Amikor egy hónappal ezelőtt először olvastam arról, hogy Irán az atomprogramjával valószínűleg tudatosan provokálja Amerikát és Izraelt, elgondolkodtam a dolgon, de nem vettem túlságosan komolyan. Háborús vagy kvázi-háborús helyzetben végül is bármilyen eshetőséget végig kell gondolni, így azt is, hogy az irániaknak – mint régi sakkjátékosoknak – nem csak az járhat a fejükben, hogy a gyalogot királynőre cseréljék (szerencsés esetben), hanem az is, hogy – az ellenfélnek csapdát állítva – szántszándékkal beáldozzák.


 


“Lehet, hogy az atomprogram – tette fel a kérdést Stanley Kober, a Cato Institute  kutatója – csupán gyalogáldozat, amivel Irán ki akar provokálni egy támadást? (…) Mindenekelőtt itt van Teherán nagyon provokatív holokauszt-tagadási programja. Ha Irán vezetői komolyan akarnák az atombombát, nyilván csendben maradnának, amíg szert nem tesznek rá. Ehelyett úgy viselkednek, mint akik mindenáron magukra akarják haragítani a sakktábla másik oldalán ülőket.”


Irán pontosan tudja, hogy soha nem nyerhet meg egy atomháborút, ezért az urándúsítás folytatása mellett elsősorban arra törekszik, hogy konvencionális arzenálját fejlessze, és hogy az Izrael ellen leghamarabb és leghatékonyabban bevethető libanoni Hezbollahot minél jobban felfegyverezze. Ehhez járulna – nagyon fontos, mondhatni nélkülözhetetlen gyúanyagként – a mozlim politikai indulatok általános elszabadulása, amit az alig több, mint egy évtizeden belül immár a harmadik iszlám ország elleni nyugati támadás minden bizonnyal kiváltana. A Perzsa-öböl arab országainak siita lakossága fellázadna, egy esetleges – az Irán elleni katonai akció idején bekövetkező – jeruzsálemi incidens pedig az egész közel-keleti térségre kiterjedő konfliktus-sorozatot robbanthat ki.


Ezt a feltételezést támasztja alá Irán legújabb, váratlan “lépése”: február 14-én, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség inspektorainak szeme láttára, majdnem teljes alacsonyan dúsított uránállományukat (két tonna háromszázalékos uránt) a földalatti raktárból egy felszíni létesítménybe vitték, hogy ott annak egy részét 20 százalékos szintre dúsítsák. Az egyik amerikai tisztségviselő szerint ez olyan, mintha azt mondanák: ide lőjetek, itt a céltábla közepe!  


 


Az egyik értelmezés szerint Iránnak egyszerűen nincsenek megfelelő urántartályai, és ezért kellett mindent a felszíni kísérleti dúsítóba átszállítania. Ennek azonban ellentmond, hogy egy fehérházi tájékoztatón elhangzott: “Nincs technikai magyarázat a dologra, ezért valami más indítékról lehet szó.”


 


Az sem valószínű, hogy Kenneth Pollacknak, a Brookings Institution Irán-szakértőjének van igaza, aki inkább arra hajlik, hogy Irán – miközben kilátásba helyezi, hogy teljes alacsonyan dúsított uránkészletét az atomfegyverekhez szükséges szintet megközelítő százalékra dúsítja – tulajdonképpen Amerikát akarja komoly tárgyalásokra kényszeríteni. Az iráni rezsimnek nem érdeke a “kiegyezés”, hiszen ezzel elveszítené a “nagy sátán” elleni harcból táplálkozó legitimitását.


 


Az Ahmadinezsad mostani szíriai látogatásán elhangzott kevéssé udvarias – de egy önálló regionális hatalom részéről végeredményben logikus – kijelentések (“Az amerikaiak uralmuk alá szeretnék hajtani a térséget, de érzik, hogy Irán és Szíria ezt megakadályozza. Mi azt mondjuk nekik, hogy ahelyett, hogy beleavatkoznának a térség ügyeibe, inkább pakoljanak össze, és menjenek haza.”) nemcsak azt világítják meg, hogy Irán igazából nem akar egyezkedni, hanem azt is, hogy ilyen körülmények között a térségbeli szupremáciájáról lemondani nem akaró Amerika sem nagyon akarhat.


