Az első jelzéseket még augusztus végén olvastam arról, hogy Obama elnökségével kapcsolatban komoly kételyek kezdenek felmerülni. Pierre Rousselin, a Le Figaro geopolitikai bloggere szerint az az ember, aki elvarázsolta Amerikát, és meg tudta változtatni a világban Amerikáról kialakult képet, belegabalyodott a saját ambiciózus egészségügyi reformjába. Mivel nem tudta világosan elmagyarázni, hogyan lehet kiterjeszteni az egészségbiztosítást arra az 50 millió személyre, amely eddig kimaradt belőle, a közvélemény lassan ellene fordult.


 


Viszatekintve elnöksége első hónapjaira, amikor népszerűsége olyan nagy volt, hogy szinte bármit megtehetett volna, a mérleg meglehetősen sovány. És ez nemcsak a belpolitikára, hanem a külpolitikára is érvényes.


 


A Közel-Keleten Obama nem tudta elérni, hogy az izraeliek teljesen befagyasszák az új telepépítkezéseket, sem azt, hogy az arab államok megtegyék az első bizalomerősítő lépéseket, amelyek Izrael állam elismeréséhez vezethetnek. A belpolitikai zűrzavorokkal küszködő Irán eddig nem válaszolt érdemben az Obama által kinyilvánított tárgyalási szándékra, ami azt jelenti, hogy Amerikának hamarosan el kell szánnia magát a keményebb szankciókra. Ezt azonban az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétójoggal rendelkező Oroszországnak és Kínának is jóvá kellene hagynia, ami egyáltalán nem valószínű. Végül Obamának azt is el kell döntenie, hogy Afganisztánban mit akar: támogatja-e azokat a katonai vezetőket, akik további csapaterősítéseket kérnek, vagy a szkeptikusok mellé áll, akik csökkenteni szeretnék az ottani amerikai katonai jelenlétet.


 


A Le Figaro főszerkesztőhelyettese fején találta a szöget, amikor megjegyezte: „Nagy kár, hogy Obama politikai tőkéjét éppen akkor kezdi – a belpolitika miatt – elveszíteni, amikor eljött a külpolitikában meghirdetett nagyszabású általános elvek gyakorlatba ültetésének ideje.”


 


Ugyanezt Dimitri K. Simes, a konzervatív Nixon Center igazgatója és a tekintélyes The National Interest című külpolitikai folyóirat kiadója még keményebben fogalmazta meg Obama múlasztásos bűnei című írásában.


 


„Azzal – írja Simes –, hogy Barack Obama elnök Robin Hood-ot játszik az egészségbiztosítási reformmal, nemcsak további belpolitikai prioritásait teszi kockára. Miközben népszerűségi mutatói zuhanni kezdtek – a legfrissebb Rasmussen-felmérés szerint az amerikaiak 40%-ának határozottan rossz véleménye van eddigi elnöki tevékenységéről, és csak 31%-uk támogatja határozottan –, egyre több jel mutat arra, hogy Obama a külpolitikát kénytelen takaréklángra helyezni.(…)      


 


A jól kigondolt és hatásosan elmondott beszédek nem helyettesíthetik azokat a nehéz döntéseket, amelyek gyakran megkövetelik egy elnöktől, hogy (…) felhasználja személyes politikai tőkéjét, és szükség esetén támogatói körének fontos szegmentumait magára haragítsa. Ilyesmire azonban eddig sajnálatos módon nem került sor. (…)


 


Ha például a Teherán elleni szankciók nem vezetnek eredményre, nem lehet kizárni, hogy szükség lesz az iráni nukleáris létesítmények elleni katonai csapásmérésre. – fejeződik be Simes figyelemreméltó okfejtése – Minthogy azonban Moszkvában nő a bizalmatlanság azzal kapcsolatban, hogy Obama komolyan gondolja a kapcsolatok újrafelvételét, egyre kevésbé lehet arra számítani, hogy Oroszország Irán ügyében érdemleges együttműködést fog tanúsítani. Az pedig, hogy az arab-izraeli vitában nem következett be semmiféle előrelépés, bizonyossá teszi, hogy egy Irán elleni katonai akció hatalmas felháborodást fog kelteni a muzlim világban. (…)


 


Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy felfogjuk, hogyan robbanthatja fel az egész régiót egy Irán elleni amerikai támadás, ami nagyban megnehezítheti Amerika dolgát mind Irakban, mind pedig Afganisztánban, az olaj árát pedig hordónként többszáz dollárra emelheti. Ha ez bekövetkezik, Obama elfelejtheti költséges egészségbiztosítási elképzeléseit, és valószínűleg kénytelen lesz tudomásul venni, hogy egymandátumos elnök marad.


 


A szükséges külpolitikai döntések elhanyagolása az opcionális belpolitikai prioritások miatt oda vezethet, hogy pontosan ez utóbbi célok válnak teljességgel irreálissá.”


 


George Friedman, a Stratfor igazgatója augusztus 24-i heti geopolitikai szemléjében


lényegében egyetért Simes-szal, csak éppen ő nem elkeseredéssel, hanem leplezetlen elégtétellel nyugtázza az Obama által a választási kampány során meghirdetett külpolitikai áttörés elmaradását.


 


Friedman írása tipikusan straussi szöveg. (Straussról – Robert Kagan kapcsán – lásd egyik korábbi bejegyzésem befejező részét.) Ezért, bár a nagyon hasznos Globusznak köszönhetően bő összefoglalója  magyarul is olvasható, annak, aki Friedman pontos üzenetére kiváncsi, azt ajánlom, hogy nézze meg az eredetit. (A Stratfor honlapja előfizetéses, de Friedman heti geopolitikai összefoglalói – http://www.stratfor.com/weekly/friedman_on_geopolitics – ingyenesen hozzáférhetőek.)      


 


Már a cím –  A kezdet vége – is tipikusan straussi. Vagyis lehet, hogy éppen az ellenkezőjét jelenti annak, amit betű szerint jelent.


 


Friedman tulajdonképpen végig dicséri Obamát, amiért kampányígéreteinek és kezdeti külpolitikai gesztusainak logikáján túllépve, külpolitikáját – Irakkal, Afganisztánnal, Oroszországgal, Kínával, Iránnal, sőt még Izraellel kapcsolatban is – a valós helyzetnek megfelelően irányítja, hogy a végén váratlanul megjegyezze: „Mindez közel sem Obama bírálata. Minden elnök olyan platform alapján vesz részt a választási küzdelemben, amely győzelemre vezet. És azok a jó elnökök, akik maguk mögött hagyják ezeket az ígéreteket, és úgy kormányoznak, ahogy kell. Obama Bush ellentéteként küzdött az elnökségért. És olyan külpolitikát folytatott, mint amilyet Bush is folytatott volna. Ez azért van, mert Bush külpolitikáját a kényszerűség alakította, és Obama külpolitikáját ugyanaz a kényszerűség alakítja. Azok az elnökök, akik azt hitték, hogy függetleníteni tudják magukat a realitástól, megbuktak. És Obama nem szeretne megbukni.”


 


Friedman írásának szó szerinti értelme az, hogy Obama jó úton halad afelé, hogy Bushhoz hasonlóan “realista” elnök legyen. Vagyis azokra hallgasson, akik mindig is tudták és most is tudják, hogyan kell a kényszerűségek közepette kormányozni. Rejtett értelme pedig az, hogy amennyiben nem ezt teszi, meg fog bukni.


 




Ez volt a helyzet augusztus végén. Azóta nyilván csak „fokozódott”. Hogy mennyire és milyen lehetséges irányokba mutatva, arra majd pár nap múlva visszatérek.