George Friedman, a Stratfor magán hírszerző és -elemző intézet vezetője Obama első évének külpolitikai stratégiáját mérlegre téve, mindenekelőtt az amerikai elnök oslói beszédének “titokzatosságát” emeli ki. Talányosnak tekinti,  hogy Obama épp a béke Nobel-díj átvételekor tartotta fontosnak megosztani a világgal a háború – eme “emberi gyarlóság és bolondság” – elkerülhetetlenségével kapcsolatos nézeteit, és még különösebbnek azt, hogy “a nemzetközi közösség nevében beszél, és közben kinyilvánítja, hogy főparancsnokként az Egyesült Államok megvédelmezését tekinti vezérlőelvének”.


 


Az előbbi – inkább elméleti – vonatkozásról érdekes vita bontakozott ki Amerikában, amely akörül forog, hogy Obama a múlt század közepén tevékenykedő protestáns teológus, a kommunizmus elleni kemény fellépést elkerülhetetlennek tartó Reinhold Niebuhr keresztény realizmusának és ún. hidegháborús liberalizmusának a követője-e vagy sem. (E vita néhány fontosabb mozzanatát lásd itt és itt és itt.)     


 


Obama koncepciója elméleti szempontból közelebb áll a “rossz” vagy, ha úgy tetszik, a “gonosz” (evil) világban való aktív jelenlétét feltételező keresztény realizmushoz, mint az ilyen erkölcs- vagy vallásfilozófiai kategóriáktól óvakodó, és alapvetően az egymástól minőségi értelemben nem különböző hatalmi érdekek érvényesülésének, illetve ütközésének mechanizmusait szem előtt tartó (a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben Hans Morgenthau és George Kennan, jelenleg pedig mindenekelőtt Stephen M. Walt és John J. Mearsheimer által képviselt) ún. akadémiai realizmushoz. 


 


Ennél azonban szerintem fontosabb, hogy gyakorlati politikusként Obama politikai realista, ami alatt azt értem, hogy a maga realista-idealista külpolitikai stratégiáját  kitartóan és elővigyázatosan képviseli. A “változás”-t vagy “fordulat”-ot, amit választási kampánya alatt beígért, nem egy és nem is négy, hanem nyolc év alatt szeretné végrehajtani. Ez pedig csak úgy és akkor lehetséges, ha nemcsak a világban zajló folyamatokra, a világ változó erőviszonyaira, hanem az amerikai belpolitika, az ún. nemzetbiztonsági állam és nem utolsó sorban az amerikai nyilvánosság erővonalaira is tekintettel van.       


 


Ezért kissé elsietettnek vélem Stephen Walt véleményét, aki szerint Obama hivatali ideje első évében Obama két rossz döntést hozott a háború és béke kérdésében. Mindenekelőtt “cserbenhagyta azokat a nagyszerű elveket, amelyeket júniusi kairói beszédében megfogalmazott, hogy hallgatólagosan tudomásul vegye a nyugati parti telepépítkezések továbbfolytatását, és hogy összejátsszon a Gázában elkövetett háborús bűnöket feltáró Goldstone-jelentés elleni jól megszervezett rohammal. Az eredmény pontosan annak a fajta igazságtalanságnak a fenntartása lesz, amely a beszédében helytelenített erőszakcselekmények melegágya. A másik ilyen döntése az afganisztáni háború kiterjesztése – tavasszal 17000, az elmúlt hónapban pedig további 30000 katona kiküldésével –, annak ellenére, hogy továbbra sem szól mellette semmilyen parancsoló érv, és hiányzik a sikert garantáló koherens stratégia. Obama hivatalba lépése első napjától fogva bizonyságot tett arról, hogy meggondolt és intelligens vezető, aki komolyan veszi felelősségét, és gondosan mérlegeli döntéseit. De végül is nem az számít, hogy milyen hosszan és keményen gondolkodik, és hogy milyen szépen beszél, hanem az, hogy milyen döntéseket hoz. És e tekintetben null-kettőre áll.”          


 


Walt a nemzetközi kapcsolatok komoly erudíciójú szakembere, és bátor közéleti szereplő, de bizonyos szubtilitásokhoz egyszerűen nincs érzéke. Miközben az izraeli lobbi befolyásáról szóló alapvető fontosságú munka társszerzője, megfeledkezni látszik arról, hogy az izraeli-palesztin béke megteremtését szívügyének és Amerika, valemint Izrael és a palesztinok érdekében állónak tartó Obama nem mehet fejjel a falnak. A 2010 novemberében sorra kerülő ún. félidei kongresszusi választások előtt nem kockáztathatja meg, hogy a politikai helyzetét egyelőre stabilizáló jobboldali izraeli miniszterelnökkel való konfrontálódást túlzásba vigye, mert az a demokrata párti képviselőket és szenátorokat hátrányos helyzetbe hozná republikánus társaikkal szemben. Obama most kivár, mert ezt kívánja mind az amerikai belső, mind pedig a közel-keleti helyzet. És nem utolsó sorban az egyik legbefolyásosabb amerikai véleményformáló: Thomas Friedman.


