Az ukrán elnökválasztások győztesét még nem tudjuk megnevezni (a január 17-i első fordulóban az oroszbarátnak tartott Viktor Janukovics ugyan tíz százalékkal megelőzte a populista Julija Timosenkót, de február 7-én az ukrán miniszterenök még fordíthat), a vesztesét azonban igen. 


 


Viktor Juscsenko jelenlegi elnök, a 2004. decemberi „narancsos forradalom” hőse január 15-én a következő felhívást intézte az ukrán néphez: „Őszinte leszek önökhöz. Fennáll annak a veszélye, hogy az ország az eddigivel ellentétes irányba fordul. Önök a saját sorsukról döntenek január 17-én. Önök értékeket választanak, saját értékeiket. (…) Népünk elnemzetietlenítéséről, elukrántalanításáról beszélek. Nagyon könnyű egy olyan nép fölött uralkodni, amelyet különféle (…) vallások, nyelvek osztanak meg. Egy ilyen nép nagyon könnyen elpusztíthatja önmagát. (…) Kedves ukrán nép, bízom abban, hogy január 17-én a mi nemzeti és európai értékeink, a mi ukrán szabadságunk, a mi reményeink és álmaink fognak győzni.”    


 


Juscsenkóra, aki kezdettől fogva tehetségtelen és gyenge politikusnak bizonyult, kár sok szót vesztegetni. Sokkal komolyabb fejlemény, hogy bukásával az ukrán állampolgári nacionalizmus szenvedett vereséget, az az elképzelés, hogy az első világháború végéig Ausztria-Magyarország, majd 1939-ig Lengyelország részét alkotó nyugat-ukrán területeken kialakult és 1945 után főként a kanadai és amerikai ukrán emigrációnak köszönhetően fennmaradt ukrán nacionalizmus alkalmas lehet egy új és korszerű, demokratikus nemzet- és országépítésre.     


 


A Szovjetunió szétesése után a volt szovjet köztársaság területén létrejött ukrán államiságot – elkerülhetetlen módon – a posztszovjet politikai elit alakította ki és tartotta fenn, és a Juscsenko által támogatott ukrán nemzeti elit ebben a határait és gazdasági infrastruktúráját tekintve Sztálintúl és Hruscsovtól megörökölt keretben próbált meg 2005 januárjától berendezkedni, azt remélve, hogy az akkori amerikai és lengyel kormányzattól kapott komoly politikai segítség elegendő lesz ahhoz, hogy az ország egészét a geopolitikai értelemben felfogott Nyugat szerves részévé tegye, és véglegesen elszakítsa Oroszországtól.


 


Az ukrán nacionalizmus meglehetősen kétes értékű szimbolikus gesztusainak sora (például az erőltetett kollektivizálás miatt a Szovjetunió egészében – így például a Volga-menti orosz lakosság körében is – rengeteg áldozatot szedő éhínség speciális ukrán népírtásként való beállítása, vagy a második világháborúban a szovjet hadsereg ellen harcoló – a németekkel részben lelkesen, részben kényszerűen együttműködő – ukrán ellenállás beemelése a nemzeti panteonba) mindenestre kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a Juscsenko és támogatói által remélt nemzeti konszenzust megteremtse.


 


A lakosság a valóban szabad sajtónak köszönhetően pontosan tudja és nyilván a bőrén érzi, hogy az ukrán GDP 2009-ben 15 százalékkal esett vissza, és hogy az életszínvonala nemcsak az EU-átlaghoz képest katasztrofális, hanem az orosznál is sokkal rosszabb (az egy főre eső nemzeti jövedelem Ukrajnában egyharmada az oroszországinak). Ennek fő oka nyilván az, hogy a nemzetépítés ideológiai ködfüggyönye mögött az elmúlt öt évben is ugyanazok a ruszofon  oligarchák rabolták az országot (legfennebb az utóbbi években az amerikai cégekkel karöltve), mint korábban.


 


Ezért az ukránok valószínűleg akkor járnak jobban, ha Timosenkót választják meg elnöknek, mert ő – a „gázhercegnő” – talán képes lehet arra, hogy a renitenskedő oligarchákat megfékezze. Elvégre pontosan tudja, hogyan szerezték a vagyonukat. Putyin pedig – akit láthatóan kedvel – majd segíteni fog neki ebben.