Bár a politikában – így a külpolitikában is – gyakran előfordul, hogy a szavak nem fedik teljesen a valóságot, nem árt szemmel tartani, hogy a fontosabb országok vezetői milyen kifejezéseket használnak.



Az amerikai külpolitika szakértői felfigyeltek például arra, hogy az Obama-adminisztráció külpolitikai megnyilatkozásaiban a „partnerség” kifejezés sokkal gyakrabban fordul elő, mint a „szövetség”. Ez nyilván azzal függ össze, hogy a most formálódó új amerikai külpolitikai stratégia abban a mély meggyőződésben gyökerezik, hogy csak egyetlen nemzetközi közösség van, amelynek négy fő kérdésben közösek az érdekei. Ezek a közös érdekek a következők: a gazdasági növekedés biztosítása és fenntartása, a nukleáris fegyverek továbbterjedésének megakadályozása, a klímaváltozás arányainak csökkentése és új energiaforrások kifejlesztése.


 


Magától értetődik, hogy ha ezeknek a globális fontosságú problémáknak a megoldásában vagy legalább megfelelő kezelésében Amerika együttműködik Oroszországgal, a jelentősebb iszlám államokkal és Kínával, akkor nem lesz annyira létfontosságú számára az Európával és különösen a kelet-európai NATO- és EU-tagállamokkal, az Izraellel és – végül, de nem utolsó sorban – a Japánnal fennálló szövetségesi viszonya. Politikai és katonai értelemben vett szövetségesekre, azaz „barátokra” ugyanis csak akkor van szüksége egy országnak, ha vannak „ellenségei”.


   


A „terror elleni háború” 2001. szeptember 11-e után kitalált és a korábbi amerikai kormányzat idején az unalomig ismételgetett jelszava politikai szempontból teljesen értelmetlen kijelentés volt, hiszen nem egy meghatározott ellenség vagy ellenfél, hanem egy sajátos harcmodor ellen hirdetett háborút, de arra mindenképpen jó volt, hogy nagyon is valóságos és konkrét háborúkba sodorja Amerikát és hűséges vagy éppenséggel vonakodó szövetségeseit.


 


Az a tény, hogy Obama lemondott a „terror elleni háború” retorikai fordulatáról, az első fontos jelzése volt a sokak által várt külpolitikai fordulatnak. A Bush elnök által a lengyeleknek és a cseheknek beígért rakétapajzsról való lemondás őszinte megrőkönyödésről tanúskodó kelet-európai visszhangja, valamint a radikális iszlám országokkal és politikai erőkkel a muzlim világ irányában tett figyelemreméltó retorikai gesztusok ellenére továbbra is fennálló konfliktusok azonban arról tanúskodnak, hogy az Obama és legközelebbi munkatársai által elgondolt új külpolitika kivitelezése nem olyan egyszerű.


 


A hagyományos – vagyis konfrontatív – amerikai külpolitika tehetetlenségi ereje, az  általa kialakított kényszerpályák miatt küldte Obama Joe Bident Kelet-Európába, ezért kénytelen – legalábbis egyelőre – még mindig csínján bánni Izraellel, és ugyanezért használta november 14-i tokiói beszédében tizenkétszer a „szövetség” és csak kilencszer a „partnerség” kifejezést.

            


A hagyományos „nyugati” szövetségi rendszer elvárásaival egyre gyakrabban szembemenő és a tág értelemben vett Közel-Kelet irányába forduló, a The Economist által „neootomán”-nak nevezett török külpolitika és az egyre határozottabban Ázsia felé forduló Japán (lásd itt és itt) példája mindenestre azt mutatja, hogy nemcsak Amerika részesíti előnyben a „partnerséget” a túlságosan csekély autonóm mozgásteret engedélyező „szövetségesi hűség”-gel szemben, hanem Amerika olyan kulcsfontosságú „hidegháborús” szövetségesei is, mint Törökország és Japán.     


 


Azok a sértődött és tanácstalan kelet-európai „szövetségesek” pedig, akik nem fogták még fel, hogy az amerikai külpolitika új retorikája nem csupán Obama szeszélyeit, hanem a világ megváltozott és folyamatosan változó erőviszonyait tükrözi, könnyen „partnerek” nélkül maradhatnak.