Miklós és * hozzászólásai a két utóbbi bejegyzésemhez (itt és itt) arra késztettek, hogy a McChrystal-ügy kapcsán egy kicsit átgondoljam Amerika (afganisztáni) háborús stratégiájának lehetséges következményeit.


 


McChrystal tábornok afganisztáni főparancsnok gyors menesztését és Petraeus tábornok kinevezését (aki egyelőre a CENTCOM-nak, az ún. központi, pontosabban „középső” parancsnokságnak az élén is megmaradt) természetesen külünbözőképpen lehet magyarázni. Andrew Sullivan, a The Atlantic kiváló és fáradghatatlan bloggere például úgy véli (itt és itt), hogy Obama végeredményben Petraeus és általában a katonai lobbi túszává vált.


 


„Obama ígéretének – írja Sullivan –, hogy 2011-ben elkezdődnek a csapatkivonások, ezzel annyi. Nem fog megtörténni. (…) Ha egyszer Washington úgy döntött, hogy elfoglal egy országot, akkor azt örökre elfoglalja. Ne feledjük, hogy még mindig bent vagyunk Németországban! (…)


 


Az ember kénytelen azt hinni, hogy ezt a hadi gépezetet egyszerűen nem lehet megállítani… McChrystal talán szerette volna jövőre lezárni a dolgokat, de nem hagyta nyugodni az az erősödő felismerés, hogy ezt csak akkor teheti meg, ha az ország nagy részét újból átengedi a táliboknak. Most pedig itt van Petraeus, aki soha nem lesz hajlandó elismerni, hogy Afganisztánban nem járhatunk sikerrel, mint ahogy ahhoz az abszurd elképzeléshez is ragaszkodik, hogy az iraki csapaterősítéssel sikerült elérni a belső megosztottság feloldását, holott az a mai napig lehetetlenné teszi egy működőképes iraki kormány megalakulását. Úgy vélem, ez Afganisztánban is meg fog ismétlődni.”       


 


Lehetséges azonban, hogy nem neki, hanem Thomas E. Ricksnek, a Foreign Policy katonai szakértőjének lesz igaza, aki épp ellenkezőleg, úgy vélekedik, hogy az elnök és a tábornok közötti konfliktus „az afganisztáni háború végének a kezdetét jelentheti. Egy vagy két éven belül Obama azt mondhatja, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, módosította a stratégiát, a legjobb emberére bízta az irányítást – de a dolgok csak nem jöttek helyre. 


 


És aztán elkezdheti a kivonulást.”


 


Ricks felhívja a figyelmet arra, hogy Petraeus három éven belül immár másodszor sietett egy távoli háború által próbára tett elnök segítségére. Bush 2007-ben csak úgy tudott úrrá lenni az iraki helyzeten, hogy teljesen szabad kezet adott Petraeusnak, akinek a tekintélye messze meghaladta az övét. „Érdekes lesz megfigyelni – írja –, hogyan alakul az új elnök és az ő új tábornoka közötti viszony. Petraeus sokkal közelebb áll Obamához, mint Bush-hoz. A holland-amerikai tábornok és az afrikai-amerikai főparancsnok feltűnően hasonlítanak. Mindkettő bevándorló apa gyermeke, mindkettő intelligens és ambiciózus. És mindkettő cerebrálisabb és távolságtartóbb, mint a többiek.            


 


De Bush – teszi hozzá Ricks – hatalmas kockázatokat vállalt, például azzal, hogy az iraki szunnita felkelőket feltette az amerikai fizetési listára, és nem riasztották vissza a súlyos veszteségek, amikor az amerikai csapatok kivonultak a nagy katonai bázisokból. Obama nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ilyen sokat kockáztasson Afganisztánban. Talán még Petraeus sem lesz képes arra, hogy rábeszélje: tegyen fel mindent erre a lapra.”    


 


Nos, Obamáról nehezen feltételezhető, hogy Afganisztán esetében (vagy bármilyen más külpolitikai kérdésben, egy a szeptember 11-i akcióhoz hasonló vagy annál nagyobb szabású egyértelmű “hadüzenet”-et nem számítva) hajlandó volna a “mindent vagy semmit” politikájára. Ugyanakkor az sem valószínű, hogy meg merné kockáztatni az amerikai katonai és titkosszolgálati lobbi, az ún. nemzetbiztonsági állam fenntartóival és elkötelezett híveivel való nyílt konfrontációt.


 


Nem tudjuk tehát, mi fog történni. Az idén novemberben sorra kerülő időközi kongresszusi választások után Amerikában már minden a 2012-es elnökválasztások jegyében zajlik. És bizonyos republikánus körökben a politikailag független Petraeust a potenciális elnökjelöltek között tartják számon. Nem valószínű azonban (bár teljesen kizárni sem lehet), hogy az új afganisztáni főparancsnok – Obama krónikus döntésképtelenségét látva – látványosan lemondana, és már a mostani elnökválasztások során hajlandó volna megmérkőzni egykori főnökével. Ráadásul az egészségi állapota is kérdőjeles. (Egy veszélytelennek mondott prosztatarákkal kezelik, és egy pár héttel ezelőtti szenátusi meghallgatás során – dehidratáció miatt – rosszul lett.)


 


De ha Petraeus nem vállalja vagy nem tudja vállalni ezt az újfajta – Eisenhower ötvenes évekbeli elnökségénél sokkal komplikáltabb hátterű – szerepet, lehet, hogy vállalja majd más. Az Obamát és legközelebbi munkatársait megdöbbentő nyíltsággal kritizáló McChrystal-stáb esete ugyanis komoly fordulópontot jelezhet az amerikai politikában.


