A The Economist, amely „még mindig a világ legtekintélyesebb lapja”, legutolsó számában arról ír, hogy „valahányszor az arab-izraeli béketárgyalások csődöt mondanak, mint Barack Obamával is történt Karácsony előtt, a béke valamivel törékenyebbé válik, és a háború veszélye megnő. Sajnos okkal hihetjük, hogy amennyiben nem sikerül orvosolni a helyzetet, 2011-ben hosszú évek óta a legpusztítóbb háború törhet ki a Közel-Keleten”.    


 


A The Economist szerint Obamának változtatnia kell Amerika eddigi politikáján. Washington túl hosszú ideig ragaszkodott az izraeliek és a palesztinek közötti közvetlen tárgyalások dogmájához, a legutóbbi időszak eseményei azonban azt bizonyítják, hogy a két fél szélsőségesei túlságosan erősek ahhoz, hogy a bátortalan helyi vezetők meg merjék tenni a szükséges engedményeket. „Eljött az ideje, hogy a világ megállapodjon a megoldásról, és rákényszerítse azt az ellenségeskedő felekre.”  


 


Talán nem véletlen, hogy ez a fontos cikk épp most jelent meg, amikor a konzervatív William Hague által vezetett brit külügyminisztérium – Cameron miniszterelnök támogatását bírva – arra készül, hogy – Franciaország múlt nyári hasonló lépése után – magasabb szintre emelje a londoni palesztin diplomáciai misszió státuszát. Egyébként a brit Állami Levéltár által az elmúlt napokban – a harmincéves titkosítás lejártával – nyilvánosságra hozott diplomáciai dokumentumok között akad néhány, amely világosan mutatja, hogy annak idején Margaret Thatcher és Valéry Giscard d’Estaing elfogadhatatlannak és egyben érthetetlennek minősítette Menachem Begin Ciszjordániával (főként az ottani zsidó telepekkel) kapcsolatos politikáját.


 


Amikor az 1979. májusi londoni tárgyalásokon – amelyeken Lord Peter Carrington brit külügyminiszter és Yehuda Avner, Begin tanácsadója is részt vett – Thatcher azt mondta Beginnek, hogy ez a politika „irreális” és „abszurd”, az izraeli miniszterelnök a kövekezőket válaszolta: „Júdea és Szamária a bibliai időkben is zsidó volt, és éppen ezért kell ma is az legyen.”    


 


A történelmi jogra való hivatkozás még egyértelműbben kiderül a tárgyalásokon szintén résztvevő Jehuda Avner korabeli feljegyzéseiből. 


Lord Carrington egy adott pillanatban a következőket vágta Begin fejéhez: „Az Ön betelepítési politikája terjeszkedő. És gátlástalan. Akadályozza a békét. A telepek elfoglalt arab területen épülnek. Megfosztják a palesztinokat a földjüktől. Szükségtelenül keltenek ellenséges érzelmeket a mérsékelt arabok körében. Ellentmondanak a nemzetközi jognak – a genfi egyezményeknek.”   


Begin válasza: „A telepek, uram, nem akadályai a békének. Az arabok akkor sem voltak hajlandóak békét kötni, amikor még sehol nem volt egyetlen telep sem. Júdea és Szamária bibliai provinciákban, ahol a telepek nagy többsége található, soha nem volt semmiféle palesztin arab szuverenitás, úgyhogy a genfi egyezmények ott nem érvényesek. Ezen kívül a telepeket az állam, nem pedig az arabok tulajdonában lévő földeken hozzuk létre. Felépítésük a mi alapvető történelmi jogainknak az érvényesítését jelenti, nem is beszélve arról, milyen döntő fontossággal bírnak nemzetbiztonságunk szempontjából.”