 


Bárhogy is magyarázzuk a helyzetet, néhány dolog biztosnak látszik: 1. az amerikaiak harminc év óta mindig tévedtek Iránnal kapcsolatban; 2.


“ez egy csábító pillanat az izraeliek számára”, és 3. “az Obama-adminisztráció biztos akar lenni abban, hogy Izrael nem fog katonai akcióhoz folyamodni”.


 


Hogy Amerika miért nem akar – afganisztáni és iraki pirruszi győzelmei után – újabb  háborús akcióba bonyolódni, az katonai szempontból nyilvánvaló. De van egy még ennél is nyomósabb oka az önmérsékletre: az amerikai és a világgazdaság nagyon ingatag helyzete.


 


Ehud Barak izraeli védelmi miniszter, az elmúlt napokban Amerikában járva, pontosan érzékelte az ottani széljárást. A Washington Institute for Near East Policy-ban tartott, nagyon közvetlen hangú, de csak látszólag vicces előadásában többek között a következőket mondta:


 


“Ha a Jordán folyó és a Földközi-tenger között egyetlen szuverén entitás lesz – Izrael –, akkor az elkerülhetetlenül vagy nem-zsidó lesz vagy nem-demokratikus. Ha a palesztinok milliói szavazhatnak, akkor ez egy binacionális állam lesz. Ha nem szavazhatnak, akkor nem lesz demokratikus állam.”


 


“Az irániak nem egyszerűen a Manhattan-projekthez hasonló kezdetleges atombombát akarnak létrehozni, hanem egyből egy második generációs, vagy annál is fejlettebb atomtöltetet, amely a föld-föld rakétákra szerelhető. (…) Nem hiszem, hogy az irániak, még ha meg is lesz a bombájuk, azonnal le akarnák azt dobni valamelyik szomszédjukra. Pontosan tudják, mi következne erre. Radikálisak, de nem teljesen mesügék [jiddis = bolondok].”


 


Az előadást követően Robert Satloff, az intézet igazgatója megkérdezte Baraktól, “mennyire mély az amerikai-izraeli kapcsolat, főként Irán vonatkozásában. Milyen az egyeztetés, az együttműködés szintje, és van-e együttgondolkodás a problémák és a megoldások természetét illetően”. Barak – a többi kérdést is meghallgatva, vagyis némi gondolkodási szünet után – ezt válaszolta:


 


“Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy soha nem kellett arra kérnünk az amerikaiakat, hogy jöjjenek és harcoljanak értünk. Lényegében – Churchillt parafrazálva – a következőket mondtuk nektek: ‘Adjatok megfelelő [katonai] eszközöket, és mi használni fogjuk őket.’ (…)


 


Természetesen vannak bizonyos különbségek a perspektívát és a dolgok megítélését, valamint a belső órákat és a képességeket illetően. Nem hiszem, hogy ebben a vonatkozásban szükség volna koordinációra. Itt eszmecserére van szükség, nem arra, hogy minden lépést egyeztessünk. (…)


 


Mi úgy látjuk, hogy amikor Amerika Iránt mint atomhatalmat veszi szemügyre, abból indul ki, hogy Oroszország, Kína, India, Pakisztán és hamarosan Észak-Korea is atomhatalmak. Úgyhogy a világnak ebből a sarkából nézve ez nem jelent drámai változást.


 


De Izrael közelebb van Iránhoz, és innen nézve ez az egész regionális rend felborulását [tipping point of the whole regional order] jelenti számunkra, nyilvánvaló következményekkel a szélesebb, globális világrendre.”


 


Amit Barak Iránról mondott, az teljesen összhangban van azzal, amit Aharon Farkash nyugalmazott tábornok, az izraeli katonai hírszerzés volt főnöke a fentebb már említett Washington Institute tavaly októberi konferenciáján mondott (érdemes belenézni vagy belehallgatni, legalább az első részbe, már csak az úgy látszik, levetkezhetetlen magyaros akcentus miatt is).


