Románia EU-csatlakozása kapcsán már emlegettem az augusztus elején 62 éves korában New York-ban elhunyt Tony Judt-tot, de valójában nem emlékeztem meg róla. Pedig megérdemli. Mindenekelőtt a különös betegségével folytatott, hihetetlen szellemi erőről tanúskodó küzdelme miatt. (Szellemi portréját lásd itt.)


 


Most azonban, hogy Washingtonban – amerikai közvetítéssel – újból elkezdődtek (ki tudja, hányadszorra) az izraeliek és a palesztinok közötti közvetlen tárgyalások, érdemes felidézni azt is, mi volt Judt álláspontja az izraeli-palesztin kérdésben.


 


2003-ban óriási visszhangot keltett Izrael, az alternatíva című esszéje, amelyben – saját korábbi álláspontjával is szakítva – leszögezte, hogy az ún. kétállami megoldásnak valószínűleg örökre befellegzett, és hogy Izrael számára a legkevésbé rossz megoldás az marad, ha zsidó államból átalakul binacionális – zsidó és paleszin – állammá. A Forward, a legtekintélyesebb amerikai zsidó hetilap annak idején az esszét „a cionizmusra ledobott intellektuális atombombá”-nak minősítette.   


 


Tony Judt Londonban született, baloldali, a vallási szertartásokat nem tartó zsidó családban (felmenői a cári Oroszországból és Romániából emigráltak Nyugatra), de mindvégig zsidónak tekintette magát. „A judaizmus – írta egyik utolsó cikkében – számomra a közösségi önvizsgálatra és a kényelmetlen igazmondásra késztető érzékenység: az a dafke-típusú ellentmondani-tudás, amiről egyszer ismertek voltunk. Nem elég más népek konvencióit kikezdeni; saját magunknak is a lehető legkíméletlenebb kritikusai kell hogy legyünk. Felelősséggel tartozom ennek a múltnak. Ezért vagyok zsidó.”     


 


Ennek a felelősségnek a jegyében állította 2003-ban Judt azt, hogy „már maga a ’zsidó állam’ gondolata is – vagyis egy olyan államé, amelyben a zsidóknak és a zsidó vallásnak kizárólagos előjogai vannak, és amelyből a nem-zsidó állampolgárok eleve ki vannak zárva – más időkből való és más térségben gyökerezik. Röviden, Izrael anakronizmussá vált.” A probléma nem az, hogy Izrael zsidó állam, hanem az, hogy olyan zsidó állam, amelyben egy bizonyos közösség, a zsidóké mások fölött áll, egy olyan korban, amikor az ilyen típusú államnak nincs mit keresnie a nemzetközi közösségben. 


 


Az 1967-es területfoglalásoknak köszönhetően Izrael – Judt szerint – három kellemetlen lehetőség között választhat. Feloszlathatja az elfoglalt területeken létrehozott zsidó telepeket, és visszatérhet 1967-es határai közé, amelyeken belül a zsidók egyértelmű többségben vannak. Így egyszerre tekintheti magát zsidó államnak és demokráciának, amelyben azonban a lakosság húsz százalékát kitevő arab közösség alkotmányos anomáliaként továbbra is fennmarad.


 


A második lehetőség az, hogy Izrael Ciszjordániát (vagyis „Júdeát és Szamáriát”) továbbra is megszállás alatt tartja. A Földközi-tenger és a Jordán között elterülő Nagy-Izraelben azonban az arab lakosság rövid időn belül többségbe kerül, mely esetben Izrael vagy zsidó állam marad, miközben lakóinak egyre nagyobb többsége teljes körű állampolgári jogokkal nem rendelkező nem-zsidókból fog állni, vagy demokrácia lesz. De egyszerre mind a kettő nem lehet.      


Tony Judt meg volt győződve arról, hogy a nemzetközi szinten egyöntetűen támogatott két külön állam – ami valamikor „igaz és lehetséges megoldás” lett volna – immár elkésett. „Túl sok telep van már, túl sok zsidó telepes és túl sok palesztin, akik mind együtt élnek, bár szögesdrótok választják el őket. Bármit mondjon is a [békefolyamat állomásait kijelölő] útiterv, az igazi terv az, amely a terepen, a tényeknek megfelelően alakul. Előfordulhat, hogy több, mint negyedmillió jól felfegyverzett és segélyekkel támogatott telepes önként elhagyja arab Palesztinát; de senki, akit csak ismerek, el nem hiszi, hogy ez valaha is bekövetkezik. Sokan közülük inkább meghalnak – vagy gyilkolnak –, mint hogy elmozduljanak onnan.”


Így Izrael számára csak két alternatíva marad: vagy az életlehetőségeitől megfosztott arab lakosság erőszakos kitelepítése, illetve száműzetésbe kényszerítése, tehát az etnikailag megtisztított Nagy-Izrael (ami az országot elkerülhetetlenül nemzetközi páriává tenné), vagy egyetlen, integrált állam, a zsidók és arabok, izraeliek és palesztinok binacionális állama.


Tony Judt nem volt naiv: tudta, hogy a zsidó-palesztin közös (társnemzeti) állam az adott történelmi helyzetben nem más, mint realizmus és utópia nem túl biztató keveréke, és hogy csak Amerika aktív közreműködésével valósítható meg. De figyelmeztette kritikusait, hogy ennek az opciónak az alternatívái „sokkal, sokkal rosszabbak”.