Nemrég arról írtam, hogy Obama posztimperiális politikát követ, amelynek lényege, hogy Amerika szuperhatalmi státusát ő nem távoli országokban megvívott kilátástalan háborúkkal, hanem az Egyesült Államok gazdasági és társadalmi helyzetének megszilárdításával akarja fenntartani és megerősíteni.


 


Ebból azonban még egyáltalán nem következik, hogy Amerika – jelenleg – valóban ilyen politikát folytat. A Bush háborúit is lelkesen támogató neokonzervatívok nem hiába kiáltották ki Obamát máris háborús elnöknek, látva, hogy Afganisztánban végül is engedett a tábornokok nyomásának. Oslói beszéde pedig – sokak megdöbbenésére – nem a békéről, hanem a háborúról, az ún. igazságos háborúról szólt, és lehet, hogy nem tévednek azok, akik szerint voltaképpen az Irán elleni katonai akció ideológiai előkészítésének tekinthető. Mivel a szankciók politikája, amit Amerika és különösen Franciaország szorgalmaz, nyilvánvalóan nem vezethet eredményre, Obama nagyon könnyen belesodródhat egy újabb, az eddigieknél sokkal súlyosabb következményekkel járó háborús akcióba. 


 


Irán azt a valamivel több, mint egytonnányi alacsonyan dúsított uránt, amit eddig felhalmazott, csak elméletileg tudná egyetlen atombomba előállítására felhasználni, és esélye sem lenne azt Izrael vagy bárki más ellen bevetni, ráadásul egyáltalán nem valószínű, hogy ezt meg akarná tenni. A kérdés elfogulatlan amerikai szakértői szerint az urándúsítással Irán azt akarta és akarja csupán elérni, hogy Obama – korábbi ígéreteihez híven – végre komolyan leüljön vele tárgyalni,  és e tárgyalások eredményeként Iránt ismerje el fontos regionális szereplőnek.


 


De éppen ez az, amit Amerika és legfontosabb közel-keleti szövetségese, Izrael semmiképpen sem akar megtenni.        


 


Van azonban az Obama politikai elképzelései és az amerikai politika valósága között tátongó szakadéknak egy, a fenti aktuálpolitikai vonatkozásoknál mélyebb, strukturális oka is. 


  


Ez pedig az, hogy a második világháború óta az Amerikai Egyesült Államok nemcsak a világ legrégibb demokráciája – mert kétségtelenül az –, hanem – mint a The New York Review of Books című liberális hetilap írja – egyidejűleg egy ún. nemzetbiztonsági állam is, amelynek óriási titkos birodalmát „nagyon nehéz, talán lehetetlen befolyásolni”. Amerika korábbi háborúi után mindig vissza lehetett térni a korábbi alkotmányos állapotokhoz, de a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben kiépített biztonsági apparátus mellett ez már nem valósítható meg.


 


Az Egyesült Államok körülbelül ezer katonai bázist tart fenn más államok területén. Azért „körülbelül”, mert a bázisok pontos számát, elhelyezkedését és nagyságát egészben vagy részben titok övezi. A titkolózás mértékéről sokat elárul, hogy az 1962-es kubai rakétaválság idején Kennedy elnök nem is tudott róla, hogy Törökországban akkor voltak amerikai nukleáris rakéták.


 


A mindenkori amerikai elnökre óriási nyomás nehezedik, hogy ennek a rejtett birodalomnak valamennyi titkát megőrizze. A saját jól felfogott érdekében nem keresztezheti annak a rengeteg ügynöknek, katonának, diplomatának az érdekeit, akiknek a lojalitására szüksége van. Így az elnök elkerülhetetlenül saját hatalmának a foglyává válik. És így lesz belőle az ún. szabad világ vezéréből önmagát gúzsba kötő óriás.