Majd Thatcherhez fordulva, a következőket tette hozzá: „Az Ön külügyminisztere kétségbe vonja országom történelmi jogait, és semmibe veszi életbevágó biztonsági érdekeinket. Úgyhogy megmondom Önnek, miért létfontosságú számunkra a betelepítés: azért, mert én Izrael földjéről beszélek, amelyet mi nem elfoglaltunk, hanem visszaszereztünk; azért, mert azok nélkül a telepek nélkül Izrael ki lenne szolgáltatva a síkságot uraló júdeai és szamáriai magaslatokon terpeszkedő palesztin államnak.”     


A fentiek eléggé egyéretelműen mutatnak rá arra, hogy Izraelben harminc év alatt semmi sem változott. A hagyományos baloldali – és az arabokkal, illetve palesztinokkal szemben legalább elviekben toleráns – cionizmus képviselőivel  szemben, akkor Izraelben az a Menachem Begin volt hatalmon, aki az ún. revizionista cionizmus vezéralakját, Zeev Jabotinszkijt tartotta eszményképének. 


 


Jabotinszkijt Izrael alapító atyja,  David Ben-Gurion egyszerűen – és kissé túlozva – fasisztának minősítette. Ő saját magát liberális nacionalistának tekintette, olyan, az „üres retorikát” utáló „militaristá”-nak, aki szemben áll a „vegetariánusok”-kal. (Lásd a Vaskerítés, pontosabban Vasfal című 1923-as írását.  Életéről és utóéletéről jó összefoglaló olvasható a The Nationben. A Wikipedia szócikke kissé rózsaszínű képet fest róla, de megad néhány linket, amelyeken el lehet indulni. És kiderül belőle, hogy 1936-os közép-európai körútja során Jabotinszkij tárgyalt Józef Beck lengyel külügyminiszterrel, Gheorghe Tătărescu román miniszterelnökkel és Horthy Miklóssal, akik egyetértettek vele országaik zsidó lakosságának Palesztinába való evakuálási tervében. A dolog természetesen óriási vitát kavart, különösen Lengyelországban – de, gondolom, Magyarországon is, aminek utána kell nézni –, és a végén semmi sem lett belőle, mert a brit kormány megvétózta, Chaim Weizmann, a Cionista Világszövetség elnöke pedig elutasította.)    


 


Ma a zsidó államnak Benjamin Netanjahu személyében újból olyan miniszterelnöke van, akinek a számára Jabotinszkij – ha szabad ezt mondanom – „ikon”. Vagyis megkérdőjelezhetetlen tekintély. Márcsak azért is, mert édasapja, Bencion Netanjahu professzor, a spanyol inkvizíció történetének nemzetközi hírű professzora annak idején Jabotinszkij személyi titkára volt. Ugyan Jeffrey Goldberg szerint a fia hozzá képest radikális baloldalinak tűnik (az idősebb Netanjahu interjúját lásd itt), az igazság az, hogy Netanjahu nemcsak érzelmileg, hanem ideológiailag és politikailag is nagyon szorosan kötődik az édesapjához, ami a nacionalista  – és legalábbis Obama elnökké választása óta vehemensen Amerika-ellenes – Caroline Glicket, a The Jerusalem Post kolumnistáját menyugtatta afelől, hogy az izraeli miniszterelök ellent tud állni a rá nehezedő amerikai nyomásnak.          


 


Másokat, így Doron Rosenblumot, a liberális Háárec cikkíróját viszont ugyanez arról győzte meg, hogy „lefontosabb nézeteit és világképét tekintve Netanjahu Izrael leganakronisztikusabb és legarchaikusabb miniszterelnökei közé tartozik”.  


 


Hogy ez közelebbről mit is jelent, azt Alain Dieckhoffnak a modern izraeli nemzet „kitalálását” elemző és értemező kiváló könyve magyarázza meg (1994-ben hozta el nekem a Teleki Alapítványba, Les espaces d’Israel című, korábban megjelent, Izrael területi stratégiáját bemutató kötetével együtt; erről jut eszembe, hogy az amúgy eléggé mindenhatónak tűnő Fidesz igazán utánanézhetne, pontosan miért is számolta fel a szocialista-szabaddemokrata kormány az Antall József idejében létrehozott és Kosáry Domokos által patronált alapítványt).


