Most hogy Vaclav Klaus cseh elnök végre ellátta kézjegyével a Lisszaboni szerződést ratifikáló cseh okmányt, és így az december elsejével érvénybe léphet, érdemes röviden áttekinteni az Európai Unió belső geopolitikai helyzetét, vagy geo-belpolitikáját, amely az elkövetkező évtizedben nagy valószínűséggel meghatározza az EU globális politikai irányultságát is.


 


Lássuk először a veszteseket.


 


A Lisszaboni szerződés hatályba lépésével mindenekelőtt a két legfontosabb euroszkeptikus ország, Nagy-Britannia és Lengyelország kerül nehéz helyzetbe. David Cameron a brit konzervatívok elnöke bejelentette, hogy a cseh ratifikáció bekövetkeztével a lehetséges brit referendum kérdése lekerült a napirendről. Cameron pontosan tudja, hogy a pártja radikálisan Brüsszel-ellenes szárnya és a torykat Európa-ellenességben jobbról előző Függetlenségi Párt által követelt referendum – akár a Lisszaboni szerződésről, akár valamilyen más ürügyet találva rendeznék meg – az EU-ból való kilépéssel lenne egyértelmű, amit azonban ő, mint erre az igazi függetlenségpártiak már korábban figyelmeztettek, nyilván nem akar.


 


Ehelyett viszont a jövő tavasszal minden bizonnyal a Downing Streetre beköltöző tory-vezér kilátásba helyezte, hogy a szociális és munkavállalási jogok terén Brüsszelnek átengedett pozíciókat vissza fogják helyezni a brit parlament hatáskörébe, az ún. szuverenitási törvény elfogadásával pedig egyszer s mindenkorra véget vetnek annak, hogy – népszavazás nélkül – bármilyen további hatáskörátruházásról dönthessenek.


 


Ez természetesen a brit szuverenistákat egyáltalán nem fogja kielégíteni, és az EU többi 26 tagállamát sem fogja arra késztetni, hogy egyöntetűen jóváhagyja a nehezen megindokolható brit kívánságokat. Az eredmény tehát az lesz, hogy az inkompatibilis célokat összeegyeztetni akaró Cameront és a brit konzervatívokat továbbra is kísérteni fogja Brüsszel szelleme, anélkül, hogy a kérdés Londonban nyugvópontra jutna, az európai radarról viszont el fog tűnni egy olyan fontos ország, mint Nagy-Britannia, ahogy Pierre Lellouche francia Európa-ügyi miniszter a The Guardianben nagyon találóan lereagálta a dolgot.


 


Lengyelország egyelőre más taktikához folyamodik. Mivel a lengyel közvéleményt – a brittől eltérően – nem lehet az EU és Brüsszel ellen hergelni, Varsó a kelet-európai új EU-tagállamokat igyekszik maga mellé állítani, hogy azok Brüsszelben minden lényeges kérdésben – legutóbb például a klímaváltozással kapcsolatos pénzügyi kérdésekben – már egy előzetesen egyeztetett álláspontot képviseljenek.


 


Sarkozy francia elnök máris figyelmeztette azonban a Varsót és a visegrádiakat, hogy ezzel a gyakorlattal hagyjanak fel, mert az „kérdéseket vet fel”. Lehetséges, hogy Varsó ezzel a politikával csak azt fogja elérni, hogy a régebbi tagállamok egyre több kérdésben fognak a lengyelek és az őket támogató kelet-európaiak ellen fordulni, mint az az ún. Északi Áramlat nevű, Oroszországot a Balti-tenger alatt Németországgal összekapcsoló gázvezeték ügyében is történt. Hollandia – a hangos lengyel és balti tiltakozások ellenére – már évekkel ezelőtt betársult harmadikként az üzletbe, Dánia pedig az elmúlt hetekben jelentette be, hogy megadja a környezetvédelmi jóváhagyást az építkezésekhez, és mellesleg – egy elágazás megépítésével – részesedni is kíván a gázból.


 


A Varsót kritizáló Franciaország sincs azonban sokkal jobb helyzetben, mert Sarkozy korábban meghirdetett ún. hatosfogat-teóriájának pontosan az volt a lényege, hogy a francia-német-brit-olasz-spanyol-lengyel együttműködéssel a német lovat a többi közzé fogja, és természetesen valamelyest irányítsa is.


 


A legutóbbi választásokból megerősödve kikerült Merkel német kancellár azonban nem lelkesedett az ötletért, és a korábbi évizedekben – főként francia szempontból – jól bevált francia-német kettős újramelegítésrére irányuló párizsi javaslatokat is elengedte a füle mellett.


 


A gazdasági válságból lassan kilábaló Németországnak sokkal jobban megfelel, ha az összeurópai érdekek képviselőjeként  léphet fel, mint az legutóbb is történt, amikor Merkel, az európai kisállamok aggodalmaira hivatkozva, elutasította Tony Blair volt brit miniszterelnök EU-elnökké való megválasztását.


 


A Lisszaboni szerződéssel új korszakába lépő Európai Unió legfőbb nyertesének szerintem Németország tekinthető. Elsősorban nem azért, mert az ún. kettős többség 2014-től történő bevezetésével szavazati súlya az EU fő döntéshozó szervében, a Tanácsban jelentősen megnő, hanem azért, mert az EU legjelentősebb gazdasági és politikai hatalma, amelyre az euro-amerikai kapcsolatok új alapokra helyezésében is fontos szerep vár.


 


Az a bizonyos „partnerség a vezetésben”, amelyet annak idején az idősebb Bush az egyesült Németországnak felajánlott, és amelyet Angela Merkel az amerikai Kongresszus előtt megtartott november 3-i beszédében nem véletlenül emlegetett fel, nemcsak azt jelenti, hogy az olyan globális jelentőségű kérdésekben, mint a pénzügyi válság, a globális felmelegedés, az atomfegyverek elterjedése, valamint az Oroszországgal, Kínával és Indiával kiépítendő konstruktív kapcsolatok, mindenekelőtt Amerikának és az Európai Uniónak kell közös nevezőre jutnia, hanem azt is, hogy Európán belül Németország, nem pedig a marginalizálódó Nagy-Britannia vagy az önmagáról kicsit túl sokat képzelő Lengyelország Amerika legfontosabb partnere.