Steve Clemons, az Obamát kritizálva támogató New America Foundation amerikai stratégiával foglalkozó programjának igazgatója, akinek a blogjára, a befolyásos The Washington Note-ra gyakran szoktam hivatkozni (legutóbb a Miklósnak adott válaszomban), még Hatoyama japán miniszterelnök lemondása előtt érdekes elemzést írt a Kyodo japán hírügynökség számára.


 


Ebben a Jan ken pon stratégiai játékot (“az olló elvágja a papírt, a papír befedi a sziklát, a szikla szétzúzza az ollót”) metaforáként használva vázolja a világpolitika négy fontos alakja között kialakult drámai helyzetet. 


 


Obama elnök, azzal, hogy az okinawai amerikai légibázis ügyében meghátrálásra kényszerítette Hatoyamát, gyakorlatilag szétzúzta szavahihetőségét, vagyis politikai autoritását. (2009. július 19-én, egy hónappal az őt hatalomra juttató képviselőházi választások előtt, egyik okinawai kampánybeszédében Hatoyama ezeket mondta: “Ha azt akarják, hogy a légibázist a kormányzóság területén kívülre költöztessük, azon kell dolgoznunk, hogy ez megtörténjen.” Miután hosszú ideig tartotta magát igéretéhez, egy Obamával folytatott kulcsfontosságú telefonbeszélgetés után május 28-án úgy döntött, hogy a bázist – az előző kormány által elfogadott 2006-os megállapodásnak megfelelően – mégiscsak az okinawai Nago közelébe költöztetik át, mivel az Egyesült Államokkal fenntartott “bizalmi viszony” – “a legnagyobb elrettentő erő egész Ázsia biztonsága számára” – fontosabb, mint az okinawaiak általa is jogosnak érzett követelése, majd lemondott. Lemondását bejelentő beszédében – mintegy Clemons elemzését igazolandó – könnybe lábadt szemekkel jelentette ki, hogy a japán stratégiai egyenrangúság kivívása “az én időmben lehetetlennek bizonyult”. “Egyszer eljön majd az idő – tette hozzá –, amikor Japán békéjét maguk a japánok fogják biztosítani.”) 

 


Ugyanez az Obama azonban – Clemons szerint – eltűri, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök “szembeszálljon vele”. “Bár Izrael – olvashatjuk az új washingtoni széljárást pontosan érzékeltető The Washington Note-ban – teljes mértékben az amerikai biztonsági garanciáktól és segélyektől függ, és az Egyesült Államok valódi kliens-állama, Izrael harcias miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu, látványosan visszautasította Obam-nak a telepépítkezések beszüntetésére vonatkozó felhívását. Obama lényegében elveszítette a meccset Netanjahuval szemben.


 


John F. Kennedy elnökségének kezdetén Nyikita Hruscsov szovjet vezető hasonló helyzetetkben legyőzte Kennedyt, és kezdett kételkedni Kennedy eltökéltségében és stratégiai temperamentumában – ami aztán a kubai rakétaválsághoz vezetett. Ma Netanjahu lett az Obama-elnökség Hruscsovja – és elgondolkodhatunk azon, vajon egy hasonló válságnak nézünk-e most is elébe, amelynek során Obama kénytelen lesz világossá tenni, ki az erősebb, nehogy azt higgye a világ, hogy Izrael irányítja az Egyesült Államokat és Obamát.”


 


Clemons konklúziója meglehetősen keményen hangzik: „Miközben az izraeli miniszterelnök legyőzte Obamát, ez utóbbi nyilvánvalóan aláásta Hatoyama Jukió politikai pozícióját. Japán, bár komoly hatalommal rendelkezik (…), még mindig az Egyesült Államok vazallusa, miközben az Egyesült Államok egyre inkább az izraeli érdekek vazallusának tűnik. Ami pedig Amerika és Kína viszonyát illeti, majd meglátjuk, a történelem melyikük javára billenti a mérleget.”


 


Ha hinni lehet a The Times értesüléseinek, és – a hivatalos cáfolatok ellenére – Szaúd-Arábia megengedte az izraelieknek, hogy az Irán elleni légicsapásokhoz használhatják a légterét, Obamának nagyon hamar meglesz a saját „kubai” válsága. Azt azonban, hogy Kennedyhez hasonlóan fog-e majd viselkedni, ma még valószínűleg ő maga sem tudná megmondani.