   


Farkash szerint Iránnak egyértelműen van katonai atomprogramja. Ez azt jelenti, hogy 2009 végére elegendő mennyiségű alacsonyan dúsított uránja lesz [és valóban lett is – M. G.] ahhoz, hogy az erre vonatkozó döntést követő 4-5 hónap alatt elkészítse az első atombombáját.


 


Az izraeli katonai hírszerzés volt főnöke (jelenleg az izraeli Institute of National Security Studies hírszerzési és nemzetvédelmi programigazgatója) nemcsak hogy nem mesüge, de még csak nem is radikális (már évekkel ezelőtt szorgalmazta például, hogy ha Izrael valóban meg akar egyezni a palesztinokkal, akkor a Hamasszal kell leülnie tárgyalni). Barakhoz – és az izraeli radikálisok által nagyon nem kedvelt Gabi Askhenazi vezérkari főnökhöz – hasonlóan ő is úgy látja, hogy az irániak fő célja az atomhatalmi státus megszerzésével nem közvetlenül katonai, hanem stratégiai. Regionális dominanciára törekedve nem akarják, hogy Amerika sakkban tarthassa őket.


 


Ami az Irán elleni lehetséges katonai fellépést illeti, Farkash szerint az keresztülvihető, de az Egyesült Államok sokkal jobban végbe tudja azt vinni, mint Izrael. “Csak egy vészhelyzet késztethet bennünket arra, hogy mi hajtsuk végre az akciót.”


 


A 2009. októberi konferencián részt vett Charles Wald, az Amerikai Légierő nyugalmazott tábornoka is (2006-ig a U.S. European Command helyettes parancsnokaként többek között a Közel-Keleten bevetésre kerülő amerikai erőkért is felelt), aki elmondta, hogy 2010 nyarán nagyon is reálisnak tart egy Irán elleni katonai akciót, amelyet Izrael elindíthat, de egyedül nem tudja végrehajtani, mert “annak legalább 3-4 hétig kell tartania, naponta több mint 100 bevetéssel számolva”.                    


       


Mindebből én az alábbi következtetéseket vonom le:


 


1. Jelen pillanatban a két klasszikus hatalmi helyzetben lévő, vagyis háborúra kész  ország – Izrael és Irán – közül Irán van ún. win-win helyzetben.


 


2. Ha Izrael nem támadja meg Iránt, akkor annak még az év vége előtt meglesz az atombombája, és ezzel eléri stratégiai célját: a Közel-Kelet potenciálisan domináns hatalmává válik, amellyel szemben az Egyesült Államok megpróbál majd egyfajta – bizonytalan kimenetelű – fékentartási politikát érvényesíteni.  


 


3. Ha Izrael megtámadja Iránt, akkor a régió stratégiai egyensúlya még egyértelműbben felborul, mert az újabb háborúba akarata ellenére belekeveredő Amerika nem lesz abban a helyzetben, hogy egy ütőképes Irán-ellenes koalíciót létrehozzon.


 


4. Irán, illetve az ellene irányuló izraeli, majd amerikai katonai akció során és után vele szolidárisnak mutakozó államok (Szíria, Törökország stb.) közös fellépését nagyban megkönnyíti az Egyesült Államok és Izrael közötti stratégiai együttműködés várható meggyengülése.


 


5. Amennyiben az Amerikával és Izraellel szembenálló és az Irán elleni katonai akció ellenhatásaként létrejövő regionális hatalmi koalíció tartósnak bizonyul (és Izrael a Jordán és a Földközi-tenger közötti “entitás” Barak által említett dilemmáira sem talál jó megoldást) , a zsidó állam távlati jövője bizonytalanná válik. Ez elsősorban nem katonailag értendő (hiszen Izrael konvencionális és atom-ütőereje még jóideig biztosítja számára a katonai elsőbbséget), hanem pszichológiailag: a regionális szuperhatalmi státus elvesztéséből és a belső helyzet zavaraiból fakadó bizonytalanságérzet egyre több izraelit fog arra késztetni, hogy kivándoroljon. (Lásd ezzel kapcsolatban az 1981-es sikeres iraki légiakciót végrehajtó egyik repülőtiszt családjának az esetét.)