Haiti államapparátusának és közrendjének teljes összeomlása nemcsak a karibi szigetországra január 12-én lesújtó pusztító erejű földrengésnek köszönhető.  Szenczy Sándor, a magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetője így számol be a helyzetről: “Ekkora káoszt… még soha nem tapasztaltak a helyszínen lévő munkatársaim. Egy katasztrófahelyzetben az állam, a kormány valamilyen szinten kézben tartja a dolgokat, ők szervezik meg a segélycsapatok munkáját. Mindez nem állt rendelkezésre Haitin. Az államapparátus gyakorlatilag megszűnt… Ez a rendkívüli a haiti helyzetben: olyan még nem volt, hogy egy komplett ország ‘boruljon be’.” 


 


Ez a katasztrófa, amely nem kis mértékben az egész nemzetközi rendszer  katasztrófája is, Haiti gyarmati és posztkolonialista múltjában gyökerezik. A Kubától nem messze elhelyezkedő sziget nyugati fele a 17. század végén került francia fennhatóság alá, és a félmillió odatelepített afrikai rabszolga  munkája révén hamarosan a világ legnagyobb cukorexportőrévé vált.


 


Miután 1794-ben a francia gyarmatok rabszolgáit felszabadították, Haiti lakói – Napóleon odaküldött csapatait legyőzve – 1804-ben kikiáltották függetlenségüket. 1825-ben azonban az ültetvényesek érdekeit képviselő francia kormány a függetlenség elismerése fejében hatalmas váltságdíj (160 millió arany frank, mai pénzben kifejezve 21 milliárd dollár) megfizetésére kötelezte az országot (ehhez képest a Haitinál több mint hetvenszer nagyobb Louisianáért 1803-ban az amerikaiaktól csak 60 millió frankot kértek), amelyet a 19. század végén ugyan törlesztettek, de a különböző nyugati bankoktól felvett kölcsönöket végül csak 1947-ben tudták visszafizetni.


 


Ez a nagyon kemény pénzügyi függőség alapozta meg a haiti despotikus rendszer kialakulását és fennmaradását, az uralkodó – világosabb bőrszínű, kreol – elit ugyanis elfogadta ezt a neokoloniális függőséget, de úgy, hogy közben a lakosság nagy többségét kitevő falusi fekete lakosságot a legteljesebb nyomorban tartották. Mivel külföldi támogatás nélkül ez a rendszer nem maradhatott volna fenn, haszonélvezői nagyon jól együtt tudtak élni előbb a francia pénzügyi, majd 1915-től kezdve a de facto amerikai függőséggel.


 


Haiti tehát úgy vált a különféle diktátorok, a sorozatos katonai puccsok és a brutális bandák országává, hogy közben a vezető nyugati hatalmak mosták kezeiket. Amikor a Nyugat által támogatott Duvalier-család 1986-ban, harminc évi diktatúra után végre elhagyta az országot, 900 millió dollárnyi vagyont mondhatott magáénak, ami többet tett ki, mint Haiti egész akkori államadóssága.


 


Jean-Bertrand Aristide atyát, aki az ún. felszabadítási teológia híveként a társadalmi igazságosság platformjával lépett fel, 1990-ben a lakosság nagy többsége óriási lelkesedéssel választotta meg elnöknek, de mivel zavarta a haiti oligarchiát és annak nemzetközi támogatóit, uralmát – amerikai támogatással – két alkalommal is megdöntötték, és végül 2004-ben emigrációba kényszerítették.


 


Mivel Franciország 2004-ben közölte, hogy “jogilag nem megalapozott” Haiti ama kérése, hogy Párizs fizesse vissza a függetlenségért követelt váltságdíjat, a világ első, feketék lakta  “szabad” országának nem volt más választása, mint hogy alávesse magát az ENSZ politikai és katonai és a Világbank pénzügyi gyámságának.


 


Az ENSZ-protektorátus és a neoliberális gazdasági kúra némi stabilitást teremtett ugyan, de egyáltalán nem jelentett megoldást az ország súlyos, a neokolonialista múltból örökölt strukturális problémáira. Most pedig, hogy a katasztrofális földrengés a stabilitást elsodorta, maradtak az Obama humanitárius szólamai által útjukra bocsátott amerikai és ENSZ-katonák, és maradtak a megoldatlan problémák.