Izrael újja a ravaszon?


 


Az Index szerint is háború törhet ki még az idén a Közel-Keleten, de nem az izraeli-palesztin béketárgyalások csődje miatt, amire előző bejegyzésemben – a The Economist nyomán – utaltam, hanem azért, mert Izrael úgymond még Amerika nélkül is kész megakadályozni azt, hogy Iránnak működő atomfegyvere legyen.


 


Érdekes, hogy a kissé bulváros című cikk a jobboldali Netanjahu legbelsőbb köreibe is bejáratos amerikai liberális cionista Jeffrey Goldberg tavaly szeptemberi „riport”-jára hivatkozik, amelyben Goldberg az általam más összefüggésben említett, szellemileg százévesen is friss Bención Netanjahutól (az izraeli miniszterelnök édesapjától) a következő figyelemreméltó dolgokat idézi: „A zsidó nép világosan kifejezésre juttatja álláspontját, és bizodalmát katonai erejébe helyezi. A zsidó nemzet ma megmutatja a világnak, hogyan kell egy államnak viselkednie akkor, ha egzisztenciális veszéllyel áll szemben: a fenyegetést nyugodtan fel kell becsülni, hogy mérlegelhessük, mit lehet és mit kell tenni. És készen kell állni arra, hogy felvegyük a harcot, amikor ésszerű esély van a sikerre.”      


 


Nos, ez tavaly szeptemberben volt. Azóta nemcsak a helyzet változott némileg, nem utolsó sorban a Stuxnet-vírusnak köszönhetően, amire az Index cikke is utal (hogy ti. a „a fogadóirodák [most] nem 1:2 arányban adnák, hogy idén kitör a háború”), hanem Goldberg véleménye is.


 


Egy a jobboldali Washington Timesban január 2-án megjelent véleménycikkre  reagálva (amely szerint „csak idő kérdése, mikor fog Izrael légicsapást intézni Irán nukleáris létesítményei ellen”, és Amerika ebben „felbecsülhetetlen értékű segítséget” tudna nyújtani neki) Goldberg január 3-án a következőket írta: „Lassan a testtel cowboy. A szankciók, a Stuxnet és egyéb programok egyelőre képesek megakadályozni Iránt abban, hogy a bombához jusson… De tegyük fel, hogy Izrael mégis megtámadja Iránt… (…) Izrael számára Irán atomprogramja, azt hiszem, egzisztenciális veszélyt jelent. Amerika is komoly veszélynek tekinti, de nem létkérdés számára. Vajon bölcs dolog volna, ha Washington éppen most megnyitna egy harmadik (vagy negyedik, vagy ötödik, attól függ, hogyan számoljuk) frontot a muszlim Közel-Keleten?”        


 


Hogy Izrael ujja mennyire nincs „a ravaszon”, az kiderül a Moszad élén most bekövetkezett vezetőváltás kapcsán nyilvánosságra került hivatalos előrejelzésekből, amelyek nemcsak azt állítják, hogy Irán 2015 előtt nem tehet szert atomfegyverekre, de azt is kimondják, mégpedig a lehető legegyértelműbben, hogy „az Irán nukleáris létesítményei elleni katonai támadás kontraproduktív volna, és óriási diplomáciai, gazdasági és katonai árat követelne”.     


 


Fekete hattyú


 


Ezzel persze csak még döbbenetesebb lehetne annak a „fekete hattyú”-nak, vagyis „nagyon valószínűtlen esemény”-nek a hatása, amelyről az amerikai kapcsolatok eddigi kiváló kezelésével [maneuvering] foglalkozó jeruzsálemi blogbejegyzés egyik amerikai kommentelője (Chris) tett csak úgy mellékesen említést (én is csak azért figyeltem fel rá, mert pár évvel ezelőtt írtam valamit a „fekete hattyú”-ról). Egy ilyen, bekövetkezése előtt lényegében előreláthatatlan, de tulajdonképpen logikus, ún. fekete hattyú-eseményre azért lesz szükség, mondja Chris, mert „Izraelnek végül is nem lesz más választási lehetősége. Meg kell óvnunk nemzetünket, és a globalizmus jelenlegi modelljét fel kell váltanunk egy olyannal, amely tényleg működik.” Értsd: amely nem függ Amerikától.


