George Friedmannal nagyjából azóta vitatkozom, amióta ismerjük egymást. És mi mást mondhattam neki – görög a rómainak –, mint hogy sose feledje: az amerikai birodalom éppen olyan halandó, mint a világ összes eddigi birodalmai. Halford Mackinder, a  geopolitika máig releváns, mert jól alkalmazható “alapképletének” megalkotója írta Demokratikus ideálok és a valóság című, 1919-ben megjelent könyvében a következőket: “Amikor diadaluk pompás ünneplése közepette a győzelmes római hadvezérek behajtottak a városba, a kocsin mindig volt mögöttük egy rabszolga, aki a fülükbe súgta, hogy halandók.” (Geopolitikai szöveggyűjtemény, Bp., SVKJ, 2002. 35.)


 


Friedman legújabb “weekly”-je (ezek a heti geopolitikai elemzések a Stratfor amúgy előfizetéses honlapján szabadon hozzáférhetőek) zavarba ejtett, mert alig-alig tudok neki ellentmondani.


 


A cikk, amelyre az Iránnal való kiegyezést erőteljesen szorgalmazó  Leverett-házaspár blogjában is felfigyeltek, lényegében a következőket állítja:


 


Mivel a kínaiak és az oroszok nem fognak támogatni semmiféle üzemanyag-embargót (ami egyedül kényszeríthetné rá a benzinfogyasztásának 35%-át importáló Iránt arra, hogy engedjen a nyugati követeléseknek), az iráni kérdés megoldásának diplomáciai útja nem vezethet eredményre.


 


A katonai opcióval pedig az a probléma, hogy „amennyiben az atomhatalommá váló Irán által jelentett veszély elég nagy ahhoz, hogy indokolja a háborúval járó kockázatokat, a végeredmény meggyőző kell hogy legyen“, ami viszont nem garantálható. Úgyhogy Amerika „vagy elfogadja Iránt mint atomhatalmat, vagy egy olyan támadásba bocsátkozik, amely vagy egyáltalán nem sikerülhet, vagy csak kis mértékben késlelteti az iráni atomprogramot, vagy siker esetén is rendkívül fájdalmas válaszcsapásokat válthat ki. Mivel egyik változat sem elfogadható, szükség van egy harmadik opcióra.“ Ami nem más, mint „az iráni probléma újradefiniálása“.  


 


Az amerikai külpolitikának, Friedman szerint, komoly hagyománya van ezen a téren. A problémák újradefiniálása azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben „rendkívüli szövetséget kell kötni halálos ideológiai és geopolitikai ellenségekkel, Amerika stratégiai céljainak elérése érdekében“. Így járt el Roosevelt a sztálinista Oroszországgal, hogy megállítsa a náci Németországot, és Nixon az Észak-Vietnámnak fegyvereket szállító maoista Kínával, hogy sakkban tarthassa a Szovjetuniót.  


 


„Azt mondják, Ahmadinezsad őrült – írja a Stratfor alapítója. – Ugyanezt mondták, mégpedig jó okkal Maóról és Sztálinról is. Ahmadinezsad sok különös dolgot mondott, és sok fenyegetést fogalmazott meg. De amikor Roosevelt nem vett tudomást arról, amiket Sztálin, Nixon pedig arról, amiket Mao mondott, hamar rájöttek mindketten arra, hogy Sztálin és Mao cselekedetei sokkal racionálisabbak és előreláthatóbbak, mint a szavaik. Hasonlóképpen, egy dolog, amit az irániak mondanak, és egészen más, amit valójában csinálnak.“    


 


 


Friedman, aki – mint mondja – „nem lát bele a politikai vezetők fejébe“, és ezért elemzése csupán „a geopolitikai elmélet alkalmazása“, részletesen és meggyőzően fejtegeti az amerikai és iráni közös érdekeket (mindkét hatalomnak komoly problémája van a szunnitákkal, mindkettő azt szeretné, hogy a térségben lévő amerikai erők létszáma csökkenjen, és végül mindkettő érdekelt abban, hogy az olajkereskedelem háborítatlanul folyjon), de az igazán érdekes az, amit a lehetséges alku veszteseiről mond:


 


„A harmadik opció nagy vesztesei természetesen az Arábiai-félsziget szunnitái. (…) De az ő gazdasági és politikai viszonyaik nem érintik az Egyesült Államok hosszú távú érdekeit. Amíg az olajszállítmányokkal nincs baj, és egyetlen hatalom sem gyakorol közvetlen ellenőrzést az egész térség fölött, Amerikának nem kell miattuk aggódnia.


 


Izrael szintén fel fog bőszülni, mert az amerikai-iráni ellenségeskedést abszolút adottságnak tekinti, és azt szeretné, hogy Amerika szüntesse meg az iráni nukleáris veszélyt. De ez nem elfogaható opció, tekintettel a kockázatokra, úgyhogy az alternatíva a nukleáris Irán az Amerikával fennálló rendezett kapcsolatokon kívül, vagy azokon belül. Az az alternatíva, amit Izrael szeretne, az amerikai-iráni konfliktus, nem valószínű. Izrael épp annyira nem szabhatja meg az amerikai stratégiát, mint amennyire Szaud-Arábia sem.”    


Ez az utóbbi vonatkozás azért érdekes, mert tavaly ősszel Fridman még a következőket írta:


 


Washington nem igazán érti meg, hogy Netanjahu számára ez a döntő momentum lehet. (…) Mindenki azt hiszi, hogy ismert útvonalon haladunk, amikor valójában az egyik [geopolitikai] játékosnak az az érdeke, hogy átrajzolja az útvonalat, és meg is van a képessége ehhez. Netanjahu számos jelét adta annak, hogy pontosan ez a szándéka. Mindenki azt hiszi, hogy nem erről van szó. Mi nem vagyunk annyira biztosak ebben.”


 


Én sem.