 


Andrew J. Bacewich, a The Imperial Tense. Prospects and Problems of American Empire című 2003-as tanulmánykötet összeállítója mindenesetre egy figyelemreméltó cikkben (amelyben Washington Rules: America’s Path to Permanent War című, augusztusban megjelenő új könyve fő tézisét alkalmazza a McChrystal-ügyre) azt állítja, hogy a végeérhetetlen háborúk (és a 10 éve tartó afganisztáni katonai jelenlét Amerika eddigi leghosszabb háborúja) ellentétesek a demokráciával, olyan mérgező anyagokat halmoznak fel, amelyek elkerülhetetlenül kikezdik a népi legitimáción alapuló kormányzás alapértékeit.


Bacewich szerint a permanens háború, amely mind a “civil” társadalom, mind a  hivatásosokból álló hadsereg körében elkerülhetetlenül elégedetlenséget szül, a pretorianizmus melegágya. A harcosok egyre inkább erkölcsileg felsőbbrendűnek kezdik érezni magukat, és növekvő türelmetlenséggel szemlélik azoknak a hibáit, akiket védelmezniük kell.


“A McChrystal és főbb beosztottjai által a magas rangú civilekkel szemben kifejezésre juttatott önelégült és lenéző magatartás – írja a Bostoni Egyetem történelem és nemzetközi kapcsolatok professzora –, valamint az a meggyőződés, hogy ‘Amerika csapata’, ahogy magukat nevezik, bátran állta a sarat a hülyeség és a korrupció tengerével szemben, azt mutatja, hogy az Egyesült Államok tisztikara sem immunis e járvánnyal szemben.”  


“Azt mondták nekünk, amikor elhagytuk szülőföldünket – idézi Bacewich Marcus Flavius centuriót –, hogy a polgártársaink által ránkruházott szent jogokat kell megvédenünk, és hogy a támogatásunkra és a mi civilizációnkra rászoruló lakosság segítségére kell sietnünk.” Ennek az ügynek az érdekében ő és csapattársai szívesen ajánlották fel vérüket, és áldozták fel ifjúságukat és reményeiket. De az otthonról érkező hírek zavarba ejtették őket: a fővárost a széthúzás, az árulás és a kisstílű politizálás kerítette hatalmába. “Értesíts minél előbb – folytatta Marcus Flavius –, hogy polgártársaink megértenek, támogatnak és megvédenek bennünket, ahogy mi is védelmezzük a birodalom dicsőségét. Ha másként történne, ha kifehéredett csontjainkat hiába hagyjuk magunk mögött a sivatag homokján, akkor meg fogjátok ismerni a légiók haragját.”       


Stanley McChrystal persze nem Marcus Flavius, jegyzi meg Bacewich, már csak azért sem, mert az ékesszólás nem az erőssége. Mégis, azzal, hogy ilyen méltatlan módon vetett véget katonai karrierjének, “olyan figyelmeztetést intézett hozzánk, amelyre oda kell figyelnünk.


 


Az amerikai nép felelőssége világos. Igényt kell tartania a saját hadserege fölötti ellenőrzésre. Katonáinak pihenést kell engedélyeznie, rászorítva Washingtont, hogy szakítson a permanens háború politikájával. Vagy – ez a másik alternatíva – az Egyesült Államoknak valóban “háborúban álló” nemzetté kell válnia, mindazzal, amit ez a polgári kötelezettségek, az adópolitika és a belpolitikai prioritások terén jelent. Ha a nép egyik változat mellett sem dönt – és ezzel katonáit további folyamatos visszaéléseknek teszi ki –, a hadsereg és az amerikai demokrácia súlyosan károsulhat.”


 


Mivel Amerika jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy a már eddig is hatalmas költségekkel járó háborús politika céljaira további erőforrásokat csoportosítsanak át, az első alternatíva, a permanens háború politikájával való egyértelmű szakítás pedig Obama túlságos óvatoskodása miatt nem jöhet szóba, lehetséges, hogy a neokonzervatív politikai és médiaelit, a mélykonzervatív vidéki “talpasok” (a keresztény fundamentalisták és a tea-party), valamint a “sivatagok homokján” edződött új pretoriánusok  összefogásával már a 2012-es elnökválasztásokon bekövetkezhet Amerikában egyfajta autoritárius fordulat.


 


Izraelben Benjamin Netanjahu konzervatív koalíciójának a hatalomra kerülésével már bekövetkezett egy ilyen fordulat, amelyből nem nagyon van visszaút. A baloldali cionizmus ugyanis Izraelben gyakorlatilag megsemmisült, a liberális cionisták (Kadima) pedig csak olyan helyzetben jelenthetnének alternatívát a belső inkoherenciáik ellenére is  cselekvőképes konzervatív cionistákkal szemben, ha nem merülnének fel az ún. egzisztenciális kérdések. Netanjahuék és a különféle palesztin és egyéb muszlim radikálisok viszont gondoskodnak arról, hogy azok folyamatosan felmerüljenek. (Erről bővebben pár hét múlva, miután elolvastam Daniel Gordisnak, a jeruzsálemi Shalem Center alelnökének Saving Israel. How the Jewish People Can Win a War That May Never End – Izrael megmentése, avagy hogyan győzhet a zsidó nép egy olyan háborúban, amely lehet, hogy soha nem ér véget – beszédes című könyvét.)