Az amerikai-japán kapcsolatokról Obama látványos eredmények vagy kudarcok nélkül, csendben lezajlott ázsiai körútja után sem tudunk okosabbat mondani annál, mint amit az egyik legélesebb szemű Japán-szakértő közvetlenül a látogatás előtt megfogalmazott. R. Taggart Murphy, a tokiói Tsukuba Egyetem tanára szerint  Japán most, hogy a Liberális Demokrata Párt több mint fél évszázada tartó uralma véget ért (az LDP egyébként sem liberális nem volt, sem demokrata, sem a szó szoros értelmében vett párt, hanem gazdasági és politikai, pontosabban bürokratikus érdekcsoportok laza konföderációja), valóban szövetségese szeretne lenni az Egyesült Államoknak.  


 


Eddig ugyanis nem szövetségese, hanem közönséges protektorátusa volt a 2. világháborúban győztes Amerikának, amely 1951-ben azzal a feltétellel vetett véget a megszállásnak, hogy Japán lemond szuverenitása kulcsfontosságú elemeiről – mindenekelőtt a katonai és külügyi kérdésekben való önálló döntéshozatal jogáról. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Washington katonai bázisok egész hálózatát építette ki a japán szigetcsoport területén, amelyet minden korlátozástól mentesen a saját külpolitikai céljai érdekében haszált fel, és elvárta Japántól, hogy e célokat elfogadja és politikailag támogassa. Cserében az Egyesült Államok gondoskodott Japán biztonságáról,   lehetővé tette számára az amerikai piachoz való korlátlan hozzáférést, és a japán belső piac protekcionista eszközökkel való védelmét.


 


Ez a geopolitikai alku kétségtelen előnyökkel is járt Tokió számára, hiszen a mesterségesen alulértékelt valuta, a korlátlan külső piac, amely nem járt együtt a belső piac liberalizálásával, valamint a számottevő katonai kiadások hiánya az életszínvonal gyors növekedéséhez és egy újfajta nemzeti büszkeség kialakulásához vezetett.


 


Ennek az alkunak a feltételei azonban – a hatalmas kínai piac megjelenésével, az LDP által fenntartott korrupt bürokratikus rendszer belső mechanizmusainak a lelepleződésével és nem utolsó sorban Obama hatalomra kerülésével – alapvetően megváltoztak. Az augusztusi alsóházi választásokat meggyőző többséggel megnyerő Japán Demokrata Párt ezúttal nemcsak egy évig szeretne hatalmon maradni, mint 1993-ban, hanem egyszer s mindenkorra véget akar vetni a Liberális Demokrata Párt sorozatos választási győzelmei által legitimizált korrupciónak és amerikai függőségnek.


 


Amerika, és különösen a Pentagon láthatóan nincs tisztában a helyzet komolyságával. A még mindig a Bush-kormányzat külpolitikai sztereotípiáit követő Japán-szakértők és politikusok – így például Michael Green (lásd itt és itt, aki a korábbi adminisztráció idején a Nemzetbiztonsági Tanács ázsiai ügyekekkel foglalkozó főigazgatója volt – úgy gondolják, hogy amennyiben a JDP ragaszkodik a választási kampányban hangoztatott, szerintük irreális bel- és külpolitikai elképzeléseihez, a jövő évi felsőházi választásokat követően nem fog tudni talpon maradni. Másik rögeszméjük az, hogy Japán csak a „fenyegető” kelet-ázsiai kínai hegemónia egyedüli ellensúlyát jelentő Amerika oldalán, vagyis a Washington által kijelölt külpolitikai és katonai célok határozottabb követése révén tehet szert az eddigieknél nagyobb nemzetközi politikai súlyra.


 


Ez – mint Törökország példája is mutatja – teljes tévedés. „Washington – írja Murphy idézett cikkében – annyira hozzászokott a mindig szolgálatkész és befolyásolható Japánhoz”, hogy az új helyzetben komoly kellemetlenségekkel kell szembenéznie. „A JDP hagyja felértékelődni a jent, és a dollár következő válsága idején Japán nem fog az amerikai valuta segítségére sietni, mint a hetvenes évek vége óta annyiszor tette. Ha a  japán kormány valóban az ország hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, fel kell készülnie az 1941 előtti helyzet visszatérésére, amikor is évszázadokon keresztül Kína volt Japán első számú külpolitikai célországa. A JDP valószínűleg felül fogja bírálni az Egyesült Államok és Japán közötti biztonsági megállapodásokat, mindenekelőtt az amerikaiak kihívó okinawai jelenlétét, amelyet e kis sziget lakói immár 64 éve kénytelenek elviselni.”


