Azzal, hogy az idei Nobel-békedíjat  a 2009-ben elítélt, és jelenleg is börtönben lévő Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) kínai ellenzékinek ítélték, a kínai demokrácia ügye újból a világ figyelmének középpontjába került. De azt hiszem, helyesebb, ha csak Amerikáról és Európáról, vagyis  a „Nyugat”-ról, egészen pontosan a nyugati médiák világáról beszélünk, amely egyre kevésbé azonosítható és azonosítandó „a világ”-gal.


A nyugati reakciók egyszólamú kórusában akad azért egy figyelemreméltó „disszidens” hang is, a jelenleg az ugandai Kampalában tevékenykedő Nick Young politikai íróé, aki több mint 20 évet töltött és dolgozott Latin Amerikában, Afrikában és Ázsiában (kínai tárgyú blogbejegyzéseit lásd itt). 


Youngnak a The Guardian-ben megjelent kommentárja leszögezi, hogy a nyugatiakat annyira elképesztette és megzavarta Kína felemelkedése, hogy hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a harminc éve tartó kínai reform és nyitás mennyire kényes és bizonytalan folyamat. Ez az átmenet épp annyira mély és fájdalmas, mint a 19. századi ipari és agrárforradalom volt az Egyesült Királyságban, amelyet nem a kiteljesedett demokrácia körülményei között és az emberi jogok feltétlen szem előtt tartásával vittek végbe.    


Éppen ezért a Kínai Kommunista Párt instabilitástól való félelme nem merő ostabaság, mint ahogy a társadalmi „harmónia” hatalmi szóval való előírása sem irracionális viselkedés. Bár a rendszer egyértelműen autoritárius, és el van tökélve arra, hogy minden ellenzéki mozgalmat csírájában elfojtson, a párton kívüli értelmiségiek és a speciális érdekcsoportok teret kapnak a nyilvánosságban, és nagyon nehéz megállapítani, hol végződik az engedélyezett aktivitás, és hol kezdődik a „hazafiatlan” ellenzékiség.          


Young tézise a következő: „Nagyon sok névtelen hős van – a kommunista pártban és a „hivatalos” médiákban, a civil szervezetekben és az egyetemeken –, akik a fokozatos politikai reform, a szélesebb nyilvánosság, a nagyobb gazdasági és társadalmi egyenlőség és a kialakulóban lévő komplex és sokrétegű társadalom belső konfliktusainak tárgyalásos rendezése érdekében tevékenykednek. Ők a béke igazi elkötelezettjei Kínában. Ők tudatosan elkerülik a Liuhoz hasonló aktivisták ellenséges megközelítésmódját – akiknek 2008-as Charta-mozgalma kesztyűt dobott a hatóságoknak –, nem félelemből, hanem azért, mert úgy érzik, vannak konstruktívabb módjai is annak, hogy a békés vátozást a kínai társadalmi, kulturális és politikai körülmények között el lehessen érni.”


A brit szerző végkonklúziója az, hogy Liu Hsziao-po Nobel-díja nyilvánvalóan azokat bátorítja, akik a konfrontációs taktikában bíznak, és így azoknak szolgáltat plusz érveket, akik szerint a Nyugat úgy döntött, hogy a belső viszály kiélezésével kisiklatja Kína fejlődését. „Nagy hiba volna – írja – azt hinni, hogy ebben csak a régi keményvonalas marxisták, a militaristák és a proto-fasiszta nacionalisták hisznek. Sok képzett fiatal kínairól mondható el, hogy nagyon is szkeptikusan szemléli a Kínának szóló nyugati előírásokat, és hogy inkább egy sajátosan kínai, talán konfuciánus demokratizálódást részesítene előnyben. Akik Nyugaton végezték tanulmányaikat, és így a nyugati világ árnyoldalaival is tisztában vannak, a legkevésbé hajlamosak arra, hogy az elnyugatosodást tekintsék a megfelelő útnak Kína számára.”              