 


Az oslói beszédben csak az alábbi két rövid mondat szól a Közel-Keletről: „Időnként úgy tűnik, mintha vissszafele haladnánk. Ezt látjuk a Közel-Keleten, ahol az arabok és a zsidók közötti konfliktus elmérgesedni látszik.“ Nem akarom túlinterpretálni a dolgot, de szerintem ezt a mindkét félnek szóló figyelmeztetést elsősorban Izraelnek kellene megszívlelnie, hiszen a palesztinok – látva, hogy Kelet-Jeruzsálem és az építkezések teljes leállítása kérdésében semmiféle izraeli engedményre nem számíthatnak – kivárnak. Ők ráérnek, a békefolyamat elakadása nem aggasztja különösebben őket.  


 


A palesztin Mustafa Barghouthi szerint “a kétállami megoldás kimúlása az egy államon belüli egyenlő jogokért folytatott új küzdelem alapjait veti meg. Izrael, amely tragikus módon a szupremáciát részesíti előnyben palesztin szomszédainak integrálása helyett, azzal, hogy nem szűnik meg támogatni a telepesek vállalkozását, saját maga hívja ki ezt az új küzdelmet önmaga ellen. Senki nem mondhatja majd, hogy nem figyelmeztették idejében. Mi előbb-utóbb szabadok leszünk a saját hazánkban: vagy a kétállami megoldás keretében, vagy egy új, integrált államban.”     


 


Nos, pontosan ez az utóbbi változat az, amit a baloldali-liberális cionisták mindenképpen szeretnének elkerülni. Jeremy Ben-Ami, a liberális, 1998 áprilisában megalakult J Street amerikai zsidó lobbi-szervezet igazgatója Jeffrey Goldbergnek adott interjújában elmondta, hogy “a J Street hivatalosan nem is fogja használni az ‘egyállami megoldás’ kifejezést. Ez egy oximoron, mert az egyállam kész lidércnyomás. (…) lidércnyomás az egész zsidó nép számára. Mert akkor nem lesz többé Izrael. Egy állam nem megoldás, hanem feloldás, azaz megsemmisülés. (One state is not a solution, one state is a dissolution.)” (Egy egészen más értelmű oximoronról a Provincia 2000/4-es számában írtam. Akit érdekel, megkeresheti a lap archívumában.)      


 


A J Street október végén megtartott washingtoni kongresszusának nyitó előadását  James Jones, Obama nemzetbiztonsági tanácsadója tartotta, miközben Michael Oren, Izrael washingtoni nagykövete, egyet nem értése jeléül, visszautasította a meghívást. Ez többek között azt is jelenti, hogy a jelenlegi izraeli kormány valamiért nem tart attól a veszélytől, amely Jeremy Ben-Ami szerint az iráni atomprogramnál is komolyabb. (“A tényleges egzisztenciális veszélyt a demokratikus és zsidó Izrael számára a kétállami megoldás kudarca jelenti. A nukleáris fegyverekkel rendelkező Irán veszélyes. De az igazi egzisztenciális veszély, amelyre figyelmünk irányul, az, hogy most kell megvalósítanunk a kétállami megoldást, különben el fogjuk veszíteni Izraelt.”)  


 


Izraelben is elég sokan gondolkodnak így, különbséget téve az “állam”-ot és a “föld”-et előnyben részesítő cionizmus között. Ben-Dror Yemini a héber nyelvű Maarivban a binacionális államot, az amerikai Jeremy Ben-Amihoz hasonlóan, “lidérces” alternatívának nevezi, és attól fél, hogy a telepépítkezések november 25-én bejelentett 10 hónapra szóló leállítása már elkésett. “Még akkor is – írja –, ha egy békemegállapodás értelmében a nagy telepek izraeli kézben maradnak, több tízezernyi telepes marad majd a biztonsági fal túloldalán. Ők azoknak az előörsei, akik az ‘egy nagy állam’ eszméjét támogatják. Akik azt hiszik, hogy ez egy nagy zsidó állam lesz. Márpedig az eredmény egy nagy palesztin állam lesz. (…) Izrael az egész kérdést kimondottan nevetséges módon kezeli: nemcsak több tízezer embert ékeltünk be a palesztin lakosság legbelsőbb magövezetébe, de arra is túl későn jöttünk rá, hogy ez egyben a cionista koncepció halálát is jelenti. Az igazság az, hogy ezt még mindig nem fogtuk fel. Nagyon nehezünkre esik, hogy egyszer s mindenkorra elvessük a Nagy-Izrael-koncepciót.“ (Mideast Mirror, 2009. nov. 26.)     


