Az amerikai Fareed Zakaria két szempontból is tökéletes punditnak tekinthető. Először azért, mert az egyik legkiválóbb külpolitikai szakértő. Másodszor meg azért, mert indiai származású. A pundit ősi szankszkrit szó, és a brámán tudósokat jelölték vele. A hindiből került át az angolba “írástudó”, “specialista”, “hozzáértő” jelentésben.


 


Szóval Zakaria, ez a brámán-ivadék (ami persze csak képletesen értendő) legújabb Newsweek-cikkében arról ír, hogy Obama Afganisztán-stratégiájának nem a 30000 pótlólag megajánlott amerikai katona a meghatározó eleme, hanem a háborús céloknak az eddigieknél sokkal szűkebb értelmezése. Az amerikai elnök szinte semmit nem mondott arról, hogyan kell megteremteni az afganisztáni demokráciát, biztosítani az emberi jogokat, különös tekintettel a női egyenjogúságra. Ő ugyanis elsősorban az amerikai nemzetépítést tekinti feladatának.


 


A csapaterősítés így egyszerű taktikai mozzanat. Az új elnök elődjétől örökölte ezt a háborút, amelynek a perspektívái nem a legrózsásabbak, és most – ha csak nem akar gyengének és gyávának mutatkozni – nem fújhat visszavonulót. “Obama – mondja Zakaria – posztimperiális politikát követ egy birodalmi válság kellős közepén.” Katonai értelemben újból magához akarja ragadni a kezdeményezést, hogy 2011 júliusában – vagyis bő másfél év múlva – megkezdhesse a kivonulást.    


 


Obama kétségtelenül kiváló szónok, és mondott is eddig jó néhány magasröptű beszédet, de elnöksége első éve alatt tulajdonképpen arról tett tanúbizonyságot, hogy józan, számító politikus, legyen szó Oroszországról, Kínáról, Iránról, Irakról vagy Afganisztánról. “Obama – így Zakaria – mind alkatilag, mind pedig erudícióját tekintve: realista.” 


 


A csapaterősítést bejelentő beszédében nem véletlenül mondta azt, hogy elnökként nem hajlandó olyan célokat kitűzni, amelyek nincsenek összhangban Amerika “lehetőségeivel és érdekeivel”. És az is figyelemreméltó, hogy csak egyetlen elődjét idézte, a republikánus Dwight Eisenhowert, akiről mi magyarok 1956-ban a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, mennyire realista volt. Obama a különböző javaslatok és politikai célkitűzések közötti egyensúly szükségességére hívta fel a figyelmet, “az elmúlt évek során ugyanis – tette hozzá – elvesztettük ezt az egyensúlyt”. 


 


Az új afganisztáni stratégia nagy nyilvánosság előtti bejelentése után Obama vendégül látott néhány hozzáértő “írástudó”-t (ma már az ilyesmi is a jól megválasztott külpolitikai stratégia elengedhetetlen kelléke), akik előtt valamivel nyíltabban beszélt. A dolgok természetéből kifolyólag egyelőre nem sok minden szűrődött ki az itt elhangzottakból. De két dolog mégis.


 


David Ignatius, a The Washington Post kolumnistája megkérdezte Obamától, hogy vajon a tálibok nem fogják-e egyszerűen kivárni, hogy az amerikaiak eltávozzanak, amivel arra célzott, hogy nem biztos, hogy nagyon bölcs dolog volt a kivonulás kezdeti időpontjának a meghatározása. Obama a következőket válaszolta erre: “Ezt nem tartom komoly érvnek, hiszen, ha ezt a logikát követjük, akkor soha nem távozhatnánk onnan. Így van? Lényegében arra köteleznénk magunkat, hogy Afganisztánt örök időkre az Egyesült Államok protektorátusává tegyük.”


 


Zakaria pedig – aki szintén résztvett az említett szűkkörű megbeszélésen – ezt a gondolatot mintegy kiegészítve, elmondta, hogy Obama világossá tette: nem akar egyszerre két háborút viselni. Amit úgy kell érteni, hogy Amerika hosszú távú biztonsága és szuperhatalmi státusának fenntartása szempontjából a döntő küzdelmet nem Irakban és Afganisztánban, hanem az amerikai gazdaság, az oktatás és a műszaki újítások “frontján” kell majd megvívni.