Afganisztán: az illúziók vége


Alig valamivel az után, hogy az iraki hadszíntéren – átmenetileg legalábbis – a nemzetközi közvélemény számára elfogadható szint alá esett a háború keltette zaj, az Egyesült Államok és szövetségesei számára Afganisztán vált az első számú katonai kihívássá. A néhány éve már lefutottnak elkönyvelt afganisztáni háború most a legvéresebb iraki hónapokat idéző veszteség- és költségadatokat szolgáltatja, ezen adatok pedig egyértelműen arra utalnak, hogy jelenleg folyik a konfliktus eszkalálódása. Eközben nem szűnik a világgazdasági válság, és az afganisztáni fegyveres szerepvállalás mind az Egyesült Államok, mind szövetségesei számára pénzügyileg is egyre fájdalmasabb luxus. Mindezek tetejébe Washingtonnak bárhol szabadon bevethető szárazföldi erőkre van szüksége ahelyett, hogy Ázsia közepének kősivatagában állomásoztassa azok jelentős részét.


Az afganisztáni beavatkozásnak sohasem az ország demokratizálása, hanem az Al-Kaida felkutatása és megsemmisítése volt a feladata. A tálibok uralmát csupán azért döntötték meg, mert támogatást és búvóhelyet nyújtottak az Al-Kaidának. A Bin Laden vezette terrorszervezet felszámolásának részleges sikere, illetve a tálibok meglepő újraerősödése tette szükségessé a kezdeti korlátozott részvételt felváltó mai, közel százezres szövetséges hadsereg fokozatos telepítését. Mostanra mindkét cél, mindkét ellenség elhomályosulni látszik, felváltja őket az elnökválasztás ordító elcsalása, a háború megnyerhetetlenségének felismerése, az amerikai egészségbiztosítási reform, a szövetségesek ódzkódása a végeérhetetlen részvételtől, a háború ára, és a nyugati közvélemény nagymértékű és tartós háború-ellenessége.


 A háború áráról szinte végtelen statisztikai adat áll rendelkezésre, itt Tom Engelhardt gyűjtéséből szemezgettünk. A háború eddig 228 milliárd amerikai dollárba került, ez mintegy tízszerese Afganisztán éves nemzeti össztermékének. A 2010-es évre további 68 milliárd van előirányozva, ami éves rekord, és először lesz magasabb az iraki összegnél. Az afgán költségvetés évi 600 millió dollárt tesz ki, ez kevesebb, mint az ottani amerikai hadikiadások egy százaléka. A 2009-es év a szövetséges csapatok számára eddig a legvéresebb, szeptemberig 311 katonájuk esett el. Az egy katonára eső költségek 30%-al magasabbak Afganisztánban, mint Irakban. Az ENSZ adatai szerint ez év első felében 1011 afgán civil vesztette életét, ez tavalyhoz képest 24%-os növekedést jelent. Nyilván ezen adatok ismeretében is nyilatkozott úgy Stanley McChrystal vezérezredes, az afganisztánban állomásozó nemzetközi erők parancsnoka, hogy további 30000-40000 katonára van szüksége a tálibok egy éven belüli megtörésére. És nyilván ezen adatok ismeretében hallgat egyelőre a csapaterősítésekről a Pentagon és a Fehér Ház.


A jelenleg rendelkezésre álló erők nyilvánvalóan elégtelenek a tálibok legyőzéséhez. A felkelés-ellenes hadműveletek tapasztalatai szerint ezer lakosonként 20-25 katona hosszú távú állomásoztatása szükséges a felkelők számára kedvezőtlen, vagyis jó biztonsági helyzet megteremtése érdekében. Afganisztánban a képlet tehát 560-700 ezer fős hadsereget ír elő. Jól látható, mennyire nem a lényegről beszél az, aki az akár 40000 plusz katona Afganisztánba vezénylésének jelentőségét fontolgatja!


