Obama január 28-i évértékelő beszédében fontos volt az is, ami a középpontjában állt (Amerika belső helyzete) és az is, ami lényegében hiányzott belőle: a külpolitika. Max Boot, korábban a The Weekly Standard, jelenleg a szintén neokonzervatív irányultságú Commentary munkatársa meg is jegyezte, hogy a 7077 szavas beszédnek csak 13 százaléka (932 szó) foglalkozott Amerika külföldi szerepével, „annak ellenére, hogy Obama legfontosabb kötelezettsége az, hogy háború idején főparancsnokként cselekedjen”.   


 


Az egyesek szerint most éppen visszatérőben lévő neokonok szempontjából azonban sokkal kellemetlenebb, hogy az a kevés, ami a külpolitikáról szólt, elegendő ahhoz, hogy bárki megértse: itt olyan koncepció- és stratégiaváltással állunk szemben, amely alapjaiban kérdőjelezi meg és ássa alá az amerikai világelsőbbség (American primacy), azaz világhehemónia doktrínáját és politikáját.


 


De a dologban az a lényeg, hogy – a liberális külpolitikai stratégák (lásd itt és itt) és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó Obama reményeitől eltérően ez akkor is így lesz – sőt, csak akkor lesz igazán úgy –, ha az új stratégia (Obamával együtt) csődöt mond, ha bebizonyosodik, hogy a „biztonsági egymásrautaltság” és a „stratégiai együttműködés” politikája egyáltalán nem lesz alkalmas arra, hogy a nemzetközi világrend „liberális jellegét” és így Amerika értékalapú nélkülözhetetlenségét, azaz vezető szerepét garantálja.          


 


John Bolton, aki még a nekonok között is igazi héjának számít, elkeseredésében meg is jegyezte: „jobb lett volna, ha az elnök egyáltalán nem is hozza szóba a nemzetbiztonsággal kapcsolatos kérdéseket”. De hát szóba hozta. 2000-ben, mondta Obama, Amerikának 200 milliárd dolláros költségvetési többlete volt, egy évvel ezelőtt pedig, amikor hivatalba lépett,  ezermilliárdos hiánya, amely az adócsökkentések mellett főként annak köszönhető, hogy „két háborúért nem fizettünk”.


 


Más kérdés, hogy a jelenlegi (szeptember 30-án lezáruló) pénzügyi évben a 4300 milliárdos költségvetést csak úgy lehet fenntartani, ha a kormány 1400 milliárdos államkölcsönhöz folyamodik. Ezért (no meg azért is, hogy a novemberi időközi kongresszusi választásokig is legyen miből költeni) a demokraták a még éppen meglévő szenátusi minősített többségüket mozgósítva 60-39 arányban megszavazták az államadósság 1900 milliárdos megnövelését.


 


A helyzet az persze, hogy – mint Paul Krugman, a The New York Times Nobel-díjas kolumnistája írja – a súlyos pénzügyi válság miatt tömegével szűntek és szűnnek meg az állások, és az 1929-eshez hasonló újabb nagy válságot csak a költségvetési hiány növelésével lehet elkerülni. „Jelen pillanatban még több fedezetlen kiadásra van szükség, mivel a magas munkanélküliség amerikaiak millióinak az életét teszi kilátástalanná, és a kormánynak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy csökkentse a munkanélküliséget. Hosszú távon azonban az amerikai kormánynak is ki kell egyenlítenie a számlát. Márpedig a hosszú távú költségvetési kilátások a deficit mostani megnövekedése előtt is aggasztóak voltak, mindenekelőtt a kérlelhetetlenül növekedő társadalombiztosítási költségek miatt.”


 


És ezzel a kör bezárult. A Krugman által vázolt megoldás („kombinálni az azonnali állásteremtő és a hosszú távú deficitcsökkentő intézkedéseket”) csak intellektuálisan magától értetődő. Az Obama-kormányzat ennek megfelelően szeretne eljárni (csökkentené az adóterheket az azonnali állásteremtés érdekében, és megreformálná az egészségbiztosítási rendszert, hogy a költségvetést hosszabb távon rendbe lehessen tenni), de a kongresszus nem mutat különösebb hajlandóságot a nagyobb szabású állásteremtő intézkedések bevezetésére, a már meglehetősen felhígított egészségbiztosítási reform sorsa pedig bizonytalan.


