Nyár van. A Ferihegyen mellevágja az embert a hőség, bárhonnan érkezzen is haza. Mégsem tanácsolnám senkinek, hogy dőljön nyugodtan hátra: ilyenkor nem történhet semmi.


 


Vajon miért van, hogy július vagy még inkább augusztus a háborúk hava? Ezzel nem azt akarom sejtetni vagy pláne – mint a 82 éves Fidel Castro – megjósolni, hogy megint háború lesz. (Castro újabb cikkeit – spanyolul és angolul – lásd itt.) De az tény, hogy a két kritikus helyszínen, a Koreai-félsziget környékén és a Közel-Keleten forrósodik a hangulat.


 


Többszöri halogatás és bizonytalankodás után a Pentagon bejelentette, hogy megtartják az amerikai-koreai hadgyakorlatokat, mégpedig a Koreai-félsziget mindkét oldalán. Az is eldőlt, hogy a George Washington repülőgép-anyahajó végül is részt vesz a manőverekben, bár nem a Kína beltengerének számító Sárga-, hanem a Japán-tengeren.


 


Ez amerikai elemzők szerint – lásd itt  és itt – azt jelenti, hogy a múlt év novemberében az amerikai és a kínai elnök által kötött egyezség, hogy ti. tiszteletben tarják egymás “alapvető érdekeit”, gyakorlatilag tartalmatlanná vált, hiszen Kínának alapvető érdeke, hogy Amerika ne szállítson fegyvereket Tajvannak, mint ahogy az is, hogy – mint a kínai külügyminisztérium szóvivője a tervezett tengeri hadgyakorlatok kapcsán megjegyezte “idegen hadihajók ne folytassanak semmilyen, Kínai biztonsági érdekeit veszélyeztető tevékenységet a Sárga-tengeren vagy a Kínához közel eső vizeken”.


 


Amerikának viszont az az alapvető érdeke, hogy senki se befolyásolhassa abban, hogy “hol, mikor, kivel és milyen eszközöket használva” tart hadgyakorlatokat. Vagyis Kína számára létfontosságú, hogy a kelet-ázsiai tengereken (beleértve a Japán-tengert és a Dél-Kínai-tengert is) az ő érdekeit senki se keresztezze, Amerika számára pedig az, hogy a kelet-ázsiai tengereken is ő legyen a domináns hatalom.  


 


Ezek bizony egymást kölcsönösen kizáró érdekek, úgyhogy csak idő kérdése, mikor fog a két ország egymással megütközni. Nem feltétlenül katonai konfliktusra gondolok, mert Kína pontosan tudja, hogy ezen a téren még nem mérkőzhet meg az Egyesült Államokkal, sem a hidegháború valamilyen új formájára, hiszen az két olyan világhatalom között zajlott, amelyek gazdasági értelemben semmilyen érdemleges kapcsolatban sem álltak egymással.


 


Most még nem tudjuk megmondani, milyen konkrét formákat fog ölteni a 21. század két világhatalmának (és egyben két meghatározó gazdasági és társadalmi modelljének) a viaskodása, de ahhoz nem férhet kétség, hogy meg fognak küzdeni egymással, miközben gazdasági értelemben kölcsönösen függnek egymástól.


 


A Közel-Keleti helyzet ennél valamivel bonyolultabb, bár a lényeget tekintve ott is (vagy földrajzi közelsége miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy “itt” is) ugyanarról, az amerikai regionális dominancia megkérdőjelezéséről van szó.


 


A Stratfor harmadik negyedévi előrejelzése pontosan vázolja a regionális erőviszonyokat: “Végül is a napirenden lévő kérdés nem Irán atomprogramja, hanem konvencionális hatalma. Az Egyesült Államok iraki jelenléte nélkül Irán a Perzsa-öböl domináns katonai ereje. Az Egyesült Államok a tervek szerint augusztusig kivonja ‘harcoló’ alakulatait, hátrhagyva 50000 katonát, beleértve legalább hat dandárnyi harcoló alakulatot is, amelyeket most ‘tanácsadó és kisegítő dandároknak’ neveznek. Az amerikai haderő minden újabb csökkentése növeli Irán befolyását a térségben. Ha az atomprogramot holnap abbahagynák, Irán még mindig a térség domináns ottani hatalma maradna. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak Irakban kell maradnia, hogy ellensúlyozza Iránt, ugyanakkor ki is kell vonulnia onnan, hogy helyreállítsa stratégiai tartalékerejét. Arra számítunk, hogy ebben a csapdahelyzetben Washington folytatni fogja csendes erőfeszítéseit, hogy valamilyen megállapodásra jusson Iránnal. A kérdés csak az, hogy Iránnak fűződik-e valami érdeke ahhoz, hogy segítsen az Egyesült Államoknak ezt a problémát megoldani.”


 


Stephen Kinzer, a New York Times volt közel-keleti tudósítója most megjelent könyvében az Economist recenziója szerint azt javasolja Amerikának, hogy inkább Törökországgal és Iránnal barátkozzon, Izraellel és Szaud-Arábiával pedig lazítsa kicsit a kapcsolatait. Kinzer azt állítja, hogy “az irániak ugyanazt a szabadságot akarják, amit török szomszédaik élveznek. A történelem azt sugallja, hogy meg is fogják szerezni, bár kevesen mernék megjósolni, mikor és milyen áron. A demokrácia a közel-keleti muszlim országok közül egyedül Törökországban és Iránban vert gyökeret. Ez fényes jövőt biztosít számukra. És egyben Amerika logikus partnereivé teszi őket.”


