Elliott Abrams, aki George W. Bush idejében a Nemzetbiztonsági Tanács Közel-Kelettel foglalkozó kulcsembere volt, úgy véli: Obama külpolitikája annyira katasztrofális, hogy mindenkinek össze kell fognia ellene.


Abramsnél az ENSZ-közgyűlésen elmondott Obama-beszéd verte ki a biztosítékot, „amelyben egy szó sem esett szövetségesekről, ellenségekről és nemzeti érdekekről”. Ám annál több arról, hogyan kell elszakadni a status quótól, amely „egyre inkább arra késztetett bennünket, hogy a másoktól elválasztó különbségeinket tekintsük meghatározónak”. „Mély meggyőződésem – idézi Abrams elrettentő példaként Obamától –, hogy ma, sokkal inkább, mint eddig bármikor a történelemben, az államok és a népek érdekei közösek.” Az amerikai elnök által meghirdetett „új irány” a „kölcsönös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd”.



Az a tábor viszont, amely igenis törődik „ennek az országnak és barátainak és szövetségeseinek” az érdekeivel, mindezt „fegyverbe hívó szózatként kellene hogy értelmezze, eszünkbe juttava, milyen sikeres harcokat lehetett a múltban folytatni az amerikai külpolitika megváltoztatásáért”. Abrams termézetesen a hetvenes évekbeli hőskorszakra gondol, amikor Henry M. „Scoop” Jackson demokrata szenátor és szakértői csapata (akik közé annak idején ő maga is tartozott, akárcsak néhány évvel később Robert Kagan, a neokonok most kissé unatkozó külpolitikai stratégája is) „1972-től szervezett formában fordult szembe a détente-tal, és harcolt ellene, egészen addig, ameddig Reagan nyolc évvel később el nem temette”. „A mostani harc – teszi hozzá jelentőségteljesen Abrams – ugyanilyen hosszú ideig tarthat.” De az Obama külpolitikája elleni küzdelem kimenetele nem lehet kétséges: „Az amerikai nép úgy gondolja, hogy a mi országunkat igenis a gyilkos iszlámista csoportokkal és represszív rezsimekkel szembeni ’különbségei definiálják’. Nem ért egyet azzal, hogy ’érdekeink közösek’ az ilyen csoportokkal, és úgy hiszi, a barátok jobb elbánást érdemelnek, mint az ellenségek. Mi az amerikai nép oldalán állunk, a nép pedig a mi oldalunkon ebben a küzdelemben, amely az országunk és a világ közötti viszony körül folyik.”


 


Abrams tehát, aki fel van háborodva azon, hogy az iráni külügyminiszter ellátogathatott Washingtonba, hogy magasrangú amerikai tisztségviselők az idén már hatszor jártak Szíriában, hogy Obama lehetetlen engedmények megtételére akarja kényszeríteni Izraelt, és a lengyeleknek és a cseheknek szerinte azt az üzenetet küldte, hogy ne számítsanak rá az orosz hegemónia elleni küzdelmükben, a neokonok házi lapjában, a The Weekly Standardben megfújta a riadót.


 


Lehet, hogy Eric Altermannak, a The Daily Beast bloggerének igaza van, amikor azt mondja, hogy a marxisták után a hozzájuk sok tekintetben hasonló neokonok is eltűnnek a történelem sülyesztőjében, de szerintem a neokonokat soha nem szabad alábecsülni. Kurt Campbell külpolitikai elemző például egy konferencia-vacsorán egyszer arról mesélt, hogy helytelenül állítják egyesek, hogy a neokonok vámpírok, mert azokat egy ezüstgolyóval le lehet lőni,  a neokonok viszont halhatatlanok. (Jó, még azt a neokon-viccet is megengedte magának, hogy az sem igaz, hogy farkasemberek volnának, mert azok legalább nappal normálisak, a neokonok pedig egyfolytában eszeveszettek. A társaságban jelen lévő Robert Kagan – aki egyébként nem kedveli a „neokonzervatív” elnevezést és Leo Straussnak sem csodálója – mindenestre nem díjazta a vicceket, és a másnapi pódiumvitán nem volt hajlandó Campballel együtt szerepelni. – Vö.: Ben Naparstek: The good old neocon values. Jerusalem Post, 2008. okt. 31.)