 


„A szomorú igazság az – foglalja össze véleményét Krugman –, hogy politikai rendszerünk nem képes megtenni azt, ami szükséges. (…) Ezért bénultan állunk a tömeges munkanélküliség és az elszabaduló egészségbiztosítási költségek perspektívájával szemben. Nem Obamát kell ezért hibáztatni. Egyetlen ember nem tud többet tenni, még akkor sem, ha a Fehér Ház lakója. Az igazi hibás a mi politikai kultúránk, amely nem az Amerika problémáit megoldani akaró komoly erőfeszítéseket, hanem a képmutatást és a felelőtlenséget jutalmazza. És persze az obstrukció, ami lehetővé teszi, hogy 41 szenátor [a 100-ból] kormányozhatatlanná tegye az országot, ha akarja – márpedig úgy akarja. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az unió helyzete – nem az azt értékelő beszéd, hanem maga a dolog – nem valami rózsás.”    


 


Thomas L. Friedman, a The New York Times másik, nem kevésbé hírneves és éles eszű cikkírója, mintha csak ott folytatná, ahol kollegája abbahagyta: “A davosi Világgazdasági Fórum, mint valami politikai barométer, általában pontosan mutatja, milyen a globális hangulat. Egy olyan kifejezést (‘politikai instabilitás’) adnak itt szájról szájra a nem-amerikaiak, amit Amerikával kapcsolatban még soha nem hallottam. Normális körülmények között ezt a kifejezést olyan országokra szokták fenntartani, mint Oroszország, Irán vagy Honduras. De most – mint az egyik amerikai üzletember megjegyezte nekem – ‘az emberek az amerikai politikai instabilitásról kérdeznek. Kiszámíthatatlanokká váltunk a világ számára. (…) Egy másik mondás, amit itt még sohasem hallottam, így hangzik: ‘Vajon a washingtoni konszenzust felváltja a pekingi konszenzus?’”


 


A washingtoni konszenzus kifejezést a hidegháború után kezdték el használni a szabadpiacot és a globalizációt támogató amerikai politikával kapcsolatban. A nyitott piacokat, lebegtetett valutákat és szabad választásokat ajánló washintoni konszenzus helyett azonban a fejlődő országok egyre inkább a gyorsabb növekedést és a nagyobb stabilitást részesítik előnyben, amit a pekingi konszenzus kifejezés sugall. Ez egy “konfuciánus-kommunista-kapitalista hibrid”, ami lényegében egypártrendszert, erős kormányzati irányítást, szigorúan ellenőrzött tőkepiacot és olyan autoritárius politikai mechanizmust jelent, amely képes arra, hogy kemény döntéseket hozzon és hosszú távú befektetéseket eszközöljön, ahelyett, hogy a napi közvéleménykutatási eredményekre figyelne.   


 


Thomas Friedman, aki a washingtoni konszenzusról egyelőre még nem szeretne lemondani, úgy véli, hogy az nem annyira a gazdasági nyitottságot és kereskedelmet előmozdító alapelvei, hanem elsősorban Washington miatt kezd becsődölni: 


 


“Obama kiváló évértékelő beszédét olvasva nem lehetett nem átérezni, mennyire tisztán látja az előttünk álló évek teendőit, és ugyanakkor tudatosítani, hogy a tétlenség erői és a különféle érdekcsoportok – nem is beszélve a republikánusokról – el fogják állni az útját, és nagyon valószínűtlenné teszik elképzeléseinek megvalósítását. (…) És az az igazán szomorú és frusztráló az egészben, hogy csak hat vagy nyolc republikánus szenátorra lenne szükség, akik készek volnának valahol a félúton találkozni Obamával a deficit csökkentésének, valamint az egészségbiztosítás és a bankrendszer reformjának a kérdésében. (…) Ha a két párt össze tudna fogni, és eloszlatná a fenti kérdéseket körüllengő bizonytalanságot, és megszüntetné azt az erősödő benyomást, hogy az ország a politikai bénultság állapotában van, nem volna szükség egyetlen költségvetési centre sem a gazdaságélénkítéshez. A fellendülés beindulna magától.Ha azonban a két párt tovább folytatja az egyik fél haláláig tartó párbajt, semmiféle élénkítés sem vezethet a kívánt eredményre.”    


