A Kievből és Moszkvából érkező híreket még azok is meglepetéssel fogadták, akik tisztában voltak azzal, hogy Janukovics megválasztása után az ukrán-orosz kapcsolatok az eddigieknél szorosabbá válnak. A jelek szerint ennél sokkal többről van szó.


 


Mindenekelőtt a fekete-tengeri orosz flotta krím-félszigeti, pontosabban szevasztopoli állomásozására vonatkozó szerződés 2042-ig történő meghosszabbítása Vlagyimir Frolov, az egyik legkiválóbb orosz geopolitikai kommentátor szerint gyakorlatilag azt jelenti, hogy Moszkvának legalább 30 évre vétójoga van az ukrán kül- és biztonságpolitika tekintetében. Ráadásul ezt gyakorlatilag Amerika és az Európai Unió vezető hatalmainak a jóváhagyásával teheti.


 


Az Egyesült Államok számára most az a fontos, hogy Janukovics Washingtonban megígérte Obamának: 2012-ig megszabadul magasan dúsított uránkészletétől. Hogy ezt azon az áron teszi, hogy a teljes ukrán atomenergia-ipar orosz felügyelet alá kerül, Obamát és Clinton külügyminisztert láthatóan nem érdekli. Van elég ilyen természetű gondjuk egyebütt. Ami pedig Németországot és Franciaországot illeti, ők már Bush elnöksége alatt is felesleges provokációnak nyilvánították Ukrajna és Grúzia NATO-tagságának napirenden tartását.


 


Putyin orosz miniszterelnök az orosz-ukrán államközi vegyesbizottság április végi tanácskozása után nem kis elégtétellel jelenthette be a fekete-tenger parti Szocsiban, hogy a kétoldali kapcsolatokban „minőségi áttörés” következett be, és megteremtődtek „a két ország közötti valódi stratégiai partnerség politikai és gazdasági előfeltételei”. (ITAR-TASS, április 30.)


 


A már megkötött együttműködési megállapodások többek között az ukrán acéliparra (gáz- és olajvezetékek), a repülőgép- és hajógyártásra és az atomenergia-iparra terjednek ki. Ezek után jelentette be Putyin, mintegy mellékesen, hogy az orosz Gazprom és az ukrán Naftogaz egyesítésének lehetőségét is megfontolásra ajánlja Ukrajnának.


 


Ezen már  Janukovics és Moszkva iránt szintén messzemenően lojális miniszterelnöke, Mikola Azarov is meglepődött kissé, de végül is az ukrán elnök úgy nyilatkozott: „pragmatikus” módon megvizsgálják a kérdést.


 


Ezzel a „pragmatizmussal” azonban van egy alapvető probléma. Nevezetesen az, hogy ha az ukrán külpolitika talán nem is fog „teljesen Moszkva felé billenni”, mint Hillary Clinton állította Janukovics washingtoni látogatása után („Tekintve Ukrajna történelmét és földrajzi helyzetét – nyilatkozta az amerikai külügyminiszter –, a Nyugat és Oroszország közötti egyensúlyozás nem könnyű, de nem is érthetetlen számunkra.”), a gazdasági kapcsolatokról ez már távolról sem mondható el. Mégpedig azon egyszerű okból, hogy itt már nem az amúgy több sebtől vérző „Nyugat”, hanem az Európai Unió és Oroszország között kellene egyensúlyozni, márpedig az EU – Oroszországgal éles ellentétben – nem egységes és főként nem, vagy legalábbis még nem valóságos geopolitikai entitás.


 


De ha valaha azzá, vagyis világhatalommá is válik, mint Gerhard Schröder volt német kancellár gondolja, és amit én is remélek, erre már csak Oroszországgal szorosan együttműködve – tehát alapvetően a német-orosz geopolitikai komplementaritás alapján, nem pedig a britek által Seton-Watsonék 1916-18-as tervei óta folyamatosan vizionált, és a németeket és az oroszokat egymástól elválasztó kelet-európai cordon sanitaire-t  erőltetve – lehet képes. (Schröder május 3-án megjelent Weltmacht Europa című cikkének valamint André Glücksmann francia filozófus szintén a Die Weltben publikált,  e témával kapcsolatos interjújának az ismertetésére és kommentálásra hamarosan külön is kitérek.)  