 


Míg Robert Kagan és William Kristol, mint az az általuk nemrég gründolt külpolitikai agytröszt működéséből és az 1995 óta Kristol főszerkesztésében megjelenő The Weekly Standard című hetilapból is kiderül, a neokonok külpolitikai stratégiájának fő alakítói, Elliott Abrams a neokonzervatív doktrínát a gyakorlatban megvalósító politikus. Mostani megszólalása jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan irányította, illetve befolyásolta ő – Bush idejében, vagyis hatalmi helyzetben – Amerika közel-keleti, és ezen belül is elsősorban Izraellel és az izraeli-palesztin viszonnyal kapcsolatos politikáját.


 


Abrams – mielőtt az ifjabb Bush idejében újból kormányzati feladot vállalt volna (a Reagan-korszakban a State Department-ben dolgozott) – az Ethics and Public Policy Center elnöke volt, és ekkor tette közzé Faith or Fair: How Jews Can Survive in a Christian America című könyvét (Free Press, 1997). Ebben megállapította, hogy a zsidósággal és a zsidó identitás fontosságával kapcsolatos álláspontja nem jelenti azt, hogy „illojális” volna az Egyesült Államokhoz. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a zsidók lojálisak kell hogy legyenek Izraelhez, mivel „örök szövetség kapcsolja őket össze Istennel és Izrael földjével és annak népével. Elkötelezettségük nem gyengülhet akkor sem, ha az izraeli kormány népszerűtlen politikát folytat.”


 


Februárban, nem sokkal Obama beikatása előtt Ruthie Blum Leibowitz interjút közölt Abramsszel, amelyben családi kapcsolatukról is beszámol. Leibowitz Norman Podhoretznek, a neokonzervatív mozgalom egyik alapítójának a lánya (a másik alapító a nemrég elhunyt Irving Kristol volt, William Kristol édesapja), és Abrams felesége a nővére. Bár, mint elmondja, „valamennyi családtagja az ún. neokonok közé tartozik”, az ebédnél épp úgy egymásra borítják az asztalt, ha politikáról van szó, mint mások, mert az ördög, ugyebár, a részletekben lakozik.


 


Abrams Bush első mandátuma idején a Nemzetbiztonsági Tanács közel-keleti és észak-afrikai ügyekért felelős főigazgatója, a második mandátum idején pedig az elnök – többek között az Egyesült Államok közel-keleti politikájáért is felelős – helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Bár volt funkciója életre szóló titoktartási kötelezettséggel is jár, meglehetősen nyíltan beszélt tapasztalatairól.       


 


Először is a Bush-kormányzat idején nem volt szükség közel-keleti megbízottra, mert 2001 elején még javában tartott az intifáda, és „világos volt számunkra, hogy egy hatalmas terrorista támadás kellős közepén nem lehet szó tárgyalásokról”. Szeptember 11-ét követően Bush 2002. június 24-i „figyelemreméltó beszédében” foglalkozott a kérdéssel: „Arafatot terroristának nevezte, és teljesen szakított vele”.  „Bár az elnök támogatta a kétállami megoldást”, a hangsúly nem azon volt, hogy hol húzódjanak a palesztin állam határai, hanem azon, hogy milyen állam jön létre azokon a határokon belül, és hogy új palesztin vezetésre van szükség.


 


Így csak Arafat halála után jöhetett volna szóba egy közel-keleti megbízott kinevezése, de „mi arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a tárgyalások az izraeliek és a palesztinok között kell hogy folyjanak, és Amerika szerepe nem az kell hogy legyen, hogy megoldásokat találjon ki, vagy hogy nyomást gyakoroljon Izraelre vagy a palesztinokra valamilyen kompromisszum érdekében, hanem inkább az, hogy álljunk oda egy izraeli-palesztin erőfeszítés mögé. És akkoriban éppen volt egy ilyen izraeli-palesztin erőfeszítés. Mindenekelőtt ott volt Ariel Sharon gázai szétválasztási terve, majd miután Ehud Olmert lépett Saron helyébe, ott volt egy miniszterelnök, aki tárgyalni akart a palesztinokkal. Mi szükség lett volna egy amerikai megbízottra? Mi lett volna a dolga? Hogy olyasmire biztassa Izraelt, amit annak miniszterelnöke úgy is szeretett volna megcsinálni?”         

 


Leibowitz közbevetésére, hogy Bush 2002. június 24-i beszéde „a palesztin-izraeli konfliktust az iszlám terrorizmus és a demokrácia közötti globális háború tágabb kontextusába helyezte”, Abrams megjegyezte, hogy szeptember 11 után a palesztin terrorizmust valóban ebben a tágabb keretben szemlélték, majd hozzátette: „Azt hiszem, Saron többek között azért tudta leverni az intifádát, mert Bush elnök határozottan támogatta, amikor elhatározta a biztonsági kerítés felépítését és a terrorista vezetők célzott likvidálását.”  