 


„Júdea-Szamária – írja a francia szerző – nem semleges hely, hanem szent tér, amely Ábrahám ideje óta tanúja az izraeli nemzeti saga legfigyelemreméltóbb mozzanatainak. (…) Nem meglepő tehát, hogy ennek az örökségnek [nahala] a birtokbavétele egy sajátos felszabadító utópiának az újjászületéséhez vezetett, egy olyan territoriális messianizmushoz, amely 1974 óta a zsidó kolóniák számát megsokszorozva a területmegváltás [rédemption] folyamatát igyekezett felgyorsítani.” (Alain Dieckhoff: L’invention d’une nation. Israel et la modernité politique. Gallimard, 1993. 303.)     


 


Mennyi esélye lehet ebben a helyzetben az amerikai és izraeli nemzeti érdekeket pragmatikus és világi, nem pedig szakrális vagy pszeudovallásos alapokon mérlegelő Obama-adminisztrációnak az izraeli-palesztin béke megteremtésére és egy új közel-keleti háború elkerülésére? Nem sok.


 


Ám két feltétel teljesülése estén van remény az áttörésre. Az egyik az izraeli belpolitikával, a másik a béketeremtés módjával kapcsolatos.


 


Mindenki számára világos – írta Jeffrey Goldberg 2010 márciusában –, hogy addig nem lehet kimozdulni a holtpontról, ameddig Avigdor Lieberman szélsőjobboldali pártja, az Iszrael Béténu és a fundamentalista Shas párt tagja marad a koalíciónak. Ezért Obamának fel kell bomlasztania a kormánykoalíciót, hogy Netanjahu kénytelen legyen bevonni Cipi Livni centrista Kadima pártját a kormányba, amely így nem lesz ráutalva arra, hogy „gengszterekre és a középkorban élő messianisztikus figurákra” támaszkodjon.


 


Cipi Livninek a The Jerusalem Postban december 31-én megjelent interjúja arra vall, hogy a Kadima vezetője nyeregben érzi magát. A felmérések azt mutatják, hogy a Kadima előnye az utóbbi hónapokban nőtt a Likuddal szemben. Livni szerint nem csak a Munkapárt összeomlása miatt erősödnek, hanem azért is, mert a mérsékelt jobboldal nincs megelégedve a jelenlegi helyzettel.


 


Netanjahu kezét ugyanakkor az is megköti, hogy most már amiatt kell aggódnia, nehogy az Iszrael Béténu megelőzze a Likudot a jobboldalon. Miközben Netanjahu a rá nehezedő nyomás miatt bizonytalan, folyton alkudozó és mellébeszélő politikus benyomását kelti, Lieberman egyre határozottabb hangot üt meg. Legutóbb például azt mondta, hogy a Nyugat által támogatott palesztin kormánnyal már csak azért sem szabad békét kötni, mert az nem legitim. A Palesztin Hatóság már háromszor halasztotta el a választásokat, és semmi biztosíték sincs arra, hogy amikor végre választhatnak az emberek, nem a Hamaszra fognak szavazni. (AFP, dec. 26.)


 


Másik javaslata, ami nagyon népszerűvé tette, a terület- és népességcsere. Amit ő nyilván nem a palesztinokkal egyeztetve, hanem ultimátumszerűen, a ciszjordániai „bantusztánok” kialakításával és a kolonizált területek formális annektálásával egyidejűleg szeretne végrehajtani. Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy az „orosz” Jabotinszkij igazi utóda mégsem az „amerikai” Netanjahu, hanem az „orosz” Lieberman lesz.  


        


Úgyhogy könnyen lehet, hogy a legközelebbi választásokon (amelyekre valószínűleg már az idén sor kerül, mert a Munkapárt egy-két hónapon belül ki fog lépni a kormánykoalícióból) a Kadima még nagyobb arányú győzelmet arat, mint két évvel ezelőtt, és mégsem lesz képes kormányt alakítani. 