 


Az ország legkiválóbb szakértői által egy ideje egyre nagyobb aggodalommal sürgetett és Obama által  felkarolt döntéseket a liberálisok és a konzervatívok közötti állóháború miatt valószínűleg nem lehet meghozni. És ha az elnök gazdasági reformpolitikája megbukik, arra még kevésbé lehet számítani, hogy a nagy áttörés majd a külpolitikában fog bekövetkezni.


 


Obama külpolitikai törekvései persze nagyon rokonszenvesek. A harcoló alakulatokat augusztus végéig kivonják Irakból. “A háború véget ér, és valamennyi katonánk hazatér.” Afganisztán esetében azért döntött a harcoló csapatok létszámának emelése mellett, hogy “2011 júliusától az afgán biztonsági erők elkezdhessék átvenni a vezetést és csapataink elkezdhessék a hazatérést”. Ami pedig Iránt és az atomfegyverek radikális csökkentésének és elterjedésük megakadályozásának a kérdését illeti, a megoldás az a bizonyos stratégiai interdependencia és együttműködés, a “nemzetközi közösség” egységes diplomáciai fellépése és a nemzetközi egyezményeket megszegő államok (Észak-Korea és Irán) elszigetelése.


 


A baj csak az, hogy ezek a jóhiszemű elképzelések nagyon gyenge lábakon állnak. Egyrészt azért, mert Obamának nem erőssége a következetesség, másrészt pedig azért, mert a diplomáciai és a háborús frontokon zajló  valóságos események bármelyik pillanatban keresztülhúzhatják a számításait.


 


Azt ugyan – mint fentebb már jeleztem – pontosan látja, hogy a Bushtól megörökölt háborúkért az ország “nem fizetett”, tehát kölcsönből fedezte a hatalmas kiadásokat. Ennek ellenére az elkerülhetetlen takarékossági intézkedéseket, mindenekelőtt az ún. szabadon felhasználható kormányzati kiadások befagyasztását bejelentve, megjegyezte, hogy mindez “a nemzetbiztonsággal kapcsolatos kiadásokra nem vonatkozik”.


 


Csak hogy tisztában legyünk az arányokkal: Obama a költségvetési megszorításokkal 2010-ben elérhető 20 milliárdos megtakaratításról beszélt az évértékelőben. Ugyanakkor az iraki háború költségei ugyanebben az évben 150 milliárdot, az afganisztáni háborús költségek pedig további 100 milliárdot tesznek ki. Nem csoda, ha Jacob Heilbrunn, a The National Interest vezető szerkesztője, a neokonok kötődéseit, törekvéseit és belső erővonalait (lásd itt és itt) talán legpontosabban feltérképező könyv szerzője, aki eddig az elnök támogatója volt, most megkérdezi: “Voltaképpen mit akar Obama?


 


Jó, ki akar jönni Irakból. De nem világos, mit fog csinálni, ha a szunniták és a siiták közötti vallásháború  nem akar alábbhagyni, és főként mit csinál majd akkor, ha a szunnita politikai erők a márciusban esedékes „szabad választások“-on újból – és a demográfiai erőviszonyok miatt elkerülhetetlenül – kisebbségbe kerülve, továbbra is úgy fogják megítélni a helyzetet, hogy Amerika az iraki siitákat hatalomra segítő 2003-as invázióval csak azt érte el, hogy Irán az Irakkal vívott nyolc éves háborúban (1980-1988) húsz éves késéssel győztesnek nyilváníthatja magát.


