A La Rambla de Catalunya Barcelona szívét szeli keresztül. Az út két oldalán vendéglők, egy-egy közlekedési sáv, belül pedig két gyönyörű platánsor között mindenféle árusok, a legkülönfélébb jelmezekbe merevült alakok, vagy a fák és a napernyők árnyékában meghúzódó, mindenféle jóval, tapasokkal, paellákkal, és persze az elmaradhatatlan vérvörös sangria nevű gyümölcsborral megterített – és nekem legalábbis úgy tűnt – egyetlen hatalmas, több kilométer hosszúságú kerthelyiséget alkotó rengeteg asztal. És persze a folytonosan le-fel hullámzó, céllal vagy céltalanul sétáló emberek sokasága. 


 


Legalábbis az átlagos napokon. De július 10-e (szombat) nem ilyen nap volt. Délután 5 körül, amikor a családommal a szállodánkból elindultunk a tengerpartra menő metró épp a Ramblán lévő megállója felé, hatalmas vonuló tömeg keresztezte az utunkat, szinte mindenki ugyanzt a sárga, piros csíkos, kék csillagos zászlót lobogtatta vagy vetette a vállára, mint valami köpenyt, és miközben pár pillanatig azon méláztam, hogy ezek meg miféle focicsapat drukkerei lehetnek, máris leesett, hogy persze ezek a spanyol alkotmánybíróság egy nappal korábbi döntése ellen tiltakozó katalánok, akiket felháborított, hogy a spanyol alkotmány őrei kimondták: márpedig ők nem nemzet, mert abból csak egy lehet, a szent spanyol, hanem csak nemzetiség.


 


Szinte mindenkinek az ingére vagy pólójára ki volt ragasztva a „Som una nació!” (Nemzet vagyunk!) feliratos „röpce”, amiből sajnos egyetlen egy sem kallódott csak úgy az út szélén, amikor meg valakinek a kezében megláttam vagy ötöt, és jelbeszéddel megpróbáltam volna „megszólítani”, hogy adjon nekem is belőle, a lányom, aki résen volt, szemével nagyon határozottan jelezte, hogy ez nem illendő dolog.


 


Akkor szörnyen fel voltam háborodva, de aztán rájöttem, hogy valóban, ők nem emlékeket gyűjtenek, nem emlékeznek és révedeznek folyton, hanem a függetlenségükért harcolnak, és ebben a harcban a jelszó nagyon fontos fegyver.


 


Amiről végleg meggyőződhettünk este felé, amikor a német-uru kisdöntő kezdete előtt pár perccel jöttünk kifelé ugyanabból a metrómegállóból, és elképedve láttuk, hogy a sorok azóta csak még sűrűbbé váltak, a tömeg pedig vonult, vonult, megállíthatatlanul, de most már megjelentek újabb „fegyverek” is, egy szép sárga keménypapír- vagy műanyagtenyér például, rajta az „Adeu Espagna!” felirattal.


 


Aztán meg kénytelen voltam lecövekelni, azt se bánva (utólag), hogy a meccs első húsz percét, Schweinsteiger hatalmas lövésével és Müller elmaradhatatlan első góljával nem láthattam élőben, mert a katalánok azt skandálták ezer meg ezer torokból, hogy  „Fora, fora, fora, la bandera Espagnola!”, ami valami olyasmit jelenthet, hogy „Ki innen a spanyol zászlóval!”, csakhogy egészen más ritmikával, majd elkezdték énekelni – fiatalok, öregek, fiúk, lányok, mindenki –, gondolom, a himnuszukat (gyönyörű volt), és megjelentek a kisebb-nagyobb, „Independentia” feliratú léggömbök is.


 


Aztán – rádöbbenve, hogy mit is keresek én itt, könnybelábadt szemekkel –, hirtelen sarkonfordultam, és hazamentem a szállodánkba meccset nézni.