Akik ismernek, most joggal tehetik fel a kérdést: hogy létezik, hogy én, akit annak idején a  szamizdatban megjelent Bibó-Emlékkönyvet (1981) politikai szempontból értékelő ún. Knopp-jelentés – Bence Györggyel, Kis Jánossal és másokkal együtt – az „egyértelműen ellenzéki” szerzők közé sorolt, most ahelyett, hogy örülnék a kínai ellenzéki Nobel-díjának, inkább egy olyan véleményt ismertetek hosszasan (és feltehetően egyetértőleg), amely szerint a díj odaítélése hiba volt.    


Nos, az idézett Nick Younggal csak azért nem értek teljesen egyet, mert ő a kínai Nobel-díjas magatartásának – egyébként nagyon fontos – taktikai vonatkozásait kifogásolja, én viszont politikai felfogása lényegét tartom elfogadhatatlannak, amivel ő egyáltalán nem foglalkozik.


Már a 2008-as Chartában feltűnt nekem, hogy annak szerzői – így többek között Liu Hsziao-po is – úgy vélik, Kína különössége egyértelműen negatívum, és az országnak az egyetemes értékek felvállalásával és a demokratikus kormányforma kialakításával „csatlakoznia kell a vezető [mainstream] civilizációhoz”. (A Charta 98 megszületésének körülményeit és a nyilvánosságra kerülését követő vitákat lásd itt és itt.)


 


Liu ezt a gondolatot A diktatúra felemelkedésének negatív kihatásai a világ demokratizálódására című 2006-os tanulmányában részletesen is kifejtette. Miközben Wei Jingsheng Az ötödik modernizáció: a demokrácia című, a „Demokrácia falára” 1978. december 5-én kifüggesztett híres tanulmányában még azt állította, hogy „a demokrácia a fejlődés alapfeltétele”, amely nélkül Kínának csak a stagnálás lehet az osztályrésze, az új kínai ellenzék legnagyobb tekintélynek örvendő képviselője már abból indul ki, hogy „a reform és a nyitás politikája a diktatorikus Kínát a leggyorsabban fejlődő nemzetté tette”. Így a felemelkedő Kína – szerinte – „a Szovjetunió széthullásával a világ legnagyobb diktatúrájává (…) és a globális demokratizálódás egyik legnagyobb akadályozójává vált”. (Wei Jingsheng írására Simon Leys Essais sur la Chine című kötetének Függelékében bukkantam rá: Robert Laffont, 1998, 721-733.)


Kína – hangoztatja a kínai politikai gondolkodó – a legnagyobb támogatója az észak-koreai, kubai és mianmari (burmai) diktatúráknak, valamint az olyan haramia-rezsimeknek, mint Zimbabwe, Szudán, Szíria és a „szélsőségesen Amerika- és Nyugat-ellenes” Irán. Ezen kívül nem átallotta kihasználni az Európai Unión belüli ellentéteket, és „Franciaországgal, Németországgal és Oroszországgal együtt ellenezte Szaddam Husszein megbuktatását, a multipoláris világrend mellett kardoskodva, hogy ellensúlyozza Amerika unipoláris hegemóniáját, és akadályokat gördítve a Közel-Kelet Nagy Demokratizálását célul kitűző Bush-adminisztráció útjába”. „Még szerencse – teszi hozzá –, hogy az EU nem engedett a Kínával szembeni fegyverembargó megszüntetésére irányuló francia és német nyomásnak, és így az érvényben maradt. Miután pedig Németországban az Amerika-barát Angela Merkel felváltotta a kancellári székben az Amerika-ellenes Gerhard Schrödert, az új német kormány bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogja szorgalmazni a fegyverembargó feloldását.”      