 


Okinawa szigete, amely csak 1972-ben került vissza Japán fennhatóság alá, és ahol a Japánban lévő 47000 amerikai katona legnagyobb része állomásozik, a Liberális Demokrata Párt kormányzása idején is állandó problémát jelentett a japán-amerikai kapcsolatokban. A két fél végül is 2006-ban megállapodott abban, hogy 2014-ben a környék nagyszámú civil lakosságát zavaró Futenma légibázist a sziget kevésbé sűrűn lakott északkeleti részén lévő Nagóba telepítik át, az amerikaiak pedig ezzel egyidejűleg 8000 tengerészgyalogost átvezényelnek a csendes-óceáni Guamba. Az okinawaiak azonban egyáltalán nem voltak megelégedve a megállapodással, és éppen ezért Hatojama – még mint az ellenzék vezetője – több alkalommal is kijelentte, hogy „meg fogjuk vizsgálni, miként lehetne a bázist Okinawán kívülre és az országon kívülre áthelyezni”.                         


 


Az amerikaiak persze hallani sem akarnak erről, és a kérdéssel foglalkozó nemrég felállított munkacsoport feladatát is abban látják, hogy az eredeti megállapodás végrehajtásának módozatait kidolgozza. Hatojama ezzel szemben – már Obama tokiói látogatása után – a The Australian tokói tudósítója szerint kijelentette, hogy „mi nem a 2006-os megállapodás végrehajtásában, hanem annak megváltoztatásában vagyunk érdekeltek”.     


 


Az adott helyzetben egyik félnek sincs hova hátrálnia. Az Obama-adminsztráció egyik legelső lépése az volt, Hillary Clinton és az akkori japán külügyminiszter februárban – a 2006-os egyezményt aktualizálva – a támogatottsággal már alig rendelkező Aso-kormánnyal kötött egy „egyenlőtlen, alkotmányellenes, törvénytelen, koloniális és megtévesztő”, csak a japán fél által szerződés rangjára emelt és a diéta által is jóváhagyott megállapodást (nyilván azzal a céllal, hogy megkösse az augusztusi választások utáni új japán kormány kezét), amelyben – „szövetségesek” között példátlan módon – Japán kötelezettséget vállal arra, hogy a japán adófizetők pénzéből hatmilliárd dollárt áldoz a 8000 amerikai tengerészgyalogos Okinawáról Guamra való áthelyezésére (ebből 2,8 milliárd dollár készpénzt már a jelenlegi pénzügyi évben), amire természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a japánok – ugyancsak az adófizetők pénzéből – a nagói tengerparton felépítik az amerikaiak számára a Futenmát kiváltó új, mellesleg atomtengeralattjárók fogadására is alkalmas haditengerészeti bázist.


 


Így nem csoda, hogy Robert Gates amerikai védelmi miniszter – egykori főnöke stílusára nagyon is emlékeztető módon – közvetlenül Obama tokiói látogatása előtt kijelentette: az új bázis felépítése nélkül „nem kerül sor a guami áthelyzésre, és a guami áttelepítés nélkül nem fogjuk visszaszolgáltatni az okinawai fölterületeket”. Az amerikai szenátus máris levágta a guami áttelepítésre szánt 2010-es költségvetési tételt, világos üzenetként a megállapodásból kihátrálni akaró Japán számára.  


 


De Hatojama sem engedhet, hiszen az okinawaiak hetven százaléka ellenzi nem csupán a nagói bázis felépítését, hanem egyáltalán az amerikai haditengerészet ottani jelenlétét. Jövő januárban helyhatósági választások lesznek, és Okinawa kormányzója máris bejelentette, hogy „rendkívül nehéz” lesz a futenmai létesítményt Nagóba költöztetni, ha – mint az várható – az új polgármester ellenezni fogja a tervet.


 


Még komolyabb politikai nyomás nehezedik Hatojamára a Szociáldemokrata Párt és saját pártja okinawai szervezete részéről. A 2006-os megállapodás elfogadása esetén előbbi minden bizonnyal felmondja a kormánykoalíciót, utóbbi pedig világossá tette, hogy testületileg kilép a Japán Demokrata Pártból. A JDP, amelynek programjában a decentralizáció kulcsfontosságú szerepet játszik, ezt nem engedheti meg magának.


 


Amennyiben Hatojama mégiscsak meghátrál Futenma ügyében (ami nem zárható ki), az  belpolitikai hitelének elvesztésével járhat. Ha viszont kitart, könnyen lehet, hogy a japán-amerikai szövetség a maga egészében fog megrendülni.       


 


A japán-amerikai biztonsági szerződés jövőre lesz ötvenéves. Ez jó alkalomnak tűnt arra, hogy Hatojama és Obama, ez a két rokonszenves, a változás ígéretével hatalomra került politikus, új alapokra helyezze a két ország közötti kapcsolatokat. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy ez sikerülni fog nekik.