Ez egy könyvnek a címe, amely 2012-ben fog megjelenni. Szerzője Aaron David Miller, a Woodrow Wilson Center kutatója, aki 25 évig dolgozott a State Departmentben és több, mint 10 éven keresztül Amerika közel-keleti főmegbízottja volt, vagyis minden oka megvan rá, hogy ne legyen különösebben optimista, amikor az izraeli-palesztin kérdés megoldásáról van szó.


 


Most mégis írt egy véleménycikket a Los Angeles Times-ban, amely – miután felidézi Henry Kissinger 1973-as, Jimmy Carter 1977-es és James Baker 1991-es, Közel-Kelettel kapcsolatos diplomáciai teljesítményeit és a jelenlegi, kilátástalan helyzetet, amikor is egy erőtlen palesztin vezető akar tárgyalni egy olyan izraeli politikussal, aki nemcsak a fél szemét tartja nyitva, amikor alszik (Izraelben ennyit elvárnak egy miniszterelnöktől), hanem mind a kettőt – a következő szavakkal zárul: “De ki tudja? Talán az elnök arra a következtetésre jut, hogy meg lehetne próbálkozni az arab-izraeli gordiuszi csomó elvágásával. Talán ott van a tarsolyában valamilyen elképzelés a határokról, Jeruzsálemről, a menekültekről, és egy olyan csomagtervről, amely elfogadható lehet Izrael számára, mert garantálja biztonságát és normalizálja az arabokkal való kapcsolatait. Sőt, még az is lehetséges, hogy az elnök belátja: az a fajta jószerencse, amely Kissingerre, Carterre és Bakerre rámosolygott, ezúttal nem lesz elegendő, és ha véglegesen meg akarja oldani az izraeli-palesztin konfliktust – ami jelen pillanatban elképzelhetetlen –, neki kell az áttörést – kemény, pártatlan és mindenkit biztonságérzettel eltöltő diplomáciai lépésekkel – megvalósítania.”


 


Millernek lehet, hogy vannak Obama környezetéből származó információi az elnök terveiről. De lehet, hogy csak annyit tud, amennyit én is ki tudtam következtetni a rendelkezésre álló nyilvános információkból. És az sem kevés.


 


Az első figyelemreméltó tény, amin érdemes elgondolkodni, az ENSZ-közgyűlés alkalmából megtartott amerikai-izraeli-palesztin csúcstalálkozó. Netanjahu környezetéből azt sugallták még a találkozó előtt, hogy az “csupán fényképezkedési alkalom” lesz, vagyis merő formaság, és izraeli győzelemként könyvelték el, hogy arra minden előfeltétel nélkül kerül sor. Ezt az értelmezést megerősítette az a körülmény, hogy Abbasz palesztin elnök csak Egyiptom és Jordánia kifejezett kérésére volt hajlandó részt venni a csúcstalálkozón, mivel Izrael nem teljesítette a telepépítkezések teljes leállítására vonatkozó – korábban az amerikaiak által is kitartóan hangoztatott – igényét.


 


Miért volt annyira fontos Obamának ez a találkozó, hogy érdekében latba vetette az Amerikabarát arab országokban meglévő minden befolyását, a ravasz, de még inkább hiú Netanjahunak pedig megengedte, hogy – nemcsak a palesztinokkal, hanem Washingtonnal szemben is – győztesnek kiáltsa ki magát? Azért hogy a két vonakodó felet beterelje az Amerika, pontosabban a közel-keleti kvartett (az EU, Oroszország, Amerika és az ENSZ) égisze alatt minden előfeltétel nélkül elkezdődő, és az ún. végső státus kérdését is napirendre tűző, vagyis az izraeli-palesztin, sőt az izraeli-arab viszályt két éven belül egyszer s mindenkorra rendezni kívánó új tárgyalási folyamatba.