 


Szerintem Obama és legbensőbb tanácsadói nemcsak azzal vannak tisztában, hogy Amerikának – mind a saját, mind pedig Izrael érdekében – a J Street , valamint Yemini és a többi, hozzá hasonló izraeli “másként gondolkodó” álláspontját kell támogatnia, hanem azzal is, hogy a J Street tényleges befolyása (különösen a Kongresszusban) egyszerűen nem mérhető össze a konzervatív AIPAC-éval, amely nem ok nélkül nevezi önmagát “Amerika vezető pro-izraeli lobbicsoportjá”-nak (2008-as költségvetése például 100 millió dollár volt a J Street másfél milliójával szemben). Ami a szélesebb nyilvánosságot illeti, némi eligazítást nyújthat, hogy az AIPAC-hoz hasonló politikai beállítottságú Rágalmazás Elleni Liga bejelentette, hogy a J Street “túllépett minden határt” azzal, hogy elítélte Sarah Palint, Obama egyik potenciális konzervatív kihívóját a 2012-es elnökválasztásokon, amiért az “fenntartás nélkül támogatja az izraeli kormány jeruzsálemi és nyugati-parti telepbővítési politikáját”.   


 


Nagyjából hasonló a helyzet Izraelben is. Ha fél évvel ezelőtt még azt lehetett feltételezni, hogy a Fehér Ház, a Kadimára és a Likud pragmatikus szárnyára támaszkodva, megbuktathatja Netanjahut, ma már úgy tűnik, hogy az amerikai konzervatívok támogatását élvező izraeli miniszterelnök stabilizálta pozícióját, és könnyen lehet, hogy az Izraelt fenyegető veszélyekre hivatkozva legalább a Kadima egy részét valamilyen formában vissza fogja integrálni a Likudba.


 


Ebben a helyzetben Obama akkor cselekszik a leghelyesebben, ha Netanjahura bízza a döntést: vagy átrendezi sorait, és saját pártja szélsőségeseit sarokba szorítva, a Kadimával együtt létrehoz egy olyan új koalíciót, amely érvényre juttaja Izrael állam szuverenitását az egyedül „Izrael földjé”-t, vagyis Nagy-Izraelt legitimnek tekintő fanatikus telepesekkel szemben, vagy – Izrael palesztinokkal szembeni abszolút katonai fölényében és amerikai konzervatív támogatóiban bízva – a sohasem deklarált, de 1967 óta  minden izraeli kormány által tevőlegesen támogatott de facto Nagy-Izrael-politika védelmében (és így elkerülhetetlenül Obama ellenében) teremt – a Kadima szakadárjaival – egyfajta nemzeti konszenzust.


 


Egy további lehetőség Júdea és Szamária egészének Izraelhez való csatolása, ami igencsak eredeti módja volna a megszállás megszüntetésének. Ennek – a Likud Netanjahuval szemben álló radikálisai által képviselt  különös álláspontnak a képviselői úgy vélik, hogy „elképzelhetetlen, hogy a júdeai és szamáriai zsidók megszállás és katonai rezsim alatt éljenek. Az az eltorzult politika, amely szerint minden egyes építkezési engedélyt a védelmi miniszternek kell engedélyeznie, sérti a legalapvetőbb jogokat. Itt az ideje, hogy felszámoljuk a Júdea és Szamária fölött lebegő kérdőjelet, és az ott élő embereket egyenrangú státusú állampolgároknak tekintsük. És a jövőbe tekintve, stratégiai módon gondolkodva meg kellene fontolnunk azt is, hogy a palesztinoknak lojalitási teszteken alapuló fokozatos állampolgárságot adjunk.”


 


Nehéz megmondani, mit fog tenni Netanjahu. A Likud programja mindenestre meglehetősen egyértelmű: „Júdea, Szamária és Gáza zsidó közösségei a cionista értékek megvalósulásai. A föld betelepítése világos kifejeződése a zsidó nép Izrael földjéhez való  elidegeníthetetlen jogának, és fontos támaszt jelent Izrael állam létfontosságú érdekeinek védelmében. A Likud azon lesz, hogy megerősítse és fejlessze ezeket a közösségeket, és meg fogja akadályozni eltávolításukat.” (A program komolyságát mutatja, hogy a Likud – és Netanjahu – következetesen ellenezte Saron gázai kivonulási tervét és annak – meglehetősen brutális – megvalósítását.)


