Nem csodálom, hogy Obamának nagy szüksége van lelki pásztorokra, és hogy “spirituális kabinet”-jének  többek között Denis McDonough, helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó és a Nemzetbiztonsági Tanács titkára (a mindenről tudó Laura Rozen szerint az Obamához legközelebb álló külpolitikai tanácsadó) is tagja.


 


Amerika legfőbb geopolitikai problémája ugyanis jelen pillanatban az, hogy – globális primátusát magától értetődőnek tekintve – a regionális elsőbbséghez is ragaszkodik a legfontosabb térségekben, amit egyre kevésbé engedhet meg magának, és amit egyre kevésbé akarnak neki megengedni az önállóságukhoz ragaszkodó regionális hatalmak. Ha ezt a kérdést Washington nem tudja nagyon sürgősen megoldani, globális elsőbbsége is látványosan összeomolhat.


 


Az Oroszország, Közép-Ázsia és Kína által alkotott hatalmas eurázsiai kontinentális tömb egyértelműen kívül helyezkedik el az amerikai befolyási övezeten. Ebből persze még egyáltalán nem következik, hogy ez a nagyrégió koherens geopolitikai entitásnak tekinthető, hiszen Oroszországnak és Kínának sok tekintetben eltérőek az érdekei, de tény, hogy az Amerikával szembeni politikai, gazdasági, katonai és kulturális függetlenségük olyan stratégiai adottság, amely a belátható jövőben nem fog megváltozni.


 


Oroszország számára például mind gazdasági, mind politikai szempontból fontos az európai és az amerikai partnerség, de Moszkva ezt nagyon jól össze tudja egyeztetni a saját geopolitikai mozgásterének állandó bővítésére irányuló törekvéssel. Ez utóbbi nemcsak a posztszovjet térségen belüli – immár Ukrajnával is számoló –, vagy a tágabb eurázsiai integráció támogatásában mutatkozik meg, hanem az orosz érdekek globális érvényesítésében is.


 


Ez bizonyos kérdésekben és területeken összhangban állhat Washington érdekeivel (ilyen többek között az atomfegyver-korlátozás vagy a független palesztin állam két éven belüli létrehozásának támogatása, amiről éppen ma és Moszkvában fogadott el a közel-keleti kvartett egy fontos nyilatkozatot), más kérdésekben ütközhet azokkal. Moszkva például nagyon nem szeretné, ha Amerika bármilyen formában kiterjesztené befolyását Iránra, és éppen ezért – hosszú huzavona után – úgy döntött, hogy a nyár folyamán, vagyis Washington szempontjából a lehető legrosszabb időben, végre „beélesíti” a busheri atomerőművet.                   


 


Kelet-Ázsiában jelen pillanatban Kína és Amerika között egyfajta geopolitikai patthelyzet alakult ki (előbbi – joggal – úgy érzi, hogy a Tajvannak fegyvereket szállító és a Dalai lámát fogadó Washington nincs tekintettel „kulcsfontosságú érdekei”-re, utóbbi pedig – szintén joggal – attól tart, hogy Kína veszélyezteti kelet-ázsiai regionális szupremáciáját). Ez az új helyzet a térség eddig egyértelműen Amerikabarát, pontosabban Amerikától függő kulcsországát – Japánt – arra készteti, hogy fokozatosan önállósítsa magát, és nyisson Kína felé.


 


De a legérdekesebb és Amerika szempontjából a legkényesebb helyzet az eurázsiai nagykontinens (tág értelemben vett) közel-keleti peremterületén alakult ki. Miközben az amerikai hadsereg jelenleg (ilyen-olyan formában) négy háborút vív a térségben, a katonai beavatkozást elhibázottnak és túl költségesnek tartó Obama fő célja az, hogy a háborút egy ideig – taktikai sikerek reményében – még továbfolytatva, közép- és hosszú távon ún. soft (vagyis nem katonai) eszközökkel tartsa fenn a közel-keleti regionális amerikai szupremáciát.


 


Ez a stratégiai elképzelés több sebtől vérzik. Először is a radikálisan Amerika-ellenes tábor (Irán-Szíria-Hezbollah-Hamasz) pozícióit Obama eddig nem tudta megingatni. Másodszor Törökországnak, amely a hidegháború idején Washington kulcsfontosságú szövetségese volt, immár nincs szüksége arra, hogy saját biztonsága érdekében egy külső hatalomtól függjön. Önálló geopolitikai szereplő lett, és mint ilyen „tért vissza” a Közel-Keletre. Harmadszor, a hagyományosan Amerikabarát arab államok bizalma az elhúzódó és semmilyen pozitív kimenetellel nem kecsegtető háborúk és az izraeli-palesztin konfliktus krónikus megoldatlansága miatt megrendült Washingtonban. Végül negyedszer, miután Izrael, Amerika legfőbb közel-keleti szövetségese „megértette, hogy sem szankciókra, sem az Irán elleni légicsapásokra nem számíthat”, teljesen kiszámíthatatlanná vált („miután rájössz, hogy nem kapod meg, amit akarsz, nincsenek többé kötöttségeid”).


 


Itt tartunk most.



„Izraelben – írja a Stratfor fentebb már idézett gyorselemzésében – hirtelen minden képlékennyé vált.  Bármi megtörténhet: kirobbanhat egy intifáda, kitörhet egy új gázai háború, bekövetkezhet a szakítás az Egyesült Államokkal, új kormány alakulhat, vagy maradhat minden a régiben. Figyeljünk az Egyesült Államokra, Izraelre és a Hamaszra. Mindegyik eldöntheti, milyen irányba forduljanak a dolgok.”