 


Az ebben a blogban már emlegetett David Levy, a jelenlegi adminisztrációhoz közel álló New America Foundation keretében működő Middle East Task Force igazgatója volt az első, aki már szeptember 23-án, az említett találkozó másnapján figyelmeztetett, hogy az elnök naivitását vagy meghátrálását emlegető vélekedésekkel ellentétben “kezdenek kirajzolódni Obama módszeres stratégiai megközelítésének a körvonalai, amely az átfogó közel-keleti béke megteremtésére irányul”. Ez a stratégia egy kiváló taktikai húzásnak köszönhetően kerülhetett előtérbe: mivel Netanjahut hónapokon keresztül kínozták a telepépítkezések gyakorlatilag megoldhatatlan kérdésével, és ő persze “nem engedett”, egyszerűen nem volt más választása, mint hogy elfogadja a végleges határok kérdésének napirendre tűzését, amit pedig nagyon is szeretett volna elkerülni.


 


Obama és munkatársai minden bizonnyal előre megfontolt szándékkal állították ezt a csapdát Netanjahunak, aki abba gondolkodás nélkül belesétált. A dolgot a legplasztikusabban Tony Karon, a dél-afrikai származású, de 1993 óta New-Yorkban élő “gyökértelen kozmopolita” fogalmazta meg egyik bejegyzésében: “Azzal, hogy annyira keményen lépett fel a telepépítkezések ügyében –ami, végül is csak egy bizalomerősítő lépés lett volna –, az izraeli vezető valószínűleg belesétált egy csapdába. Obama magáévá tette Netanjahunak az építkezések leállítása ellen szóló érvét – hogy ti. a telepek sorsáról végül is csak akkor lehet majd dönteni, ha tudjuk, hol húzódnak a végleges határok, és hogy ezeken a telepeken az élet nem állhat meg addig –, és azt az izraeli miniszterelnök ellen fordította. ‘Jó. Akkor tárgyaljunk a végleges határokról’ – mondta Obama az izraelieknek, pontosan e szavakat használva.”


 


Egyszóval – legalábbis ebben az esetben – “Obama zsidói” okosabbnak bizonyultak Netanjahu “zsidói”-nál.


 


Ami az előbbieket illeti, róluk Yossi Shahar, a telepesek Arutz 7 nevű hírügynökségének honlapján azt írta, hogy “amikor majd Obama közel-keleti tervei Izraelt eltalálva felrobbannak, az elnök elmondhatja, hogy a zsidók miatt volt az egész. De milyen zsidók miatt? (…) Igaza lesz, amikor majd a zsidókat hibáztatja, de az ő belső zsidó köréhez tartozók lesznek a hibásak.”


 


Shahar az Izraelben már korábban is mindenféle vádakkal illetett Ralph Emanuel elnöki kabinetfőnök és David Axelrod politikai főtanácsadó mellett a Nemzetbiztonsági Tanácsba kinevezett Daniel Shapirót említi még (szerinte Shapirótól származik az a gondolat, hogy Amerika biztonsága az Izrael és az arab világ közötti békemegállapodástól függ). És – számomra egyáltalán nem meglepő  módon – Soros Györgyöt, aki “szinte egyedül tette az izraeli kormány mellett lobbizó AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) helyett a baloldali Jewish Streetet a legbefolyásosabb zsidó lobbicsoporttá Washingtonban”. (Mideast Mirror, szept. 24.)   


 


Természetesen nem tudhatjuk előre, milyen eredménnyel jár Obama közel-keleti békekezdeményezése. De nincs kizárva, hogy ezek az egyesek szerint Izraelre nézve annyira ártalmas zsidók arra is gondoltak, hogy a robbantgatós arabok ellenében a gondolkodó arabok esélyeit növeljék. Legalábbis erre vall az, hogy a meglehetősen tájékozatlan és indulatos kitörésekre hajlamos arab politikusokkal és médiákkal szemben kezdenek megjelenni a színen az obamai “stratégiai negközelítés” logikáját megértő arab vélemények és politikai állásfoglalások is.