 


Az izraeli kormány távlati terveiről sokat elárulnak Lieberman izraeli külügyminiszternek a ciszjordániai Ariel Egyetemi Központban elhangzott szavai: „Mindenki számára világos, hogy tíz hónap múlva megint teljes erőből beindulnak az építkezések. Bárki, akinek egy csepp esze van, tudja ezt…” De ennél is fontosabb jelzés, amit – a Maarivnak köszönhetően – a Likud keményvonalasainak a számításairól tudunk.


 


Shalom Yerushalmi szerint Benny Begin [a volt miniszterelnök fia] és Moshe Ya’alon [volt vezérkari főnök, a Likud erős embere] megszavazták az építkezések befagyasztását, és ettől a pillanattól fogva bármiféle párton belüli ellenzékiség értelmetlenné vált. Begin biztosítja Netanjahu számára az ideológiai tisztaságot. Ya’alon ehhez hozzáteszi a maga biztonsági jóváhagyását.


 


„A dolgok megváltoztak – írja Yerushalmi – Ariel Saron és az egyoldalú kivonulás óta. Ezúttal senki sem javasolja, hogy kilakoltassák a telepeseket, és hogy egész közösségeket felszámoljanak. Ehelyett egy ravasz húzással állunk szemben, amely arra irányul, hogy enyhítse az Izraelre nehezedő nemzetközi nyomást. Netanjahu vezető üzletemberek előtt megfogadta, hogy kilenc és fél hónap múlva az építkezések újból teljes gőzzel be fognak indulni. A befagyasztás, ennélfogva, csupán arra való, hogy hatástalanítson bizonyos aknákat.” (Mideast Mirror, dec. 7.)


 


Ben Kaspit – ugyancsak a Maarivban – ezt még világosabbá teszi. „Miféle kompromisszumról beszél Netanjahu? Nyilván nem Jeruzsálemről. Jeruzsálem nincs a terítéken. Igen, ők [a kormány radikálisai] tisztában vannak ezzel. Pontosan tudják, hogy amennyiben Jeruzsálem nem lehet vita tárgya, nem lesznek tárgyalások. Tudják, hogy ha Izrael nem hajlandó a város jövőjéről tárgyalni, az izraeli-palesztin tárgyalások szóba sem jöhetnek. Úgyhogy Ya’alonnak és Liebermannak tulajdonképpen igaza van. A végén kiderül, hogy nem lesz békefolyamat, mert nem lehet békefolyamat. Ezért olyan nyugodtak. Mellesleg, Ehud Barak [munkáspárti hadügyminiszter] ugyanígy gondolkodik.” (Mideast Mirror, dec. 4.)


 


Azt hiszem, igaza van Yitzak Kleinnek, az Israel Policy Center igazgatójának, hogy jó lesz, ha eszünkbe véssük a 2010. szeptember 26-i dátumot. Az izraeli kormánynak ekkor kell eldöntenie, hogy meghosszabbítja-e a telepépítkezések befagyasztását (ha a béketárgyalásoknak legalább az elméleti lehetőségét fenn akarja tartani), vagy újra engedélyezi azokat. Klein szerint Netanjahunak ezen a sorsdöntő napon „arra kell majd rámutatnia, ami már most is nyilvánvaló, hogy ti. a befagyasztási politika inkább rontott, mint javított az arab-izraeli kapcsolatokon. Ekkor – a befagyasztásnak véget vetve – egy újabb, bátrabb, az amerikai politika kötöttségei alól felszabaduló lépést kell megtennie. Ha ezt nem teszi meg, semmi sem fogja indokolni, hogy továbbra is az izraeli kormány élén maradjon.” (The Jerusalem Post, dec. 2.)   


 


Mivel Obama a fentieket – elsősorban kabinetfőnökének, Rahm Emanuelnek köszönhetően – pontosan tudja, nem töri magát különösebben az izraeli-palesztin béketárgyalások miatt. Törje magát Netanjahu. Ha pedig az izraeli miniszterelnök egészen másra törekszik, akkor viselje politikája következményeit.


