Egy félhivatalos iráni hírügynökség jelentése szerint néhány nappal ezelőtt az egyik szaud-arábiai repülőtéren egy muszlim ország (értsd: Irán) elleni támadáshoz szükséges felszereléseket szállító izraeli helikopterek szálltak le. A múlt hét végén egyiptomi források arról adtak hírt, hogy a szuezi csatornán egy 11 fregattból és 1 repülőgépanyahajóból álló amerikai flottaegység haladt át. Nyilván a Harry S. Truman atommeghajtású repülőgépanyahajóról van szó, amely – az amerikai flotta mozgásait rendszeresen követő Stratfor szerint – kísérőhajóival együtt csatlakozott a már korábban is a Perzsa-öbölben tartózkodó Dwight D. Eisenhower anyahajóhoz és annak kísérőhajóihoz.


 


A beszámolókból az is kiderül, hogy az áthaladás idején a kereskedelmi forgalom szünetelt, és a csatorna két oldalán több ezer egyiptomi katona felügyelt a biztonságra. Az amerikai flottaegység áthaladását követően egyiptomi ellenzéki törvényhozók figyelmeztették a kormányt, hogy ne kövesse el még egyszer azt a hibát, amit 2003-ban elkövetett, amikor megnyitotta a szuezi csatornát az Irakot megtámadó amerikai hajók előtt, és ne működjön együtt az Egyesült Államokkal és Izraellel, “mert az arab és a muszlim világ ezúttal nem fogja ezt eltűrni”.


 


A fentiekből érdekes következtetéseket lehet levonni. Mindenekelőtt azt, hogy miközben Amerika háborús stratégiája a tágabb értelemben vett Közel-Keleten és különösen a jelenlegi fő hadszíntéren, azaz Afganisztánban véglegesen megfenekleni látszik ( itt és itt), amit az adminisztráció és a térségben szolgálatot teljesítő katonai vezetők közötti immár nyílt konfliktus (itt és itt) is alátámaszt, Washington Iránban új frontot akar nyitni. Ez lényegében azt jelenti, hogy a korábbi óvatosabb és az Iránnal való megegyezést kereső politikát félretéve Obama és tanácsadói engednek az izraeliek és az amerikai neokonok katonai akciót sürgető követeléseinek. Azt ugyanis meglehetősen nehéz elképzelni, hogy erre a katonai felvonulásra csupán az Iránt – teljesen hiábavalóan – megtörni akaró szankciók alátámasztása végett került sor.  


 


Az amerikai (és izraeli) hadi készülődés azonban nemcsak a közel-keleti háború lehetséges új fordulatait vetíti előre, hanem az egyiptomi politika komoly következményekkel járó megváltozását is.


 


Egyiptom az arab világ gravitációs központja. Ez volt az a hatalom, amelytől Izrael a leginkább félt. Ha Mubarak utóda úgy dönt, hogy helyreállítja Egyiptom katonai potenciálját, Izrael egy teljesen új regionális képlettel kerül szembe. Egy Egyiptommal szövetkező ellenséges Törökország meggyorsíthatja Egyiptom katonai magáratalálását, és komoly veszélyt jelenthet Izrael számára. Szíria katonai expanziójának támogatása tovább fokozhatja a nyomást.


“Képzeljünk el egy olyan világot – mondja George Friedman  –, amelyben az egyiptomiak, a szíriaiak és a törökök koalíciója újjáéleszti az Izrael elleni arab veszélyt, és amelyben az Egyesült Államok visszatér az 1950-es évekbeli álláspontjára, amikor Izraelt lényegében nem támogatta, és világossá válik, hogy Törökország felemelkedő hatalma, az arab világ politikai fordulatával együtt, súlyos veszélyt jelenthet Izrael számára.”  


Persze ahhoz, hogy ezt a lehetséges világot “meglássuk”, arra van szükség, hogy a status quo politikája mellett képesek legyünk észrevenni azt is, milyen következményekkel járhat a status quo egyik vagy másik országban bekövetkező összeomlása.


Az izraeli és amerikai neokonok régóta ábrándoznak arról, hogy az iráni vagy a kínai “ellenzék” milyen lényegbevágó változásokat generálhat e két ország politikájában. Lehetséges azonban, hogy várakozásaik – egészen más előjellel – inkább Egyiptomban fognak teljesülni.