A Francis Fukuyama által alapított The American Interest című folyóirat november-decemberi száma, a berlini fal lerombolásának 20. évfordulója alkalmából, Németország – olyan-e, mint a többi? címmel érdekes összeállítást közölt. A kérdést Sylke Tempel, a berlini Internationale Politik  főszerkesztője közelíti meg a legeredetibb módon. Ő ugyanis, mielőtt a német normalitást venné szemügyre annak fényében, hogy a németeknek alig néhány emberöltő alatt nem kevesebb, mint öt különboző politikai rendszert (a monarchiát, a nácizmust, a demokrácia és a szocializmus kettősségét, végül pedig az újraegyesülést) kellet megtapasztalniuk, azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a többiek – például Németország három legnagyobb közvetlen szomszédja: Lengyelország, Ausztria és Franciaország – normálisak-e?


 


Lengyelország például – miután 1795-ben Oroszország, Ausztria és Poroszország megosztozott a területén – több, mint egy évszázadra eltűnt a térképről. Csak 1919-ben nyerte vissza függetlenségét, hogy a náci Németország , Sztálin segítségével, 1939-ben újból megsemmisítse. A háború után pedig következett az ötven évig tartó kommunizmus. “Természetes – jegyzi meg Tempel –, hogy ez a válozékonyság sokféle kóros jelenséggel szembesítette a lengyeleket.”


 


Csakis ennek a zsákutcás történelmi kontextusnak a keretében értelmezhető például a lengyeleknek az Oroszország és Németország között a Balti-tengeren keresztül közvetlen kapcsolatot létesítő gázvezetékkel kapcsolatos politikája. Radek Sikorski jelenlegi lengyel külügyminiszter 2006-ban (mint az akkori Kaczynski-kormány harcias hadügyminisztere) az Északi Áramlatra vonatkozó megállapodást az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumhoz hasonlította, amely Európát német és szovjet érdekszférákra osztotta. Ha ezt a Kaczynski-fivérek valamelyike mondta volna, akkor nyugodtan valamiféle geopolitikai atavizmus megnyilvánulásának lehetett volna tekinteni, de egy fiatal, Angliában végzett és kiváló amerikai kapcsolatokkal rendelkező politikus részéről ez már az egyszerre német- és oroszellenes hagyományos lengyel külpolitika „korszerű” újrafogalmazása akart lenni egy olyan világpolitikai helyzetben, amely ezt lehetővé tette.


 


Tény, hogy a Bush-kormányzat akkori, az „új Európát” az EU kulcsországaival szemben előnyben részesítő, konfrontatív külpolitikája alkalmasnak látszott arra, hogy a feltételezett lengyel nemzeti érdekeket az oroszokkal és a németekkel szemben érvényre juttassa. A dolog végeredménye azonban csak egyfajta geopolitikai gesztikulálás lett, ami azt jelenti, hogy a történelmi fóbiák „korszerűsítése” vagy „racionalizálása” épp úgy vakvágányra vezet, mint azok „primitív” képviselete.


 


Lech Kaczynski lengyel államfő kancelláriájának vezetője most arról beszél, hogy miután Dániát követően Svédország és Finnország is jóváhagyta az Északi Áramlatot, „Lengyelország nehéz idők elé néz”. Pedig ezt a szép kis külpolitikai zsákutcát nagyon könnyen el lehetett volna kerülni, ha a lengyelek nem utasítják vissza a fővezetéket Lengyelországgal összekapcsoló elágazás megépítésére vonatkozó német ajánlatot, amit Zbigniew Brzezinski a varsói Rzeczpospolita október 31-i számában megjelent figyelemreméltó interjújában „tévedés”-nek minősített. A lengyel szátmazású amerikai geopolitikai szakértő szerint a lengyelek „túlérzékenyek”, hol a mennyekben érzik magukat, amikor Amerika úgy kezeli őket, mint legszorosabb szövetségesét, hol a pokolban, mert úgy vélik, cserbenhagyták és elárulták őket.


 


Amikor Joe Biden legutóbbi kelet-európai vigasztaló körútján azt mondta Varsóban, hogy Lengyelország „a legkiválóbb valamennyi szomszédja közül, és modell lehet az egész világ számára” (egyébként pontosan ezt mondta a románoknak is), a lengyelek megint reménykedni kezdtek, amire Brzezinski csak annyit jegyzett meg, hogy „az amerikaiak tudják, hogy a lengyelek szeretik, ha szépeket mondanak nekik. Mivel ez nem kerül nekik semmibe, szívesen tesznek ilyen kijelentéseket”.


 


Brzezinski végkonklúziója az, hogy a lengyelek nem eléggé érettek, és ideje volna, ha végre felnőtt módra politizálnának.


 


De vajon maga Brzezinski eléggé „érett” volt-e geopolitikailag 1989. október 31-én, amikor azt mondta Alekszandr Jakovlevnek, a szovjet politbüro tagjának, hogy „egyértelműen amellett vagyok, hogy Lengyelország és Magyarország maradjanak meg a Varsói Szerződés keretében. Nem szabad a blokkokat most felszámolni. Nem tudom, mi fog történni, ha az NDK megszűnik létezni. Egyetlen, egységes és erős Németország lesz. Ez nem felel meg sem az Önök, sem a mi érdekeinknek.”


 


A CEU Press (Budapest/New York) kiadásábban hamarosan megjelenő “Masterpieces of History”: The Peaceful End of the Cold War in Europe, 1989 című kötet szerkesztői meg is jegyzik: “Itt a lengyel nacionalistát látjuk, aki aggódik ‘a poroszok’ miatt, és inkább azt szeretné, ha Európa kettéosztottsága fennmaradna, mint hogy egy ’erős és egységes Németországgal’ kelljen szembenéznie. A politbüró másnapi ülésén Gorbacsov meg is dicsérte Brzezinskit, ’globális intelligenciája’ miatt.”


 


És Margaret Thatcher, Európa geopolitikai szempontból kétségtelenül legérettebb országának, Nagy-Britanniának a miniszterelnöke „normálisan” viselkedett-e, amikor 1989. december 8-án a közös vacsorához gyülekező európai állam- és kormányfők előtt kijelentette : „Kétszer vertük meg a németeket, és most tessék, megint itt vannak.” Vagy Mitterand francia elnök, aki 1990. január 20-án azt mondta Thatcher asszonynak az Elysée-palotában, hogy „az újraegyesüléssel a németek európai befolyása nagyobb lesz, mint Hitler idejében”?


 


És vajon ma Nagy-Britannia leendő kormánypártja (a még radikálisabb álláspontot képviselőkről nem is beszélve) normálisan viselkedik-e, amikor újra akarja tárgyalni a végre minden EU-tagállam által jóváhagyott Lisszaboni Szerződésben rögzített ilyen-olyan kompetenciákat, nem látva be, hogy most már csak a „mész vagy maradsz” (take it or leave it) opció maradt a számára?     


 


És Franciaország frenetikus aktivitása, amellyel hol Németországot, hol Nagy-Britanniát, hol – mint legutóbb – Lengyelországot szeretné mindenféle különmegállapodásokkal magához láncolni, hogy geopolitikai értelemben „nagyobb” legyen, normális-e?      


 


Nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy húsz évvel a berlini fal leomlása és a német újraegyesülés után Németország nemcsak hogy „olyan lett, mint a többi”, de sok tekintetben normálisabb más országoknál. Legalábbis egyelőre.