 


“A politikában – írja Tariq al-Homeid, a szaud-arábiai Asharq al-Awsat főszerkesztője – nincs helye a reményeknek és a frusztrációknak. Az igazság, amit az araboknak ma el kell mondani, az, hogy sajnos nekik kell elsőre bekapni a csalit. Mert ha ragaszkodunk a telepépítkezések beszüntetéséhez, csak ürügyet szolgáltatunk Izraelnek arra, hogy ne kelljen elkezdenie a békefolyamatot. A telepek nem annyira a béke, mint inkább a béketárgyalások elkezdésének az akadályai. (…) Izraelnek áll érdekében, hogy az arabokat arra ösztönözze: ne kezdjenek el tárgyalni a békéről, és ezzel hiusítsák meg annak az elnöknek az erőfeszítéseit, aki más, mint az elődei. Végül is Obama még első mandátuma idején akarja megoldani az arab-izraeli konfliktust, nem pedig a második idején, amikor mindenféle egyéb ügyek fogják lekötni.” (Mideast Mirror, szept. 29.)


 


Hasonló hangot ütött meg Ahmad Abu-al-Ghayt egyiptomi külügyminiszter is, aki a londoni pánarab Al-Sharq al-Awsat napilap szeptember 28-i számában a következőket nyilatkozta: “Ha egyszer kijelöltük a két ország határait, akkor a telepek megszűnnek, mert Izrael a saját területén fog építkezni. Ezért nagyon fontos előre megtudnunk Amerika álláspontját az izraeli és a palesztin állam végleges határait illetően. Ez egy lényegbevágó egyiptomi követelmény. (…) Remélem, október végére megláthatjuk az amerikai terv részleteit.”


 


Ami a tárgyalások menetrendjét illeti, Obama szeptember 22-én bejelentette, hogy az ún. végleges státus kialakítását célzó tárgyalásokat “el kell – mégpedig hamarosan – kezdeni”. Addig is folytatni fogják a két fél szakértőivel a pontos napirenddel és témakörökkel (terms of reference) kapcsolatos egyeztetéseket. Ezekbe Mitchell főmegbízotton kívül a külügyminiszter, Hillary Clinton is bekapcsolódik, és az utóbbi október közepén jelentést terjeszt az elnök elé az előzetes tárgyalások állapotáról.


 


Ez után, október végén lehet arra számítani, hogy a folyamatos és aktív amerikai részvétellel zajló tulajdonképpeni béketárgyalások elkezdődésével egyidejűleg közzéteszik a részletes amerikai béketervet. Ez természetesen nem előlegezheti meg a két fél közötti végső megállapodást, de világosan kijelöli majd, hogy miről és milyen alapelveknek megfelelően kell majd megegyezni.


 


Obamának az ENSZ-közgyűlésen szeptember 23-án elmondott beszéde a végleges rendezéssel kapcsolatos támakörök között említi “az izraeliek és a palesztinok biztonságá”-t, valamint a határok, a menekültek és Jeruzsálem kérdését. “A cél – mondotta az amerikai elnök – világos: két, békében és biztonságban egymás mellett élő állam, egy valódi biztonságot élvező izraeli zsidó állam, és egy életképes, független, összefüggő területtel rendelkező palesztin állam, amely véget vet az 1967-ben elkezdődött megszállásnak.”


 


Egy nappal e beszéd elhangzása után – ugyancsak New-Yorkban – a már említett közel-keleti kvartett egy a fentiekkel szinte szó szerint megegyező nyilatkozatot tett közzé (amit – többek között – Hillary Clinton amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, valamint Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár és Javier Solana, az EU külügyi főképviselője is aláírt). Ez azt mutatja, hogy az amerikai diplomácia nemcsak a közvetlenül érintettek hozzájárulását és a legfontosabb arab országok jóindulatát biztosította a béketárgyalások elkezdődéséhez, hanem a megfelelő nemzetközi hátteret is.         