Fontosabb lenne tehát azt eldönteni, hogy lehetséges-e továbbra is a tálibok legyőzését célul kitűzni, és nem lenne-e bölcsebb az eredeti célra koncentrálni, jelesül, hogy Afganisztán területéről ne érhesse a Nyugatot fenyegetés. A Cato Institute tanulmánya ez utóbbi megközelítés mielőbbi meggyökeresedése mellett érvel. Az agytröszt szerint az amerikai katonai jelenlét csak erősíti az iszlám szélsőségeseket mind Afganisztánban, mind Pakisztánban. Továbbá, az Al-Kaida „kezelhető biztonsági problémát jelent, nem pedig egzisztenciális fenyegetést”, vagyis a fenyegetés nem áll arányban a háború nagyságrendjével.  Felhívják a figyelmet, hogy Afganisztánban sehol sem tart a demokráciaépítés, az ország politikai rendszere átláthatatlan, a korrupt kormányzat vallási vezetőkkel, hadurakkal és a törzsekkel osztozik a hatalmon. A David Petraeus amerikai tábornok vezetésével Irakban egyelőre sikeresnek tűnő, megegyezésre épülő stratégia Afganisztánban kivitelezhetetlen, az országban élő etnikumok száma ugyanis 20 feletti, csak a legnagyobb, pastu etnikum több, mint 50 törzsből áll, amelyek klánokba tagozódnak. A gyakran emlegetett terv, miszerint meg kell nyerni a „mérsékelt tálibokat”, szintén nem mutat kézzelfogható eredményt: az afgán kormány ilyen irányú, 2004 óta folyó tevékenysége mintegy 2000 tálib harcost volt képes „megtéríteni” a 10-18000 fősre becsült össz-erőből. Hasonló nagyságrendű probléma, hogy a jelenleg 82000 fős  afgán hadsereg talán sohasem lesz képes önállóan működni, komoly kiképzési hiányosságokkal küzd, az állomány jelentős része írástudatlan. Náluk is problémásabb a 85-90000 fős rendőrség helyzete, akiket a lakosság gyakran „egyenruhás tolvajoknak” tart, és akiknek a szövetséges kiképzők kénytelenek elmagyarázni, hogy a sértettek bántalmazása és kirablása nem minősül rendészeti feladatnak.


Az afganisztáni háború tehát elvesztette alapvető célkitűzéseit, mi több, az újaknak sem képes megfelelni. Nem teremt demokráciát, nem teremt békét, nem töri meg a tálibokat, és eddig nem sikerült döntő csapást mérnie az Al-Kaidára sem, bár tagadhatatlan, hogy a szervezet jelentősen meggyengült. A kivonulás lehetséges következményeit latolgatva mégsem hunyhatunk szemet a most a szövetségesek oldalán harcolók sorsa fölött. Nem lehetnek ugyanis kétségeink afelől, hogy amennyiben az USA ma vagy akár egy év múlva teljesen kivonul, a nagy áldozatok árán így-úgy felépített afgán hadsereg és rendőrség másnapra szétesik, velük a kormány, jogosan rettegve a tálibok visszatértétől.


Mindazok, akik ma a Nyugattal együttműködnek, a tálibok uralmának visszaálltával halálos veszélybe kerülnek, és nyilván tömegesen menekülni kezdenek. Nem szabad elfeledni azt sem, milyen hatással lenne a teljes kivonulás a jelenleg is a tálibok bázisának számító, atomfegyverekkel rendelkező Pakisztánra. Még a kivonulást legszélsőségesebben támogató elemzők is azzal számolnak, hogy az USA pilóta nélküli harci repülőgépekkel (UAV), különleges műveleti erőkkel, valamint hírszerző szolgálataival továbbra is támogatná az afgán és a pakisztáni kormányt.


Amennyiben akár csak az esélyt is meg akarják azonban adni a Hamid Karzai vezette, mostani afgán államnak a túlélésre, az afgán-pakisztáni határt a lehető legjobban le kell zárni, és természetesen további támogatásban kell részesíteni Pakisztánt ahhoz, hogy a maga oldalán harcoljon a tálibokkal. Ehhez az UAV-k és a kémműholdak csak segítséget nyújthatnak: annak a határ menti támaszpont-rendszernek a hosszú távú fenntartására van szükség, amelynek a kiépítése jelenleg is folyik, illetve részben elkészült. Emellett természetesen szükség van a főváros és környékének további védelmére, az afgán hadsereg támogatására kiképzéssel, hadfelszereléssel, tüzérségi és légi támogatással. A megoldás így némileg hasonlíthat a tervek szerinti hosszú távú iraki berendezkedésre: az amerikai és szövetséges erők távol kerülnének a harcoktól. Amennyiben lemondanak az ország demokratizálásáról, Afganisztán hosszú távon stabilizálható, ha csak a külvilág számára is, a jelenlegi erők töredékének felhasználásával.