Amikor Törökország új regionális szerepéről írtam , még nem gondoltam, hogy Ankarának ilyen hamar alkalma lesz bebizonyítani, hogy valóban a közel-keleti térség kulcsországa és a muszlim világ igazi szószólója-e, vagy csak szeretne azzá válni.


 


A különleges alkalmat az Izraeli Haditengerészet szolgáltatta, amely hétfő hajnalban kommandósokat vetett be a török civil szervezetek által útnak indított segélyszállító flotilla ellen, amely a gázai blokádot akarta áttörni. A láthatóan jól előkészített és megszervezett, és nyilvánvalóan a török kormány támogatását is élvező akció szervezői pontosan tudták, hogy az izraeli hadsereg be fog avatkozni, az izraeliek viszont – mint erre Shmuel Rosner,  a Jerusalem Post bloggere is rámutatott – úgy látszik, nem számítottak arra, hogy a hajók utasai ellenállást fognak tanúsítani.


 


Hogy voltak-e fegyvereik, nem tudjuk, és az elhatalmasodó propagandaháború miatt valószínűleg már nem is fogjuk megtudni (az izraeli hatóságok szerint voltak, a török és görög vámosok és az NGO-k szerint nem voltak). Marc Lynch, a Foreign Policy fontos közel-keleti blogjának  megteremtője és fő animátora szerint a lényeg az, hogy ami történt, azt a világ mindenképpen „egy publicitást kereső segélyakció elleni felháborítóan aránytalan, nemzetközi vizeken végrehajtott katonai válaszlépésnek fogja tekinteni”.


 


Az akció igazi nyertese mindenképpen Törökország, amely – mint a Mavi Marmara (a „vezérhajó”) oldalára kifeszített török és palesztin zászlók is mutatják (lásd itt) – immár egyértelműen az egész muszlim világ legnagyobb sérelmének tekintett „palesztin ügy” legkomolyabb és leghitelesebb szószólója. Szaud-Arábiát soha nem érdekelték a palesztinok, Jordánia jobban fél tőlük, mint amennyire támogatja őket, Irán és Szíria a túlságosan radikális palesztin frakciókat támogatja, Egyiptomban pedig a Mubarak-rezsim halódása zajlik.


 


Törökország tulajdonképpen nem tesz mást, mint hogy kitölti azt a hatalmi vákuumot, amely az arab országok politikai bénultsága és Amerika tehetetlensége miatt keletkezett. 


 


Ami  pedig a mostani súlyos válságot illeti, amennyire nehezen értelmezhető (az izraeli nemzeti érdekek szempontjából is) ez az újabb katonai akció, annyira logikus és elkerülhetetlen az arra adott török válasz (lásd itt és itt). A közel 800 utas és a 16 – egyes jelentések szerint 19 – áldozat többsége török. Erdogan miniszterelnök chilei látogatását megszakítva azonnal hazautazott, Davutoglu külügyminiszter pedig Washington helyett New Yorkba, a Biztonsági Tanács török kérésre összehívott rendkívüli ülésének helyszínére repült. (Figyelemreméltó, hogy az izraeli akció további következményeként nemcsak Törökország, hanem Görögország is lemondta a zsidó állammal tervbe vett hadgyakorlatokat.)


 


Bradley Burston, a Haárec kommentátora szerint Izrael, „mint valami ámokfutó”, módszeresen tönkretette Ankarával, „ezzel a kulcsfontosságú regionális hatalommal” fennálló kapcsolatait, olyannyira, hogy „veszélyesen közel került ahhoz, hogy hadiállapotba kerüljön Törökországgal”.


 


A Davutoglu török külügyminiszter által kidolgozott „startégiai mélység” geopolitikai koncepciója a török-brazil-iráni megállapodással immár megfelelő taktikai mozgástérrel is rendelkezik. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a török tisztségviselők és tanácsadóik nincsenek híjával az „energiának, képzelőerőnek és önbizalomnak”.


 


Az elkövetkező időszakban azonban Törökországnak valószínűleg egy az eddigieknél jóval nehezebb taktikai problémát kell majd megoldania.


 


Ez pedig a következő: hogyan fog tudni Erdogan és Davutoglu az izraeli-palesztin konfliktus és Amerika ezzel kapcsolatos jól érzékelhető elbizonytalanodása által generált felfokozott várakozásoknak megfelelni? Törökország egész külpolitikai stratégiájának ellentmondana, hogy bárkivel is háborúba keveredjen a Közel-Keleten. A jelek azonban egyre vészesebben egy újabb közel-keleti háború kitörésére utalnak. Ami azt jelenti, hogy el fog jönni a pillanat, amikor Ankarának el kell döntenie: távol tarja magát egy imminensnek tűnő háborús konfliktustól (és ezzel lényegében csak szemlélője marad az eseményeknek), vagy beavatkozik, ennek minden következményével?