„Ahhoz tehát – zárul Liu okfejtése –, hogy a diktatorikus kommunista Kína hirtelen felmelkedésének a világ civilizációjára gyakorolt negatív hatásait kivédhessük, azon kell lennünk, hogy a világ legnagyobb diktatúrája minél előbb szabad és demokratikus országgá alakuljon át. A globális demokratizálás nagy ügye szempontjából Kína kulcsfontosságú: ha Kína benne van a játékban, akkor mindenki benne lesz. Úgyhogy nemcsak a kínai nép, hanem valamennyi szabad nemzet számára létfontosságú kérdés, hogy a kínai diktatúra továbbra is lealacsonyítja-e az emberi civilizációt, vagy a világ legnagyobb túszul ejtett lakosságát meg lehet szabadítani a rabszolgaságtól.”       


Liu Hsziao-po, az értelmiségi  minden bizonnyal kiváló férfiú, akiről csak a legjobbakat lehet mondani. Politikai nézetei azonban nagyfokú éretlenségről tesznek tanúbizonyságot.


 


Egyszerűen nem értem, hogyan lehetséges, hogy – 2006-ban! – fel sem ötlött benne, hogy a Bush-kormányzatnak és az abban, illetve annak hátterében működő neokonzervatív agytrösztnek a Közel-Kelet Nagy Demokratizálására vonatkozó szlogenje (jobb esetben: víziója) valójában csak paravánja volt az Amerika közel-keleti hegemóniáját biztosítani hivatott hatalmi törekvéseknek, és hogy Kína azonnali és radikális demokratizálásának követelése lényegében ugyanezt a célt szolgálja Kelet-Ázsiában. Ha némi demokratikus hozadéka van a dolognak, az persze jó, de ha nincs, úgy is jó.


 


Nem akarok túl messzire menni a feltételezésekben, de lehetséges, hogy Liut egyáltalán nem zavarná, ha Kína nemcsak a „mainstream” civilizációnak válna tagjává (mintha a civilizációt úgy lehetne váltani, mint valami alsóneműt! – Antall József után, szabadon), hanem függő viszonyba is kerülne Amerikával. Legalábbis ez derül ki abból a 22 évvel ezelőtti interjújából, amelyben azt állította, hogy „Kínában csak úgy lehetne alapvető változásokat elérni, ha az ország legalább 300 évig a Nyugat gyarmatává válna”. 


 


Ezt a Tien An Men-i mészárlás előtt egy évvel elhangzott keserű kifakadást – mint a Bostonban élő és a kínai politikát és kultúrát nagyon jól ismerő Xujun Eberlein nagyon helyesen megjegyezte – nem szabad szó szerint venni. Az mindamellett elképzelhető, hogy Liu felfogásában a demokrácia, pontosabban a demokratizálás együtt jár valamiféle elkerülhetetlen amerikai hatalmi jelenléttel, ami persze biztosíthatná a demokráciával nem feltétlenül együtt járó stabilitást is. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy szerzőnk egyetlen írásában sem foglalkozik a gyors és radikális kínai „demokratizálás” lehetséges negatív következményeivel.


 


Amikor a Hong-Kongban működő kínai emberjogi szervezet (Human Rights in China) képviselője Prágában interjút készített Václav Havellel a Charta 77 mintájára megszerkeszett kínai Charta 08-ról, a volt cseh elnök (és egykori disszidens) nemcsak az 1977-es közép-európai és a 2008-as kínai helyzet hasonlóságait emelte ki, hanem figyelmeztetett a lényegbevágó különbségekre is.    


„Csehszlovákiára – hangsúlyozta Havel – 1977-ben alig észrevehető, lassú hanyatlás volt jellemző, míg Kína fantasztikus iramban növekszik és fejlődik. A másik különbség abból adódik, hogy mi kis ország vagyunk, míg Kína szuperhatalom, a Biztonsági Tanács tagja, és így azt gondolja, hogy bármit megtehet.”  


További lényeges különbség – és ezt már én teszem hozzá –, hogy a közép-európai országokban (amelyekben nemcsak ellenzéki gondolkodás létezett, hanem a kommunista rendszer megdöntését célzó tömegmozgalmak is voltak) a kommunizmust egy idegen hatalom – a Szovjetunió – kényszerítette ki, Kínában viszont az idegen megszállást és a teljes politikai káoszt okozó polgárháborút váltotta fel – némi szovjet segítséggel ugyan, de alapvetően belső folyamatok eredményeképpen.