 


Afganisztánban még kilátástalanabb a helyzet – legalábbis a britek szerint, akiknek van némi tapasztalatuk a térségben. Sir Rodrick Braithwaite, volt moszkvai brit nagykövet szerint a nyugatiak nem tanultak a történelemből, különösen az 1980-as évek szovjet inváziójának katasztrofális tapasztalataiból. „Tisztán katonai értelemben – írja – a britek megnyerték a háborúikat a 19. században és az oroszok is megnyerték a sajátjaikat 1979-89 között. A politikájuk bizonyult tévesnek.“


 


A NATO-tagállamok csapatai elsősorban Amerika miatt vannak Afganisztánban. Amerika meg azért, mert Obama még a választási kampány során úgy döntött, hogy az iraki kivonulást csak úgy tudja a közvéleményt uraló médiákkal és a nemzetbiztonsági establishmenttel elfogadtatni, ha Afganisztánban bekeményít. De afganisztáni politikája nemcsak hogy esélytelen, hanem alapvetően ellentmondásos is: miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy valódi célja nem a közép-ázsiai, hanem az amerikai nemzetépítés, és hogy ennek érdekében nemcsak az iraki, hanem az afganisztáni háborúskodást is szeretné befejezni, hosszas tépelődés után mégis úgy döntött, hogy lényegében eleget tesz a tábornokok követelésének, és jóváhagyja a csapaterősítést.


 


Mint Steve Walt Obama múlt év december 1-i West Point-i beszédét elemző blogjában rámutat, az elnök magyarázkodása “nem volt sem koherens, sem meggyőző. Mivel nem voltak jó opciói, a középutat választotta: odaküldünk  még 30000 katonát, de 18 hónap múlva elkezdjük hazahozni őket. Nehéz ebben logikát találni: ha annyira komoly érdekek forognak kockán, mint állítja, akkor nem sok értelme van a kivonulás kezdeti időpontját máris eldönteni. Obama – nagyon helyesen – nem volt hajlandó szabad kezet adni a korrupt afgán kormánynak, de egyetlen komoly elemző sem hiheti azt, hogy másfél év alatt kiképezhetjük az afgán hadsereget vagy létre tudunk hozni egy erős afgán államot. Ha pedig Karzait és fullajtárjait később ejteni akarja, akkor a siker talán mégsem annyira ‘életbevágó nemzeti érdek’, mint állítja.”           


 


Végül, az iráni kutyaszorító, ha lehet, még a az irakinál és az afganisztáninál is keményebb. Az amerikai kongresszus már döntött az Irán elleni szankciókról. De ezeket az amerikai kormány csak akkor érvényesítheti a siker reményében, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa is hasonlóképpen dönt. Ez pedig – Oroszország bizonytalankodása és Kína nyílt ellenkezése miatt – egyáltalán nem valószínű. Különösen most, hogy Kína a még Bush idejében megkötött, de a Pentagon által érdekes módon csak január 29-én bejelentett amerikai-tajvani fegyverügylet miatt éppen “felemlete a hangját”.


 


Obama semmit sem mondott arról, mi történik, ha a szankciók politikája – mint az várható – nem vezet eredményre. A neokonok külpolitikai főideológusa, Robert Kagan szerint a megoldás a rendszerváltás, “ami fontosabb, mint bármiféle megállapodás, amit az Obama-adminisztráció a jelenlegi teheráni rendszerrel köthet”. A teheráni iszlám teokratikus rendszer megdöntésével – amely jelentőségében a Szovjetunió összeomlásához mérhető esemény volna – Obamának most óriási esélye nyílik arra, hogy “világátalakító vezetőként biztosítsa a helyét a történelemben”.


 


De erre csak pár hónapja van, mert “ha túl sok idő telik el anélkül, hogy Iránban a helyzet megváltozna, Izrael arra kényszerülhet, hogy megtámadja, függetlenül attól, mennyire megkérdőjelezhető a siker valószínűsége és milyen súlyosak lehetnek annak következményei”.   