 


Ami a gázai szétválasztást illeti, az Egyesült Államok erre nem biztatta Izraelt, de olyan nagy meglepetésként sem érte. „Amikor – mondja Abrams – Saron meglátogatta Busht a crawfordi ranchen, az elnök rákérdezett a dologra. Saron azt válaszolta, hogy az intifáda veresége után vákuum maradt az izraeli-palesztin fronton. És azt több – főként európai eredetű – nagyon energikus diplomáciai javaslattal próbálták meg kitölteni, amelyek mind ártalmasak voltak Izrael szempontjából, és mind arra hivatkoztak, hogy itt az ideje a végső rendezésre irányuló tárgyalásoknak. (…) Saron szerint ezek a rossz elképzelések kezdtek egyre nagyobb jelentőségre szert tenni, és neki szüksége volt valamire, ami inkább jó, mint rossz Izrael számára. A szétválasztás volt az. Mindenféle egyéb elméleteket is hallottam ezzel kapcsolatban (…), de ezek a spekulációk attól kezdve nem érdekesek, hogy Saron meghozta döntését, mi pedig teljes mértékben támogattuk azt.”  


 


A végső rendezés esélyeit illetően – amelyet mind Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter, mind Ehud Olmert izraeli miniszterelnök szeretett volna elérni – Abrams mindig szkeptikus volt. „Soha nem hittem benne, sem Annapolis előtt, sem utána. Én mindig olyan voltam, mint egy kis fekete felhő ezeken a tárgyalásokon, amely azt mondta: ’Nem fog megtörténni!’” Hogy miért? „Ha mindenki tudja, hogy a megállapodásnak hogyan kellene kinéznie, és évről évre, évtizedről évtizedre mégsem jutunk közelebb hozzá, nem nyilvánvaló,  hogy ez csak azért lehet, mert egyik fél sem akarja a megállapodást? Mármost az okok, hogy ki miért nem akarja, sokfélék és változhatnak, de nekem úgy tűnik, hogy ha egyszer mindenki tudja, melyek a lehetséges opciók, és a legtöbb, amit Izrael felajánlhat, kevesebb annál a legkevesebbnél, amit a palesztinok még elfogadhatnak, a megoldás nem kéznyújtásnyira található. (…) Nem hittem sem akkor, és nem hiszem most sem, hogy a végső rendezés küszöbén állnánk.”


 


Abrams egy másik, nem sokkal a fenti interjú után publikált cikkében


további részeleteket is elmond a 2007 novemberében összehívott, és a végső rendezést 2008 végére ígérő annapolisi konferenciáról, majd álláspontját – mintegy mellékesen – a következőképpen összegzi: „De azon is el lehet gondolkodni, hogy egyáltalán  a palesztin államiság volna-e a legjobb és a leghelyesebb megoldás a palesztinok számára. Amikor a Reagan-adminisztráció idején George Schultz alatt szolgáltam, mi határozottan elleneztük a dolgok ilyen kimenetelét, és inkább valamilyen Egyiptommal és Jordániával való kapcsolatot láttunk volna szívesen. Akár biztonsági, akár gazdasági megfontolásokat tartunk szem előtt, ezek a kapcsolatok ma nem kevésbé ésszerűek.”


 


A Bush-kormányzat – mindenekelőtt Rice külügyminiszter –  elkerülhetetlen annapolisi kudarcából az új adminisztrációnak Abrams szerint azt a tanulságot kell levonnia, hogy e kérdésben „csak két alternatíva lehetséges: realizmus vagy kudarc.”        


 

Meglátjuk. Mindenestre a tény, hogy ez a bölcs ember nem elégszik meg azzal, hogy elmerengjen Obama és munkatársai Közel-Kelettel kapcsolatos törekvéseinek hiábavalóságán, hanem tevőleges ellenállásra, cselekvésre buzdít Obama külpolitikája ellen, arra vall, hogy úgy véli: a jelenlegi adminisztráció – a közel-keleti kvartettel, vagyis az EU-val, Oroszországgal és az ENSZ-szel karöltve – valamivel nagyon ki akarja tölteni azt a bizonyos – Saron által annak idején jó okkal emlegetett – vákuumot.

 

Mivel Izrael egyetlen lehetséges mostani – a maga irracionalitásában is „racionális” – ellenlépése, az Irán elleni katonai akció túllép Izrael geopolitikai hatókörén, a neokonok számára nem marad más opció, mint Amerikában meghátrálásra kényszeríteni az elnököt.