Régi tézise a brüsszeli bennfenteseknek, hogy az európai integráció válságból válságra halad előre, de most mintha minden eddiginél komolyabb lenne a helyzet.


 


Már a görög pénzügyi válság kipattanása idején világos volt, hogy az elkerülhetetlen megszorító intézkedések miatt számos EU-tagállamban társadalmi robbanás fenyeget. A legutóbbi napokban Spanyolországot általános sztrájk bénította meg, az európai szakszervezetek hívására az Unió brüsszeli üvegpalotái között százezren tüntettek, és több ezren tiltakoztak a dél-franciaországi városokban, valamint Lisszabonban, Rómában, Varsóban, Rigában és Athénban is.


 


Romániában is robbanásveszélyes a helyzet, hiszen ott – eddig teljesen szokatlan módon – a rendőrök vonultak az utcára, ami a belügyminiszter lemondásához vezetett. Miközben az ország a schengeni övezetbe való belépésre készül, az oligarchák – hírek szerint – egyre inkább a számukra barátságosabb környezetet jelentő Moldvai Köztársaságba viszik a tőkéjüket.


 


Közben a pénzügyi válság még távolról sem zárult le, és egyes szakértők azt jósolják, hogy még az év vége előtt újabb országok kerülhetnek az államcsőd szélére. Leginkább  Spanyolországot, Portugáliát, vagy éppenséggel a hosszú időn keresztül mintaországnak számító Írországot emlegetik ebben a vonatkozásban, de a közép-európai és a balti országok sem aludhatnak nyugodtan.


 


Ehhez járul a hagyományos nagy jobbközép (kereszténydemokrata) és balközép (szociáldemokrata) tömegpártok válsága. Különösen a baloldal került soha nem látott mélypontra, amit nagyon jól mutat a svédországi helyzet, ahol a szociáldemokraták először szenvedtek kétszer egymás után vereséget. Ahol meg hatalmon vannak (Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban) kénytelenek kemény megszorító intézkedéseket bevezetni, hogy rendbe tegyék zilált pénzügyeiket, ami viszont az egyre elkeseredettebb tiltakozások céltábláivá teszik őket.


 


De a hagyományos jobboldal sem áll sokkal jobban. Hollandiában például a jobbközép pártok koalíciója száztíz nappal a választások után tudott kormányt alakítani, de csak úgy, hogy elfogadta a szélsőjobboldali és élesen iszlámellenes Szabságpárt külső támogatását. Sarkozy francia elnököt, akit pár évvel ezelőtt az európai jobboldal új csillagának tartottak, már a saját pártján belül is egyre inkább tehertételnek érzik, annyira meredeken zuhan a népszerűsége.


 


A gazdasági szempontból legstabilabb Németországban pedig úgy tűnik, Merkel asszonynak új koalíciós partner után kell néznie, mert az ottani szabaddemokraták rohamosan veszítik el népszerűségüket. Az igazi politikai alternatívák hiányát mutatja, hogy miközben a hagyományos német tömegpártok stagnálnak, a zöldek népszerűsége elérte a 25 százalékot.


 


De Amerikában sem sokkal jobb a helyzet, ahol a november 12-i kongresszusi választásokon a demokraták a képviselőházban biztosan, a szenátusban pedig valószínűleg el fogják veszíteni jelenlegi többségüket, mégpedig az egyre vadabbul Obama-ellenes, fundamentalista és populista irányba forduló republikánusok javára, ami csak tovább fogja fokozni nemcsak az amerikai külpolitika, hanem az egész amerikai politikai és gazdasági rendszer már jelenleg is szembetűnő bénultságát.    


 


Egyszóval fel kell készülnünk arra, hogy a hagyományos liberális demokrácia világkorszaka hamarosan véget ér, és legfennebb azon törhetjük a fejünket, hogy az új, nyugati posztdemokratikus autoritarizmus mégiscsak élhetőbb legyen, mint a hamisítatlan orosz vagy kínai típus.    


              


*


 


Azar Gat, a Tel Aviv-i Egyetem Ezer Weizman nemzetbiztonsági tanszékének vezetője az idén nyáron megjelent figyelemreméltó könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a liberális demokráciák 20. századi (első és második világháborús) győzelme nem annak köszönhető, hogy a liberális demokrácia mint politikai rendszer „felsőbbrendű”, mint az autoritarizmus vagy a totalitarizmus, hanem elsősorban annak a véletlenszerű ténynek, hogy a fejlett kapitalista, de autoritárius hatalmak (Németország és Japán) nagyságrendileg nem mérkőzhettek az Egyesült Államokkal.    


 


A jelen helyzetre vonatkozólag Azar Gat ebből azt a következtetést vonja le, hogy a kínai és orosz posztkommunista autoritarizmus „tarthatatlansága” nincs kőbe vésve, vagyis „elkerülhetetlen” demokratizálódásuk távolról sem vehető biztosra.