 


Persze nem tudhatjuk, miként alakulnak a dolgok, ha Obama – az ún. közel-keleti kvartettel karöltve – valóban letesz az asztalra egy a palesztinokkal egyeztetett részletes, azaz „térképes” béketervet, és kilátásba helyezi, hogy amennyiben Izrael nem hajlandó a határokról, Jeruzsálemről és a palesztin állam – valamint Izrael! – biztonságát garantáló nemzetközi erők Ciszjordániába való telepítéséről megállapodni, az ENSZ elé utalja a kérdést.    


 


Livni az idézett interjúban elmondta, hogy a palesztinok átadtak az amerikaiaknak egy térképekkel ellátott, részletes javaslatot, amelynek ő ismeri a részleteit, de természetesen nem hozhatja azokat nyilvánosságra. (Egyéb információk is arra vallanak, hogy miközben az izraeli kormány tulajdonképpen csak húzza az időt, a palesztinok már jelezték az amerikaiaknak, hogy beleegyeznének abba: az izraeliek csak fokozatosan, de mindenképpen tíz évnél kevesebb idő alatt vonuljanak ki Ciszjordániából.)


 


Így nem csoda, hogy Cipi Livni aggódik, hogy a kormány bénultsága miatt kifutnak az időből. És hogy Netanjahu „megafonos”, mindig a „nem”-eket előtérbe helyező diplomáciája csak árthat Izraelnek. Ő mindenestre készen áll arra, hogy megfizesse a „realista árat” egy olyan megállapodásért, amely biztosítja Izrael alapvető érdekeit. Persze, tisztában van azzal, hogy egy ilyen megállapodás „rettenetes” lesz, és nagy lelki fájdalmat fog okozni az embereknek.


 


Két egyenrangú nemzetállamról van ugyanis szó, nem „két állam”-ról, csak úgy, mint Netanjahu gondolja. Ahogy a zsidó állam valamennyi zsidó számára menedéket jelentett és jelent, a palesztin állam is „teljes mértékben megoldja a palesztinok nemzeti problémáját, bárhol éljenek is”, azaz: a folyamatos kolonizációval és katonai jelenléttel fenntartott zsidó mitikus tér bibliai szempontból meghatározó részébe milliószám fognak beköltözni a palesztinok. Ezért ahogy a palesztin radikálisoknak le kell nyelniük a békát, azaz tudomásul kell venniük, hogy Izraelbe soha nem térhetnek vissza, a zsidóknak viszont azt kell megérteniük, hogy „Izrael földje”, azaz Nagy-Izrael soha nem lehet (mint ahogy soha nem is volt) politikai realitás. Ellenkező esetben vagy államuk zsidó nemzeti jellegéről,  vagy a demokráciáról kell lemondaniuk. (Ez engem nagyon emlékeztet a száz év előtti magyar politikai és szellemi elit dilemmájára, de erről majd egy más alkalommal.)


 


Cipi Livni egyikről sem szeretne lemondani, mert úgy véli, hogy „a zsidó értékek demokratikus értékek”. Ez jól hangzik, de – ebben igaza van Jabotinszkijnek – az ilyesmi nem egyéb, mint üres (baloldali-liberális) retorika. Amikor élet-halál kérdésről, egy több mint kétezer éves illúzió végleges szertefoszlásáról van szó, akkor nehéz előrelátni, hogyan fognak reagálni az emberek. Mert reagálhatnak racionálisan, de reagálhatnak irracionálisan is. És alighanem az utóbbi a valószínűbb. Vagyis a jobboldali retorika, bár lényegét tekintve éppen olyan „üres”, mint a másik, inkább képes arra, hogy mozgósítsa a tömegeket.  


 


De bárhogyan is döntsön Izrael, a nagyhatalmak döntését nem írhatja felül. Ezért az igazi, az igazán döntő kérdés az, mit fog csinálni Amerika.