 


“Ha ilyen egyszerű volna” – jegyzi meg az Economist recenzense. De a megegyezés fő akadálya nem Irán, amelynek vezetői a londoni lap szerint három évtizede folyamatosan “Nagy Sátán”-nak nevezik az Egyesült Államokat, hanem Amerika, amely nem hajlandó lemondani a közel-keleti dominanciáról. Ha Kinzernek igaza van, és az ajatollahok valóban felajánlották – szeptember 11-e után is! – együttműködési készségüket Washingtonnak, de ajánlatukat visszautasították, akkor ez csak azért történhetett, mert Amerika nem akarta elismerni őket mint független regionális szereplőket.


 


Törökország példája és geopolitikai felértékelődése arra enged következtetni, hogy egy demokratikus vagy a jelenleginél mindenképpen demokratikusabb Irán még egyértelműbben és nyíltabban fog a térségben fellépni, hiszen legitimitását nem lehet majd sem belülről, sem kívülről megkérdőjelezni.


Ez azonban most még távlati kérdés. Pillanatnyilag a jelenlegi – olyan, amilyen – hatalommal való “nagy alku”, vagy az azzal való leszámolás van napirenden.


 


A “nagy alku” koncepcióját a Leverett-házaspár fejtette ki még 2008-ban, abban bízva, hogy az Egyesült Államok következő elnöke – elődeivel ellentétben – majd fel fogja azt karolni. Obama tett is néhány tétova kísérletet ebben az irányban, de semmire sem jutott vele, mert – akárcsak Kelet-Ázsiában – a Közel-Keleten sem tudta rászánni magát arra, vagy nem volt abban a helyzetben, hogy feladja Amerika regionális dominanciáját.


 


Az igazság az, hogy Flynt Leverett és Hillary Mann Leverett alku-elmélete meglehetősen gyenge lábakon áll, hiszen abból az előfeltevésből indul ki, hogy az Iszlám Köztársasággal meg lehet egyezni arról, hogy “a saját befolyását az amerikai érdekekkel összhangban és ne azok ellenére vesse latba”. Ennek fejében az Egyesült Államok normalizálná kétoldalú kapcsolatait Iránnal és “legitimizálná annak jelentős és pozitív térségbeli szerepét”. Vagyis a közel-keleti amerikai dominancia Leverették felfogásában az Iránnal való “nagy kiegyezés” után is megmaradna.


 


Ez fából vaskarika, nem más, mint liberális ábrándkergetés, amely abból a hamis premisszából indul ki, hogy Amerika világelsőbbségét és közel-keleti (valamint kelet-ázsiai) domináns szerepét fenn lehet tartani kliensállamok, valamint a folyamatos háborús készenlét és a katonai erő alkalmazása nélkül is. (Az amerikai regionális dominancia ilyen feltételek mellett még Európában és Latin-Amerikában sem tartható fenn, nemhogy a Közel-keleten vagy Kelet-Ázsiában.)


 


Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a neokonoknak van igazuk, akik a második világháborús Churchill szerepében tetszelegnek, “erőt és meggyőződést” követelve, és közben azt latolgatják, hogy egy Irán elleni amerikai katonai akció ugyan „kívánatosabb” volna, de jobb híján egy izraeli támadás is megteszi. De ők legalább tudják, mit akarnak.


  


Amerika nagy problémája Obama elnöksége idején az, hogy a folyamatos háborúskodással kimerítette tartalékait, tehát a világelsőbbség hajszolása helyett a visszafogottság stratégiáját kellene követnie, ám e helyett ragaszkodik a világelsőbbséghez és a regionális dominanciákhoz, mégpedig úgy, hogy a katonai erőfeszítések elkerülhetelen mérséklését látványos, de nem sok sikerrel kecsegtető diplomáciai akciókkal és az ún. soft power-eszközök intenzívebb alkalmazásával próbálja meg ellensúlyozni.


 


Ezzel magyarázható az amerikai külpolitika lépten-nyomon szembetűnő bizonytalankodása és következetlensége. Kelet-Ázsiában hol a Kínával való tényleges partnerségre törekszik, hol pedig konfrontálódni akar. A Közel-Keleten hol a kivonulás lehetőségeit keresi, hol olyan radikális békemegállapodást javasol, amelynek csak egy még fokozottabb amerikai katonai jelenlét mellett lehet valaminő esélye.


 


Közben pedig hírszerzési források szerint az amerikai hadsereg középső parancsnoksága, amely a közel-keleti katonai műveletek megszervezésével foglalkozik, komoly haladást ért el a célzott légicsapások megtervezése terén. Joe Klein, a Time cikkírója úgy tudja, hogy Izraelt is bevonták a tervezési folyamatba, “mert az amerikai tisztek körében nagy a riadalom, hogy a jobboldali Netanjahu-kormány betyárkodásra adhatja a fejét, és megpróbálhatja a saját szakállára elpüfölni Iránt”.


 


Az ifjabb Bush – az öreggel ellentétben – nem tartozott a kedvenceim közé. De meg kell adni, hogy neokonok és likudisták ide vagy oda, amikor az Irán elleni katonai akció kapcsán nemet kellett mondani nekik, ő nemet tudott mondani. Vajon Obama képes lesz-e erre?