kevesebbet állít, mint hogy véget kell vetni az Amerika által világméretűvé tett, korlátokat nem ismerő piaci fundamentalizmusnak és általában az erkölcsi szempontokat és a mértékletességet nélkülöző finánckapitalizmus uramának.


 


Ha ehhez hozzávesszük, hogy Japán új, nemcsak látszólagos hatalomra törekvő első embere arról sem kíván megfeledkezni, hogy – mint írja – “identitásunk Ázsiához köt bennünket”, és hogy éppen ezért “a növekvő vitalitásról tanúbizonyságot tevő kelet-ázsiai térséget Japán alapvető létszférájaként kell elismerni”, elmondhatjuk, hogy Hatojama Jukio nem “földönkívüli”, hanem ennél több: rendkívüli politikus.


 


Én sok sikert kívánok neki a forradalmához.