Obama és Netanjahu izraeli miniszterelnök mostani washingtoni találkozóján nem hiányzott a vörös szőnyeg, sem a közös fényképezkedés, és természetesen nem hiányozhattak a lehetőleg mindenkit (elsősorban persze a novemberi részleges kongresszusi választásokon induló demokrata jelölteket) megnyugtató szavak.


 


Ez azonban „hamis nyugalom”, kommentálta bölcsen Laura Rozennek Aaron David Miller veterán amerikai diplomata, akiről már volt szó ebben a blogban, és aki nemrég egy fontos cikkben írta meg, miért nem hisz már a közel-keleti béke vallásában. „Hamarosan elérkezik az igazság pillanata: először Amerika és Izrael között, amikor majd kiderül, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos nézeteik nagyon távol állnak egymástól, másodszor pedig Netanjahu és Abbasz [palesztin elnök] között, amikor majd felfedezik, amit már most is tudnak. Ha én volnék Obama helyében, akkor most elkerülném ezeket a momentumokat, és a novemberi választások után foglalkoznék mindkettővel. [Obama] nem győzhet, legalábbis nem most.”


 


David Makovsky, az Izraelbarát Washington Institute for Near East Policy kutatója ehhez sokatmondóan hozzátette: „Jelenleg minden arról szól, hogy konfrontáció legkisebb jelét is elkerüljék. A viharfelhők a következő év első hat hónapjában jöhetnek, ha az iráni válság a tetőpontjára ér, és a béketárgyalások nem vezetnek eredményre. Akkor majd lesznek, akik megpróbálják elérni, hogy Obama álljon elő a saját béketervével.”


 


Nyilván lesznek majd olyanok is Obama szűkebb és tágabb környezetében, akik ennek az ellenkezőjét akarják majd elérni. Mivel a novemberi kongresszusi választásokon várható republikánus előretörést valószínűleg már semmivel sem lehet megakadályozni (legfennebb az arányait lehet mérsékelni kissé), és ebben a konzervatív nyomulásban az oroszokkal való „lepaktálás” mellett fontos szerepet játszik az Obama Izrael-politikájával szembeni elégedetlenség, a belpolitikában sarokba szorított Obamának végül is nem marad más lehetősége, mint hogy a külpolitikában érjen el valamilyen áttörést.


 


Mivel ilyesmire sem Iránnal, sem Irakkal és Afganisztánnal kapcsolatban nem számíthat (Kínáról és általában Kelet-Ázsiáról nem is beszélve), egyedül az izraeli-palesztin béke megteremtésével biztosíthatja be – bármilyen belpolitikai kudarc ellenére – 2012-es újraválasztását.


 


A két fél álláspontja azonban – mind a közvetlen tárgyalások felvételével, mind az érdemi kérdésekkel, az ún. végső rendezésre irányuló tárgyalások tartalmával (határok, biztonsági kérdések stb.) kapcsolatban – oly mértékben összeegyeztethetetlen, hogy a tárgyalásokat csak egy minden részletre kiterjedő amerikai béketerv lendítheti ki a holtpontról.


 


Ha Obama azt akarja, hogy legalább a ciszjordániai palesztinok és az ún. mérsékelt iszlám államok elfogadják a béketervét, akkor nem javasolhat kevesebbet annál, mint amit Clinton elnök 2001. január 7-én, két héttel második mandátumának lejárta előtt már egyszer előterjesztett. Az ún. Clinton-Barak paraméterek lényege a következő:


 


1. A jelentősebb ciszjordániai zsidó telepeket egy az 1967-es határokat alapul vevő általános területcsere keretében Izraelhez csatolják.


 


2. Izrael kivonul a Jordán völgyéből, és az izraeli hadsereg egységeit nemzetközi erők fogják felváltani.              


 


Jim Jones tábornok, Obama nemzetbiztonsági tanácsadójáról ismeretes, hogy támogatja a nemzetközi erők (NATO-csapatok) Ciszjordániába való telepítését, Hillary Clinton külügyminiszter pedig 2009. november 25-i nyilatkozatában az 1967-es határokról, területcseréről és „független és életképes palesztin állam”-ról beszélt.


 


Peter Beinart, akinek múlt hónap elején jelent meg az amerikai zsidó establishment politikáját élesen bíráló tanulmánya, amelyre később még visszatérek, Obama és Netanjahu közös sajtóértekezletéből azt emeli ki, hogy míg Netanjahu meg sem említette a „palesztin állam” kifejezést, Obama nemcsak hogy használta azt, de olyan „szuverén állam”-ként aposztrofálta, amelyet a palesztinok „magukénak érezhetnek”.


 


A fentiek alapján úgy vélem, Obama a jövő év első felében valóban elő fog állni a saját, a Clinton-paraméterek logikáját követő béketervével (amit az ún. Közel-Keleti Kvartett azonnal támogatni fog). Az igazán érdekes, Obama államférfiúi képességeit próbára tevő helyzet azonban csak ez után fog előállni. A jelenlegi izraeli kormány ugyanis ezt az ő szemében ultimátummal felérő tervet semmiképpen sem fogadhatja el. Az még elképzelhető, hogy végső esetben Netanjahu belemegy a területcserébe, még talán az is, hogy hajlandó lesz Kelet-Jeruzsálemről lemondani, de az már nem, hogy feladja a Jordán-völgyében húzódó stratégiai védelmi vonalat.     



 


A napokban került nyilvánosságra egy figyelemreméltó tanulmánygyűjtemény, amelyben izraeli tábornokok egy csoportja (Moshe Yaalon altábornaggyal, volt vezérkari főnökkel, a Netanjahu-kormány miniszterelnökhelyettesével az élen) összefoglalta a „védhető határok”-kal kapcsolatos jeruzsálemi álláspontot. Örömmel nyugtázzák, hogy a Netanjahu-kormány a „diplomácián alapuló biztonság” korábbi helytelen politikáját elutasítva visszatért a „biztonságon alapuló diplomácia” gyakorlatához.


 


Ez többek között azt jelenti, hogy a Clinton-Barak paraméterek „szóba sem jöhetnek”, és hogy Izrael kizárólagos jogot formál arra, hogy a „zöld vonal” és a Jordán völgye között bármiféle fegyveres csoport ellen fellépjen. Az egyik tanulmány szerzője, Yaakov Amidror tartalékos vezérőrnagy, az izraeli katonai hírszerzés volt vezetője, a jeruzsálemi Institute for Contemporary Affairs kutatásvezetője szerint az izraeli katonai doktrína alapelve, hogy az ország képes legyen „saját maga megvédeni magát” (defend itself by itself), márpedig a nemzetközi erők nyugati-parti jelenléte ezt lehetetlenné tenné.  


 


Nehéz elképzelni, hogy a fenti nézeteket százszázalékosan osztó Netanjahu meghátrál Obama előtt. Mivel Obamának szintén nem lesz hova hátrálnia, kénytelen lesz közvetlenül az izraeli közvéleményhez fordulni: döntse el egy referendumon, hogy békét akar-e, vagy soha véget nem érő háborút.