 


De végül is mitől kell – most! – megóvni Izraelt? Irántól? Nem hiszem. Irán mint potenciális atomhatalom nem azért jelent veszélyt, mert megsemmisítheti Izraelt. Hanem azért, mert véget vethet Izrael közel-keleti nukleáris monopóliumának. Ez kellemetlen, de nem létfontosságú kérdés. A „nemzet” számára – a jobboldali cionizmus hívei szerint – az az igazán létfontosságú, hogy – bármi áron – elkerülje egy valóban független, azaz nem Izraelnek alárendelt palesztin állam megszületését.


 


Hellenizált elitek


 


Az izraeli és amerikai liberális cionisták (egy jellemző konzervatív kommentár szerint: a túlélésükért harcoló makkabeusokkal szembeállított „hellenizált elitek”)  és a rájuk támaszkodó Obama szerint viszont valami egészen mástól kellene Izraelt megmenteni.  


 


„Nem mondhatnám – írja Jeffrey Goldberg, a The Atlantic főmunkatársa –, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy egy nap majd az izraeliek tudatosan és egyértelműen államuk zsidó, nem pedig demokratikus jellege mellett fognak dönteni. (…)  Izrael hamarosan a következő kritikus kérdéssel fog szembesülni: megadja-e a nyugati parti araboknak a választójogot, vagy megtagadja ezt tőlük? Ha megadja, az Izraelnek mint zsidó államnak a végét fogja jelenteni. Ha örökre megtagadja, akkor megszűnik mint demokratikus állam.


 


El kell hogy ismerjem, hogy általában abból az előfeltevésből indultam ki, hogy amikor az izraeliek végre felfogják, milyen választás előtt állnak, a demokráciát fogják választani. De ezen a héten jó pár emberrel beszélgettem Jeruzsálemben és Jeruzsálemen kívül, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy az izraeli zsidó társadalom széles rétegei számára a demokrácia kevesebbet jelent, mint egy vallásos érték. Négy eltérő ütemben erősödő csoportot tartok itt szem előtt: az ultraortodox zsidókat, akiknek a közössége továbbra is gyors ütemben növekszik; a kétkezi munkából élő vallásos szefárdokat (lényegében az arab országokból jött zsidókat), akiknek az érdekeit a Shas párti obskurantista rabbik képviselik a Knesszetben; a telepes mozgalmat, amely úgy tűnik, továbbra is mindent megkap ahhoz, hogy növekedhessék; és a körülbelül egymilliónyi friss oroszországi bevándorlókat, akik elszomorítóan nagy számban támogatják a Putyin-szerű Avigdor Liebermant, Izrael külügyminiszterét és „Izrael a mi otthonunk” nevű párt vezetőjét.              



 


Tegyük fel, hogy valamikor a közeljövőben Lieberman miniszterelnök kormánya (ne nevessenek, ez nem vicc) egy olyan törvényt fog előterjeszteni, amely rímel néhány rabbi most közzétett felhívására, amely arra szólítja fel a zsidókat, hogy ne adják el lakásaikat az araboknak. [A dolog részleteit lásd itt, itt és itt, bibliai hátterét pedig itt.] Vagy, mondjuk, Lieberman kormánya annektálja a Nyugati Part jókora darabjait, hogy a zsidó telepeket bekebelezhesse, és csak úgy mellékesen bejelenti, hogy az elcsatolt területek arab lakói tulajdonképpen jordániai állampolgárok, és ott szavazhatnak, ha akarnak, de Izraelben nem fognak szavazni. Mi történik ekkor? A bíróságok közbelépnek? Nagyon remélem. És az izraeli nép is közbelép? Ebben már nem vagyok olyan biztos. Sok olyan izraeli van, aki nagyra értékeli a demokráciát, de lehet, hogy nem lesz elég erejük harcolni. És az amerikai zsidóság közbelép? Nos, az amerikai zsidóság nagyrészét annyira fel fogja háborítani az, hogy Izrael cserbenhagyta a demokratikus elveket, hogy azt hiszem, a többség egyszerűen leírja majd Izraelt mint egy tragikus, rosszul sikerült kísérletet.”  