 


David Miliband brit külügyminiszter szeptember 28-án az Al-Jazira arab nyelvű adásában a következőképpen nyilatkozott arról, hogy szerinte hogyan fognak alakulni az események: “Izrael a terület, a palesztin fél a menekültek kérdésében fog engedményt tenni, Jeruzsálem bonyolult kérdésében pedig mind a két fél.” Megjegyezte még, hogy az egész kérdésben a legfontosabb nemzetközi figura az amerikai elnök. Tony Blair, a kvartett képviselője – ugyanott – ehhez a következőket tette hozzá: “A tárgyalásokat az Egyesült Államok vezeti, és azok csak egy meghatározott ideig fognak tartani, nevezetesen Obama első mandátumának végéig.”


 


Obamának nincs más választása, mint sikerre vinni a tárgyalásokat. Ha (inkább két, mint három éven belül) megvalósítja a közel-keleti békét, nincs az a republikánus ellenjelölt, aki 2012-ben legyőzhetné. Ha viszont kudarcot vall, csúfosan megbukik.


 


Éppen ezért érdemes komolyan vennünk az amerikai elnök New-Yorkban elhangzott alábbi szavait: “Nem vagyok naiv. Tudom, hogy nehéz lesz. De valamennyien el kell hogy döntsük, hogy komolyan vesszük-e a békét, vagy csak színleg akarjuk. Ahhoz, hogy szakítsunk a régi beidegződésekkel, hogy kitörjünk a bizonytalanság és a kétségbeesés örök körforgásából, valamennyiünknek a nyilvánosság előtt is is vállalnunk kell azt, amit nem nyilvánosan elfogadunk.”


 


Nos, ezt én úgy értelmezem, hogy Obama október végén, amikor az új amerikai béketervet bemutatja, világossá és félreérthetetlenné tesz majd néhány dolgot.


 


1.  A közel-keleti (tehát az izraeli-szíriai és az izraeli-libanoni viszony rendezésére is kiterjedő) békefolyamat prioritást élvez Iránnal szemben. Az iráni atomprogram által felvetett problémákat az Iránnal tárgyalásokat folytató nagyhatalmak nem katonai eszközökkel igyekeznek megoldani.


 


2. Az 1967-es határok nemzetközi jogi érvényessége azt jelenti, hogy Izraelnek  ugyanannyi területet kell felajánlania a palesztinoknak, mint amennyit  – a felek által jóváhagyott területcsere révén – Ciszjordániából megkap. Amennyiben egy ilyen csere keretében az izraeli palesztinok nagyobb része a palesztin állam fennhatósága alá kerül, az Izrael zsidó jellegével kapcsolatos vita is feleslegessé válik.


 


3. Jeruzsálemet úgy kell felosztani, hogy az mind a két államnak fővárosa lehessen, az óváros pedig (a szent helyekkel) egyikük kizárólagos fennhatósága alá sem kerülhet.


 


4. A palesztin menekültek nem térhetnek vissza Izraelbe. Vagy a palesztin államban telepednek le, vagy pénzbeni kárpótlást kapnak.  


 


5. Amerika garantálja mind Izrael, mind pedig a palesztin állam biztonságát. Az utóbbi területére – meghatározott ideig – amerikai parancsnokság alatt alló nemzetközi erőket telepítenek.


 


6. Amennyiben a béketárgyalások két éven belül nem vezetnek eredményre, az Egyesült Államok  nem fogja megakadályozni, hogy a Palesztin Hatóság ez év augusztusában elfogadott  kormányprogramjának megfelelően egyoldalúan kikiáltott palesztin állam az ENSZ teljes jogú tagjává váljon.


 


A jelenlegi izraeli kormány ezt a béketervet semmiképpen sem fogadhatja el. De azt sem teheti meg, hogy látványosan kivonuljon a béketárgyalásokról, mert akkor az apartheid idők Dél-Afrikájához hasonló nemzetközi páriává válik. Netanjahu a megegyezés érdekében esetleg megszabadulhatna intranzigens koalíciós partnereitől, de saját pártjának kettészakadását már nem kockáztathatja. Ezért inkább arra lehet számítani, hogy az amerikai béketerv nyilvánosságra kerülése után az izraeli választókra bízza a döntést. Azok pedig – az amerikai zsidóság többségének az álláspontjával is összhangban – valószínűleg a béketárgylások folytatását javasoló pártokat fogják támogatni.