 


Van azonban az ukrán egyensúlyozó politikának vagy pragmatizmusnak egy sokkal konkrétabb és kézzelfoghatóbb korlátja is: az, hogy Ukrajna gazdasági és különösen energetikai szempontból teljesen ki van szolgáltatva Oroszországnak. Amikor Janukovics május 5-én azt nyilatkozta az Interfax orosz hírügynökségnek, hogy a Gazprom és a Naftogaz esetleges egyesülésével kapcsolatos tárgyalásokra meg kell majd hívni az Európai Uniót, a legnagyobb fogyasztót is, az Európai Bizottság szóvivője már közölte hogy a Gazprom és a Naftogaz fúzióját a két állam belügyének tekinti.      


 


Dimitrij Peszkov, Putyin szóvivője viszont a Kommerszant FM orosz rádióadónak nyilatkozva nem habozott kijelenteni, hogy a Déli Áramlat építése „hamarosan elkezdődik”, ami „az ukrán gázszállítási hálózat szempontjából hatalmas veszteségekkel fog járni”. „Úgyhogy Ukrajna számára is fontos, hogy a Naftogaznak legyen egy társtulajdonosa, a Gazprom, amelynek érdekében áll majd, hogy az ukrán tranzithálózat működőképes maradjon.” (Interfax, április 30.)


 


A kérdéssel foglalkozó orosz szakértők még drasztikusabban fogalmaznak: „Oroszország aduásza a következő érvelés lehet: ha egyszer a Déli és az Északi Áramlat elkezdi az orosz gázt a Fekete- és a Balti-tengerfenéken keresztül Európába szállítani, Ukrajna gázszállító rendszere egy halom ócskavassá válhat. De ha Moszkva megegyezik Kijevvel a két cég fúziójáról, akkor a Déli Áramlat kapacitását évi 63 milliárd köbméterről nagyjából 32 milliárd köbméterre lehet csökkenteni anélkül, hogy a fogyasztók ezt megéreznék, mert ezt a gázmennyiséget megkapják Ukrajnán keresztül. Ez nagymértékben csökkentheti a Déli Áramlat építkezési költségeit.” (És – teszem hozzá – valószínűleg feleslegessé teszi a Déli Áramlat észak-balkáni és magyarországi elágazásának a megépítését.)


 


Oroszország bizonyos szempontból – bár távolról sem minden szempontból, mint sokan tévesen gondolják – Oroszország maradt. Barátságos medve, de (ha túl közel vagy hozzá) nem habozik eszedbe juttatni, hogy ő az erősebb.


 


Janukovics elnök, Azarov miniszterelnök és a flottaegyezmény utcai harcokra emlékeztető kijevi parlamenti ratifikálását esernyők fedezékében levezénylő Litvin parlamenti elnök ezzel csapdába került. A meglehetősen megtépázott tekintélyű és egymással még mindig veszekedő ukrán ellenzék és ami sokkal fontosabb, a mindenre elszánt nyugat-ukrajnai nacionalisták szemében ők már mindenképpen hazaárulók. Ha tehát hatalman akarnak maradni, nincs más választásuk, mint továbbhaladni az orosz integráció, vagy inkább reintegráció útján.


 


Mark Urnov orosz politológus szerint a már megkötött és a közeljövőben várható további megállapodások lényegében azt jelentik, hogy „Ukrajna integrálódik az Oroszországi Föderációba”, ám bölcsen hozzátette azt is, hogy a túl látványos és túl gyors lépések orosz szempontból bizonyos veszélyekkel járnak, mert mozgósíthatják Janukovicsék ellenzékét.


 


De attól függetlenül, hogy milyen gyorsan fog lezajlani ez a geopolitikai visszarendeződés, azt látnunk kell – akár tetszik nekünk, akár nem –, hogy Ukrajna az elkerülhetetlennek látszó európai-orosz partnerségnek (vagy akár többnek) csak az orosz geopolitikai tér alkotórészeként válhat igazán fontos elemévé.