A keményvonalas iráni Kayhan című napilap a következőket írja a nagyhatalmak és Irán között elkezdődött genfi tárgyalásokról: „Azok a nyugati hatalmak, amelyek még az ellen is élénken tiltakozak, hogy Iránnak akár csak 20 urándúsító centrifugája legyen, most beleegyeztek abba, hogy az öt százalékos iráni uránt egy harmadik ország húsz százalékosra dúsítsa fel. Vagyis visszatáncoltak korábbi álláspontjukról, amely azt követelte, hogy Irán szüntesse be az urándúsítást, és elfogadták, hogy Irán öt százalékosra dúsíthatja az uránt a saját területén. Irán még nem mondott igent erre a tervre, de abban az esetben is, ha elfogadjuk, nyilvánvaló lesz, hogy a Nyugat tesz engedményt nekünk, egy olyan engedményt, amelyet eddig nem volt hajlandó megtenni. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat elismerte Iránt nukleáris államnak.” (Mideast Mirror, okt. 6.)         


Ez a tipikus perzsa okoskodás azt mutatja, hogy Irán hajlanó kiegyezni a nagyhatalmakkal (elsősorban persze az Egyesült Államokkal), és úgy tűnik, hogy azok is valamilyen egyezségre törekednek vele. Miközben a nyugatiak egyre keményebb szankciókról beszélnek, pontosan tudják, hogy azok nem vezethetnek eredményre. Ezért Iránnal kapcsolatban Amerikának csak két opciója maradt: vagy elszánja magát a katonai akcióra, vagy tudomásul veszi, hogy Irán nukleáris hatalom.


De mit jelent az, hogy „nukleáris Irán”, teszi fel a kérdést Roger Cohen, a The New York Times állandó cikkírója, aki már jóideje az Iránnal való megegyezés mellet érvel, sok amerikai és még több izraeli publicista és szakértő legnagyobb elkeseredésére. Egy olyan Iránt, amelynek atomfegyvere van – ami valóban nagyon veszélyes volna –, vagy egy olyat, amely a Nemzetköti Atomenenergia Ügynökség felügyelete alatt rendelkezhet az urándúsítás képességével? Cohen úgy véli, Obama több alkalommal is megismételt kijelentése, hogy ti. Iránnak joga van a nukleáris energia békés célú hasznosításához, jó alapja lehet egy olyan megállapodásnak, amely kizárja az iráni nukleáris kapacitás atomfegyverekké való alakítását. Az urándúsításról való lemondás követelése ezzel teljesen értelmetlenné vált.


Cohen szerint Amerikának, pontosabban az iráni ügyekkel foglalkozó William Burns külügyminiszterhelyettesnek a genfi tárgyalásokkal párhuzamosan kétoldalú tárgyalásokat kell kezdenie Iránnal, amelyeknek többek között az alábbi területekre kell kiterjedniük: Afganisztánra és Irakra (ahol a két ország érdekei gyakran találkoznak), a Hezbollahra és a Hámászra (ahol az érdekek ütköznek), a diplomáciai kapcsolatok felvételére, a regionális biztonság kérdéseire és az al-Kaida elleni küzdelemre.


A nukleáris ügyekről folyó tárgyalások – önmagukban – könnyen kudarchoz vezethetnek. Ha azonban összekapcsolják azokat az Irán és Amerika számára is fontos egyéb kérdésekkel, akkor talán nem. Az iráni nukleáris program tuladonképpen Irán Amerika általi megalázásának megszüntetéséről, az iráni nemzeti büszkeség helyreállításáról szól. „Ezért – mondja a valamelyest talán az említett William Burns véleményét is közvetítő amerikai publicista – az egész problémakomplexumot kell rendezni ahhoz, hogy az iráni atomprogramot féken lehessen tartani. Háromszögeljünk. Gondolkodjunk tágabb keretekben. Az Európai Uniót, ne Versailles-t tarsuk szem előtt.”


 


Most már csak egyetlen kérdés marad nyitva: hogyan lehet az iráni atomprogramot még korlátozott formájában is egzisztenciális veszélynek érző Izraelt is „háromszögelni”.