Barry R. Posen, a MIT biztonsági kérdésekkel foglalkozó programigazgatója 2007 végén egy fontos tanulmányban  sorakoztatta fel az önmérséklet startégiája mellett szóló érveit. Úgy vélte, hogy az a globális stratégia,  amelyet Bill Clinton és az ifjabb Bush 16 éven keresztül követett, csődöt mondott. A nemzetközi politikai rendszer és más országok belpolitikájának átalakítására irányuló kísérlet nem sikerült. A nagy transzformáció megvalósíthatatlan, ráadásul nagyon sokba kerül.


„Az Egyesült Államoknak – írta Posen – új globális stratégiát kell kipróbálnia. Biztonsági érdekeit szabja szűkre, katonai erejét használja óvatosan, ellenségeit csendben, de kitartóan tartsa szemmel, a felelősségben és a költségekben méltányosabban osztozzon másokkal, figyeljen és várjon nagyobb türelemmel. Csináljuk ezt újabb 16 éven keresztül, és nézzük meg, a végeredmény nem lesz-e elfogadhatóbb.”


Az önmérséklet stratégiája Posen szerint megkövetelné, hogy a NATO katonai dimenzióját szüntessék meg (ha az Európai Uniónak szüksége van rá, vegye át), Izrael ne kapjon többé katonai segélyt (akkor majd jobban megfontolja, érdemes-e az 1967-ben elfoglalt területeteket továbbra is megszállás alatt tartania), és az amerikai-japán szövetségi kapcsolatokon is változtatni kell, mert a jelenlegi helyzetben Japán megspórolhatja az Ázsiában elfoglalt helyzetének átértékeléséhez nélkülözhetetlen belpolitikai vitát.


Izrael, Japán és az Európai Unió politikai szövetségese maradna Amerikának, de az ingyen kapott biztonsági garanciákra nem számíthatnának többé. Izraelnek például lehetővé kell tenni, hogy továbbra is beszerezhesse az amerikai katonai felszerelésekhez szükséges alkatrészeket, és új felszereléseket is kapjon, de csak „abban a mértékben, amely a békéhez vezető regionális katonai egyensúly biztosításához szükséges”.


Washingtonnak fel kellene ugyan adnia az arab országokban lévő katonai bázisait, de ha például Irán terjeszkedő politikája veszélyeztetné a vele szomszédos arab országokat, illetve az ottani amerikai érdekeltségeket, a megfelelő nagyságú amerikai haderőt bármikor oda lehet irányítani.


Az önmérséklet stratégiája értelmében Amerikának abban az esetben sem érdemes a megelőző (konvencionális) csapásmérés eszközéhez folyamodnia, ha bizonyos államok, mint például Észak-Korea és Irán – Amerika katonai vagy politikai beavatkozásának elhárítása céljából – atomfegyekre tesznek szert. Az elrettentés politikája sokkal célravezetőbb, csak egyértelművé kell tenni, hogy amennyiben „fontos kérdésekben megpróbálnak a nukleáris fenyegetés eszközéhez folyamodni”, a nukleáris nagyhatalmi státusát a jövőben is fenntartó Amerika megelőző atomtámadására számíthatnak. („Fontos kérdés” alatt Posen feltehetően azt érti, hogy valamelyik szomszédjukat fenyegetik, az ugyanis, hogy a presztizsüket kívánják növelni, Amerikát nem érdekli, mint ahogy az sem, ha őt „fenyegetik”, hiszen – pontosan e stratégia értelmében – konvencionális eszközökkel úgysem óhajtja megtámadni őket, és politikai rendszerük megváltoztatására sem törekszik.)        


A lényeg: preventív háborúk helyett elrettentés és fékentartás, a regionális biztonsági relációk közvetlen  menedzselése helyett a regionális katonai egyensúly fenntartása a világ legkülönbözőbb pontjain. A „megszokás” és az „érzelem” helyett tehát a „realizmus” és a „racionalitás” mellett kell dönteni. 


Barack Obamának eddig pontosan másfél év állt rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a stratégiát, vagy legalább ennek legfontosabb elemeit magáévá tegye és a gyakorlatban alkalmazza. Az érzelem helyett kétségtelenül a racionalitás mellett döntött, de az ennek megfelelő cselekvésre már képtelennek bizonyult, és így végeredményben a habozás politikáját választotta.