 


David Remnick, a The New Yorker főszerkesztője (korábban hosszú ideig a The Washington Post moszkvai tudósítója volt, a Lenin’s Tomb: the Last Days of the Soviet Empire című könyv és egy Obama-életrajz – The Bridge – szerzője), akit a jobboldali Ron Radosh limuzin-liberálisnak nevez, mert évi egymillió dolláros fizetése van, a héber nyelvű Yediot Ahronotban megjelent interjújában  még kihívóbban fogalmaz: „Az Egyesült Államokban a zsidók új generációja nő fel. Az ő Izraelhez való viszonyuk egyre problematikusabb, egyre inkább fogy a türelmük. Látják, mi történik a rabbik [zsidó tulajdon araboknak való eladását vagy bérbeadását megtiltó] levelével. Mit gondoltok, meddig fogják feltétel nélkül szeretni az Izraelnek nevezett helyet? Megszálló hatalom vagytok 1967 óta. Ez olyan régóta tart így, hogy még az olyan emberek sem képesek már bevenni, mint én, akik megértik, hogy nemcsak az egyik oldal a felelős a konfliktusért, és hogy a palesztinok 2000-ben történelmi esélyt szalasztottak el a békére. (…) Azt hiszitek, rossz dolog az, hogy az amerikai elnök megpróbálja elősegíteni a békét? Ez zavar benneteket?”        


 


Izrael nem akar tárgyalni


 


A lekezelő hangnemtől eltekintve, Remnick fején találta a szöget, egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy Izrael, miközben az ellenkezőjét állítja, valójában nem akar a legfontosabb kérdésekről tárgyalni. Január 2-án Netanjahu kijelentette: „Ha Abu Mazen [Mahmud Abbasz palesztin elnök] elfogadja a javaslatomat, hogy közvetlenül tárgyaljunk az összes lényeges kérdésről [core issues], nagyon hamar kiderül, hogy megállapodásra tudunk-e jutni.”  


 


Ehhez képest Ben Caspit a Maariv című héber nyelvű lap január 3-i számában részletesen megírta azt, amire Cipi Livni egy interjúban csak burkoltan utalt, hogy ti. „az elmúlt hetekben izraeli tisztségviselők, Netanjahut is beleértve, ismételten visszautasították azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek részletezik a palesztin álláspontot minden lényeges kérdésről, és amelyeket palesztin tárgyalópartnereik megpróbáltak átadni nekik. Az izraeli tisztségviselők abszolúte nem akarják megvitatni, elolvasni vagy akár csak kézbe venni ezeket a dokumentumokat, arról nem is beszélve, hogy egy hasonló, az izraeli álláspontot taglaló izraeli dokumentumot sem kívánnak előterjeszteni.”       


 


Amikor pár héttel ezelőtt a palesztin főtárgyaló, Dr. Saeb Erekat és az izraeli Jichák Molcho Washingtonban az amerikai közvetítők jelenlétében utolsó alkalommal találkozott, és Erekat a meglepett Molchonak át akarta adni a Palesztin Hatóság jelképével ellátott hivatalos brosúrát, „az ott történtekről tudó  források szerint Molcho azt mondta Erekatnak és az amerikaiaknak, hogy nem veheti a kezébe a palesztin brosurát, és nem olvashatja vagy viheti azt el, mert abban a pillanatban, ahogy ezt megtenné, ’a kormány megbukna’.”


 


Hogy mennyire igazat mondott, az kiderül az izraeli külügyminiszternek a nagykövetek előtt zárt ajtók mögött megtartott december 26-i beszédéből. Ebben Lieberman, akiről azt az egyet nem lehet elvitatni, hogy általában kimondja, amit gondol,  kijelentette: „Nem hiszem, hogy közös nevezőt lehet találni Eli Yishai [a Shas elnöke] és Ehud Barak között, vagy közöttem és Dan Meridor [mérsékelt Likud-miniszter] között, vagy akár a Likudon belül Benny Begin és Michael Eitan miniszterek között. (…) A jelen politikai körülmények között lehetetlen előterjeszteni bármiféle, a végső rendezésre vonatkozó diplomáciai tervet, mert a koalíció egyszerűen nem maradna fenn.” 


 


Miért hazudnak a politikusok?


 


A Likud programjának van három, nyilván, Netanjahu miniszterelnök számára is irányadó sarkalatos pontja: 1. a betelepítés a zsidó nép Izrael földjéhez való elidegeníthetetlen jogának a világos kifejeződése; 2. palesztin autonómiáról lehet szó, de külpolitikai, biztonsági, bevándorlási és ökológiai kérdésekben tevékenységüket alá kell rendelniük az Izrael létéből, biztonságából és nemzeti szükségleteiből fakadó imperatívuszoknak, és 3. Jeruzsálem Izrael állam – és csakis Izrael – örök és egységes fővárosa.   