Nyilvánvaló tehát, hogy a kommunizmustól való végleges megszabadulást is csak a Kína különösségét és geopolitikai önállóságát tiszteletben tartó belső átalakulás, nem pedig a kívülről inspirált „demokratizálás” hozhatja el.        


Kínának alapvető nemzeti érdeke a kommunista diktatúra még meglévő külsőségeitől való megszabadulás. A jelenlegi hatalom saját magának árt, saját magát teszi az egész világ előtt nevetségessé azzal, hogy gyermeteg vádak alapján  börtönöz be nemcsak ártatlan, hanem tulajdonképpen ártalmatlan értelmiségieket. És magának használna, vagyis az „államhatalmat”, a politikai stabilitást védené meg, ha nem puccsal és szubverzióval, hanem egyetlen dekrétummal megszüntetné a „szocialista rendszert”,  a Kommunista Pártot pedig átkeresztelné mondjuk „A Közép Pártjá”-vá, és engedélyezné néhány kisebb ellenzéki párt működését.


Liu és társai ezt a rendszert természetesen még nagyobb vehemenciával támadnák, mint a jelenlegi reform-diktatúrát. De ideológiájuk leghatékonyabb ellenszere az lenne, ha  szabadon kifejthetnék nézeteiket néhány kis példányszámú újságban és a rádió- és tévéállomások értelmiségi rétegműsoraiban.   


Lehet, hogy ez a Nobel-díj a végén mégis csak jó lesz valamire: hozzásegítheti a kínai hatalmi elit értelmesebb tagjait ahhoz, hogy végre akcióba lépjenek.  


Frissítés


Kezdetnek azt hiszem, nem rossz a kínai kommunista veteránok október 11-én nyilvánosságra hozott, és tegnap óta a fáradhatatlan honkongi David Bandurskinak köszönhetően angolul is hozzáférhető Nyílt levele, amelyet az Országos Népi Kongresszus (a kínai parlament) Állandó Bizottságához intéztek.


A 23 egykori vezető kommunista értelmiségi és funkcionárius levelét október 1-én keltezték, tehát az nem hozható közvetlen összefüggésbe a Liu Hsziao-po-nak október 8-án odaítélt Nobel-djjal, de a nyilvánosságra hozatal időzítése azért több, mint érdekes.


Egyelőre csak azt emelem ki, hogy a Levél a teljes szólásszabadságot alkotmányos jognak tekinti, és követeli a cenzúra megszüntetését. Az egyik aláíró a központi bizottság  propagandaosztályát „a legkonzervatívabb és stupidabb politikai erő”-nek nevezte.


 


Jian Ping, a Politika- és Jogtudományi Egyetem volt rektora pedig egy telefoninterjúban a következőket mondta: „A mi szempontunkból a levél válasz Wen miniszterelnök felhívására. De azt nem tudom, hogy amit mi követelünk, összhangban van-e azzal, amit ő akar.”


 


A Levél mindenestre idézi Wen Jiabao kínai miniszterelnök Fareed Zakariának még szeptemberben adott és október 3-án sugárzott CNN-interjújából a következőket: „A szólásszabadság nélkülözhetetlen minden nemzet számára. A kínai alkotmány felruházza a népet a szólásszabadság jogával. A nép demokrácia iránti igényének nem lehet ellenállni.”


 


A kínai nyilvánosságból ezeket a szavakat (akárcsak a miniszterelnök korábbi, a politikai reform nélkülözhetetlenségét hangsúlyozó kijelentéseit) kicenzúrázták, amit Wen Jiabao és a – remélhetőleg – mögötte álló, hivatalban lévő reformerek nem hagyhatnak annyiban.       


 


Azt hiszem, fontos események várhatók Kínában.