 


El kell ismerni, hogy Netanjahu a politikai taktikázás nagymestere. Most is, röviddel a Likud központi bizottságának december 29-i ülése előtt, amelyen egészen biztosan támadni fogják a települések befagyasztása miatt, a Kadimának tett – a jobboldali kormánykoalíció összetételét nem érintő  – ajánlatot, ami nyilvánvalóan az ellenzéki párt megosztására irányul. Ami pedig a békefolyamatot illeti, az amerikai és európai karácsonyi szünetet kihasználva, az izraeli kormány bejelentette, hogy Kelet-Jeruzsálemben újabb 700 lakás felépítését engedélyezi. Mivel így a palesztinoknak mégcsak véletlenül sem juthat eszükbe a béketárgyalások elkezdése, Netanjahu nyugodtan közölhette az izraeli Külügyminisztériumban összegyűlt diplomatákkal,  hogy „eljött az ideje a békefolyamat felújításának. A kifogások ideje lejárt.” (Az a legkevésbé sem zavarta, hogy ugyanott két nappal ezelőtt Lieberman külügyminiszter arról beszélt, hogy az elkövetkező tíz-húsz évben – nyilván a palesztinok miatt – semmiféle végleges békemegállapodásra nem kerülhet sor.)  


 


De 2010 októberétől már nem lehet tovább taktikázni. A telepépítkezések valószínű újrakezdése miatt Izraelben és az egész Közel-Keleten ki fog törni a botrány, mert a muszlim országok (a palesztinokkal együtt) azzal fognak fenyegetőzni, hogy visszavonják a kétállami megoldásra vonatkozó béketervüket, Izrael pedig az Ehud Olmert volt miniszterelnök által már 2007-ben pontosan előrejelzett katasztrófahelyzettel fog szembesülni. „Ha eljön a nap – mondta Olmert –, amikor a kétállami megoldás összeomlik, és mi egy dél-afrikai stílusú küzdelemmel fogunk szembenézni, amely egyenlő választói jogokat igényel (a területeken élő palesztinok számára is), amikor ez megtörténik, az izraeli államnak befellegzett.” (Haárec, 2007. november 29.) Olmert lemondása utáni – szintén figyelemreméltó – interjújának angol szövegét lásd itt.


 


Szerintem ez lesz az a pillanat, amikor a Földközi-tenger és a Jordán közötti országban, amelyet a zsidók Nagy-Izraelnek, az arabok pedig egyszerűen Palesztinának neveznek,  hatmillió zsidó és – most még – ennél valamivel kevesebb palesztin fog farkaszszemet nézni egymással, és – nem a két fél, hanem a nemzetközi közösség számára – egyszerűen nem lesz más kiút, mint a közel-keleti kvartett (az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és az ENSZ) békediktátumának az elfogadtatása. A szó szoros értelmében az utolsó pillanatban jövő megoldás kulcsa természetesen Amerika, amely eddig – a két fél közötti tárgyalásos megegyezés szép elvére hivatkozva – következetesen kerülte, illetve, ha a szükség úgy kívánta, megakadályozta a nemzetközi megoldást.


 


Most azonban a helyzet megérett a változásra. Ha előbb nem, akkor a jövő novemberi kongressusi választásokat követően Obama kénytelen lesz tudomásul venni azt, amit Zbigniew Brzezinski, az amerikai geopolitika nagy öregje a következőképpen vázolt A reménytől a bátorságig című, a Foreign Affairs 2010 január-februári számában megjelenő fontos írásában: „Különböző okokból kifolyólag, de sem a palesztinok, sem az izraeliek nincsenek abban a helyzetben, hogy megtegyék a béke irányába a döntő lépéseket. A palesztinok túl megosztottak és túl gyengék. Az izraeliek, épp ellenkezőleg, túl erősek, viszont ők is megosztottak. Úgyhogy egyik oldal sem érez semmi késztetést arra, hogy az első engedményeket megtegye. Ezért az Egyesült Államokra és az Egyesült Államokon belül személyesen az elnökre hárul a felelősség, hogy a békefolyamatot elmozdítsa a holtpontról.”


 


Persze előfordulhat, hogy Obama nem nő fel a feladat nagyságához. De őszintén szólva  csodálkoznék ezen. A belpolitikában és a külpolitikában természetesen nem lehet egyszerre győztes. A politikai realizmus, amiről fentebb beszéltem, azt követeli tőle, hogy a belpolitikában ne szenvedjen látványos vereséget  (a pénzügyi stabilizáció és a felemás, de mégiscsak valóságos egészségügyi reform, amelynek szenátusi elfogadását Netanjahu mellesleg nem fogadta kitörő örömmel, ezt biztosíthatja számára). Ahhoz azonban, hogy 2012-ben újraválasszák, egyértelmű sikereket kell felmutatnia. Erre pedig csak a külpolitikában van lehetősége.