 


A „demokrácia végső győzelme” mellett szóló legkomolyabb érv – Gat szerint – a következő: a történelmi tények ugyan azt mutatják, hogy a demokratikus rendszerek a modern korban bármilyen fejlettségi szintű országban megjelenhetnek, de a gyengén vagy közepesen fejlett országokban antidemokratikus rezsimek válthatják fel őket. Magas fejlettségi szint mellett azonban a demokrácia már nem bukhat meg. A fejlett demokrácia gyakorlatilag immunissá válik a megbuktatására irányuló törekvésekkel szemben, ami a nem-demokratikus rendszerekről már nem mondható el (Democracy and Development, Cambridge, Eng., 2000). Ebből következik, hogy bár lehetségesek fejlett nem-demokratikus rendszerek, a fejlett országok esetében bekövetkező demokratikus rendszerváltozás csak egyirányú lehet. Ezért hosszú távon fokozatosan csökken a fejlett nem-demokratikus rendszerek száma, ami ennek a kategóriának az eltűnéséhez vezet.


 


Vajon – teszi fel a kérdést az izraeli professzor – azok a tények, amelyek azt mutatják, hogy a fejlett demokráciák nem válthatók fel más rendszerekkel, összefüggnek-e a demokrácia második világháború utáni látványos sikerével és hegemon státusával, és így megváltozhatnak, ha megjelenik egy új, nem-demokratikus és sikeres fejlett kapitalista Második Világ?


 


„Nem tudom”, válaszolja, lévén, hogy nem próféta. Ő megelégszik azzal, hogy a 20. századi történelemnek egy kevésbé egyirányú, és a demokrácia szempontjából kevésbé győzelemittas olvasatát nyújtja.


 


A végeredményt tekintve kevéssé számít, hogy a demokrácia vajon a természetéből fakadó ellenállhatatlan előnyei vagy bizonyos kedvező, de esetleges körülmények miatt kerekedik felül. (Ami az utóbbiakat illeti, elég, ha a kontinentális Európával szemben védelmet élvező brit szigetország szerencsés helyzetére, vagy arra a szintén véletlenszerű tényre gondolunk, hogy az ott kialakult rendszert az Egyesült Államok a még nagyobb biztonságot élvező észak-amerikai kontinensen növelhette „óriás”-sá.) Annál inkább számít azonban azoknak a szemében, akik szeretnék megérteni a modernitás legalapvetőbb folyamatait. És gyakorlati szempontból is számít, mert enélkül nem tudjuk felbecsülni, milyen irányban fejlődhet Kína és Oroszország az elkövetkező években – a demokrácia globális győzelme ugyanis még nem biztos. Így a nemzetközi kapcsolatokat a 21. században nem a demokrácia globális hegemóniája, hanem a különböző rendszerek szembenállása fogja meghatározni. (Vö.: Azar Gat: Victorious and Vulnerable. Why Democracy Won in the 20th Century and How It Is Still Imperiled. Hoover Studies in Politics, Economics, and Society, New York, 2010. 76-79.) 


 


Azar Gat a liberális demokrácia elkötelezett híve (bár Izraelben ez távolról sem olyan magától értetődő). „Ahhoz, hogy előmozdítsuk a liberális demokrácia ügyét – szól könyve befejező mondata –, meg kell értenünk mind győzelmeinek okait, mind sebezhetőségének forrásait.” (I.m. 194.)


 


Azt hiszem, nekünk, perem-európaiaknak, akiknek egyszerre van rálátásunk mind az Elbán és a Visztulán túli „fejletlenebb” Kelet-Európára, mind a tulajdonképpeni, vagyis karoling Európára, nem ahhoz fűződik elemi érdekünk, hogy a demokráciát bármi áron fenntartsuk (még akkor is, ha az egyre inkább illiberálissá válik), hanem elsősorban ahhoz, hogy a liberalizmust fenntartsuk, még akkor is, ha az egyre inkább veszít demokratikus legitimitásából.


 


Többek között ezért is érdemes elgondolkodnunk azon, mi lett volna, ha az első világháborúból nem az angolszász hatalmak és Franciaország, hanem a vilmosi Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia kerül ki győztesen. A „what, if” heurisztikai módszerének alkalmazása természetesen nem azt jelenti, hogy átírjuk a történelmet, mint a Nagy Károlyt nagyon nem szerető, szellemes fiatal bajor történészek egy jó évtizeddel ezelőtt tették. Hanem azt, hogy megpróbálunk felkészülni egy olyan liberális, de kevéssé demokratikus Leviatán eljövetelére, amelyben „nekünk” már volt egyszer részünk, olyannyira, hogy ez a kettősség voltaképpen egész identitásunkat meghatározta.


 


A franciák és az amerikaiak viszont, ha kiderül, hogy az egyre inkább diszfunkcionálissá váló liberális demokrácia nem tud kilábalni „természetéből fakadó” válságából (ami persze egyáltalán nem biztos), súlyos identitásválságba is keverednek, mert az ő esetükben ez a politikai rezsim volt a döntő identitásképző elem.