Adrian Cioroianu volt román külügyminiszter nemrég cikket írt az Adevarul című bukaresti lapban (franciául lásd itt) Ahmet Davutoglu török külügyminiszterről, az új török külpolitikai koncepció kidolgozójáról. Az ötvenéves egyetemi tanárt azóta tekintették a török külpolitikai döntések háttéremberének, amióta Erdogan török miniszterelnök külpolitikai tanácsadója lett, és ebben a minőségében fontos látogatásokat tett a Közel-Keleten, és  elkezdte publikálni a török külpolitikai startégia kérdéseit tárgyaló cikkeit és könyveit.


 


Legfontosabb munkája a csak török nyelven hozzáférhető Stratejik Derinlik (Stratégiai mélység), amelynek alapgondolata  az ország birodalmi múltja iránti tisztelet. „Anélkül, hogy nyíltan revansiszta lenne – írja róla Cioroianu –, amellett érvel, hogy ez a birodalmi múlt nem teher Törökország számára, hanem éppenséggel előny, ami nagyban megkönnyíti regionális és globális fontosságának határozottabb körvonalazását.” Ez az elképzelés, amelyet Davutoglu „a nemzeti önbizalom geopolitikájá”-nak nevez, mások pedig neootomanizmusnak, Cioroianu szerint „a stratégává váló értelmiségi lázadását fejezi ki afölött, amit ő országa fontosságának 20. századi csökkenésével szemben érez”.         


 


Amióta Davutoglu 2009. május 1-e óta immár nemcsak stratéga, hanem – külügyminiszterként – a török külpolitika végrehajtója is, Törökország nemcsak hogy rendkívül aktívvá, de gyakorlatilag megkerülhetetlen tényezővé vált a tág értelemben vett, tehát Szudántól és Szomáliától Iránon és Azerbajdzsánon keresztül Pakisztánig terjedő Közel-Keleten.  A Davutoglu által meghirdetett „problémamentes külpolitika” két alappilléren nyugszik: 1.: „nincs semmiféle problémánk a szomszédokkal”, és 2. : „maximálisan együttműködünk valamennyi érdekelt féllel”. Egyszóval Törökország azzá a nélkülözhetetlen partnerré akar válni, amely nélkül a térség problémáit nem lehet megoldani.


 


A volt román külügyminiszter szerint a washingtoni State Department szintjén  kiváncsisággal és reménységgel, az amerikai elemzők körében sok kérdőjellel szemlélik a török külpolitikának ezt az új és sokakat meglepő aktivitását. Cioroianu – gondolom, e reakciókra is alapozva – nyitott kérdésnek tekinti, hogy összeegyeztethető-e a 72 és fél milliós Törökország eddigi világi és nyugatbarát orientációja regionális, a muszlim világon belüli szerepének megnövekedésével.


 


Szerintem a törökök számára a regionális és ezzel bizonyos értelemben egy új globális szerep a fontosabb, de természetesen azt szeretnék, hogy ezt Amerika és az Európai Unió is fogadja el. Ha pedig nem tetszik nekik, akkor az az ő bajuk.           


 


Davutoglu pár nappal ezelőtt a Foreign Policy honlapján közölt cikkében mindenestre arról beszélt, hogy a hidegháború, ellentétben az első és a második világháborúval, nem végződött kötelező erejű békeszerződéssel, mint amilyen „a szerencsétlen kimenetelű versailles-i békeszerződés”, vagy a nagyhatalmak érdekszféráit a második világháború után szabályozó jaltai egyezmény volt. Jelenleg tehát „nincs új, kötelező erejű nemzetközi jogi és politikai rendszer”, azaz: szabad a gazda.


 


Hát igen, nem kis önbizalom kell ahhoz, hogy valaki a döntő mértékben éppen az amerikaiaknak köszönhetően tető alá hozott Párizs környéki békéket az amerikai közvélemény színe előtt „szerencsétlen kimenetelű”-nek nevezze.



Ami mellesleg eszünkbe juttatja azt is, hogy nagyon közelről ismerünk legalább még egy olyan országot, amely „fontossága 20. századi csökkenését” – teljes joggal – szintén méltatlannak, azaz elfogadhatatlannak érezheti. Amely azonban – sajnos – azt már a legkevésbé sem mondhatja el magáról, hogy szomszédaival nincs semmiféle problémája.