Az Irán közel két tonnányi alacsonyan dúsított uránkészletét tartalmazó tartályt visszavitték a natanzi urándúsító földalatti tárolójába. A legkülönfélébb kombinációkra okot adó mutatvány végül is arra volt jó, hogy bebizonyítsa: Irán képes arra, hogy – ha egyelőre csak kis mennyiségben is – 20 százalékos tisztaságú uránt állítson elő, úgymond a teheráni kísérleti reaktor üzemanyaggal való ellátásának biztosítására. De a cél nyilván nemcsak ez volt.      


 


Az Iránt a bécsi Nemzetközi Atomenergia Ügynökségben képviselő Ali Asghar Soltaniyeh  gratulált az Iráni Atomenergia Szervezetben dolgozó kollegáinak,   amiért „sikeresen bebizonyították a világnak, milyen ismeretekkel rendelkeznek az urándúsítás terén” (ISNA, február 24.).


 


De a nagyon fontos „büszkeségen”, vagyis a geopolitikai érzelmeken túl, az irániak azt sem rejtették véka alá, mire számítanak ezzel. Mehdi Mohammadi, a Keyhan című lap vezércikkírója már február 9-én, vagyis öt nappal a február 14-i „fegyvertény” előtt így  kommentálta a helyzetet:


 


„A Nyugat jelen pillanatban az iráni atomprogramot illetően olyan helyzettel találja magát szemben, hogy nem kerülheti el a tárgyalásokat és a stratégiai konzekvenciákat. Miután a húszszázalékos dúsításba belekezdett, teljesen nyilvánvaló, hogy Irán már soha nem fog visszatérni a 3,5-5% közötti szintre. A nyugatiak viszont előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek visszatérni a tárgyalóasztalhoz. (…) Bármilyen eljövendő tárgyalás során Irán szempontjából a húszszázalékos dúsítás lesz a minimális követelés, amiből nem engedhet. Ha egészen mostanáig a nyugatiaknak megvolt rá az esélyük, hogy Irán tevékenységét az ötszázalékos szinten tartsák, most már kénytelenek olyan országként elfogadni, amely magasabb szintre dúsítja az uránt, mint ami a könnyűvizes reaktorok működtetéséhez szükséges. Pontosan úgy, ahogy korábban tudomásul vették, hogy öt százalék alatti szintre képes dúsítani. Ez azt jelenti, hogy Irán egy lépéssel mindig a Nyugat előtt jár.”