 


Amit itt – a neokonok régi jó szokása szerint – Kagan nem mond ki, azt kimondja Walter Russell Mead, az amerikai külpolitika egyik legtekintélyesebb szakértője és a Fukuyama-féle The American Interest újkeletű lelkes bloggere a 2010-ben várható tíz legfontosabb világeseményt előrejelző bejegyzésében: “Néhány megfigyelő már tavaszra jósolja az izraeli légicsapásokat. Mások nem ennyire ijedősek. De egy valamit nem árt megjegyezni: az Irán elleni izraeli csapásmérés könnyen olyan iráni megtorláshoz vezethet, amely nemcsak az izraeli, hanem a térségbeli amerikai célpontokat is érintheti. Az iraki, afganisztáni vagy Perzsa-öbölbeli amerikai erők elleni iráni támadások, vagy az Irán által támogatott terrorizmus egyebütt nagyon csúnyán sarokba szoríthatja az Obama-adminisztrációt. Az iráni lépésekre válaszolva az Egyesült Államok egy nem tudni hová vezető konfliktusba keveredhet; ha viszont nem viszonozza a tüzet, az nagyon rosszul venné ki magát az Egyesült Államokban.”    


 


Obama persze nem Bush. Őt nem lehet holmi világtörténelmi pozicionálásokkal – amit egyébként a neokonok trockista elődei is előszeretettel gyakoroltak – elszédíteni. De attól még a kutyaszorító kutyaszorító marad. És ha Irakban és különösen Afganisztánban még lehet valameddig halogatni a döntést, Irán esetében erre nincs semmi esély. A Perzsa-öbölben és környékén ugyanis már nagyban folynak – az egyelőre szigorúan védelmi célokat szolgáló – amerikai katonai előkészületek.


 


Vagyis Obamának nagyon hamar el kell döntenie: alakítója lesz-e (ha nem is “világátalakítói” minőségben) az eseményeknek, vagy csak megfigyelője.


 


Ezzel eljutottunk a “világelsőbbség” kialakítására vagy fenntartására irányuló politikával és egyáltalán a nagyhatalmi politikával kapcsolatos események ontológiai státusának rendkívül fontos kérdéséhez.


 


Legutóbb Daniel Drezner, a nemzetközi kapcsolatok professzora és a Foreign Policy bloggere és a Democracy Arsenal nevű liberális biztonságpolitikai honlap  egyik munkatársa hozta szóba (lásd itt és itt) Ron Suskindnek a New York Times Magazine 2004. október 17-i számában megjelent esszéjét, amelyben Suskind felidézi a Bush egyik főtanácsadója és ő közte 2002 nyarán lezajlott alábbi különös párbeszédet: “A tanácsadó azt mondta, hogy a hozzám hasonló fickók ‘az ún. valóságalapú közösséghez tartoznak’, amit ő olyan emberek csoportjaként definiált, ‘akik azt hiszik, hogy a megoldások a megfigyelhető valóság ésszerű tanulmányozásából fakadnak’. Bólintottam, és mormoltam valamit a felvilágosodás alapelveiről és az empirizmusról. Félbeszakított. ‘A világ most már valójában nem így működik’, folytatta. ‘Most már birodalom lettünk, és amikor cselekszünk, mi teremtjük meg a saját valóságunkat. És miközben maguk tanulmányozzák ezt a valóságot – ésszerűen, ahogy óhajtják – mi újból cselekszünk, további új realitásokat teremtve, amelyeket aztán maguk megint tanulmányozhatnak, és így rendeződnek el a dolgok. Mi a történelem teremtői vagyunk… , és maguknak, valahányan vannak, csak az marad, hogy tanulmányozzák, amit mi megcselekszünk.”      


 


Ez maga a tiszta hübrisz, amit én már 2001. szeptemberének végén, az Afganisztán elleni amerikai katonai támadás elindításakor “megfigyeltem”, és ezt meg is írtam egy nem biztos, hogy teljesen “ésszerű” cikkben. (Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje. Provincia, 2001. október.)  És egy sajátos, nagyon mély hagyományú politikai teológia legújabb változata, de ezt olvasóimra való tekintettel nem fogom itt most kifejteni.   


 


Maradjunk egyelőre annyiban, hogy vannak a világteremtők és vannak az általuk teremtett világ  tanulmányozói, és Obama most a világ legnagyobb hatalmának elnökeként úgy viselkedik, mintha még mindig a valóságalapú közösség  tagja volna, akinek az a sors jutott osztályrészül, hogy az elődje által kreált valóságokon töprengjen, és azok medrében sodródjon.