 


Ez azt jelenti, hogy Netanjahu nemcsak hogy neveltetésénél, valamint politikai és ideológiai meggyőződésénél fogva ellene van egy valóban független palesztin állam megteremtésének, de a választóitól sem kapott arra felhatalmazást, hogy érdemi megállapodást kössön a palesztinokkal. Mindaz tehát, amit a kétállami megoldásról vagy az ún. lényegi kérdésekről szóló megállapodásról mondott, nem egyéb, mint ködösítés. 


 


A hazugság, mint azt a politikafilozófia klasszikusaitól (Thuküdidésztől, Platóntól vagy Machievellitől) is tudjuk, hozzátartozik a politika lényegéhez. John Mearsheimer pár hónappal ezelőtt megjelent új könyve, a Why Leaders Lie: The Truth about Lying in International Politics (Miért hazudnak a politikusok. Hazugság a nemzetközi politikában, New York: Oxford University Press, 2011), amelyet mindenkinek ajánlok, aki geopolitiával, nemzetközi kapcsolatokkal vagy egyáltalán a politkával – szakmai szempontból – foglalkozik, azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a legnagyobb baj nem az, ha az egyes országok vezetői egymásnak hazudnak (ezt mellesleg nem is teszik oly gyakran, mint gondolnánk), hanem az, ha a saját népüknek hazudnak arról, hogy milyen  külpolitikát folytatnak (a belpolitikai hazugságok kérdése nem ide tartozik).    


 


Netanjahu zsákutcája


 


Úgy tűnik, Netanjahu izraeli miniszterelnök most kénytelen lesz szembenézni  azzal, hogy a saját népe előtt nem ködösítheti el a dolgokat tovább. A Bar-Ilan Egyetemen 2009. júniusában megtartott beszéde óta, amelyben ugyan használta a „palesztin állam” kifejezést, de nem egy nemzetközi jogi értelemben szuverén, Izraellel egyenrangú államét, a helyzet alapvetően megváltozott. Palesztinát mint „szabad, független, szuverén állam”-ot egyre több ország ismeri el, és a szeptemberi ENSZ-közgyűlés is nagy valószínűséggel – és óriási többséggel – elfogad majd egy ilyen értelmű határozatot. Amely ugyan nem lesz kötelező érvényű, de Izraelt nemzetközi téren teljesen elszigeteli és delegitimizálja.


 


Alighanem igazuk van azoknak, akik szerint az igazi harc nem a palesztin állam létjogosultságának az elismerése körül folyik. „Netanjahu Bar-Ilan-i beszéde óta – írja egy jobboldali izraeli elemző – már egyetlen olyan állam sincs, amely hivatalosan kétségbevonná ezt. Az igazi harc a mi saját legitimitásunkért folyik.” A szerző szerint például Ariel, az egyik legfontosabb, szimbólum-értékű ciszjordániai zsidó kolónia „azért illegitim a világ szemében, mert még mindig illegitim Izrael szempontjából. Hivatalosan kívül van a határainkon és unatkozó művészek bojkottjának kreatív célpontja.” Vagyis a kolóniákat – valamennyit! – önhatalmúan Izraelhez kell csatolni.      


 


Netanjahu kutyaszorítóba került. A telepesek és a Likud törzsszavazói már nem bíznak benne. Az ellene tiltakozó telepeseknek az egyik rabbi a következőket mondta: „A Tóra arra tanít bennünket, hogy telepedjünk itt le, és győzzünk le bármilyen más nemzeti entitást, amely ezen a földsávon, amely nekünk adatott, megtelepedett.” Netanjahu pontosan tudja, hogy ezt az ideológiát nyíltan nem lehet felvállalni, de nincs meg benne a kellő politikai bátorság és akarat ahhoz, hogy szembeszálljon vele.


 


A kisinyevi káplár


 


Aluf Benn, a baloldali-liberális Háárec talán legtekintélyesebb belpolitikai kommentátora szerint Netanjahu bukott politikus. Politikai hanyatlása tavaly nyáron kezdődött, amikor úgy döntött, hogy inkább Livni kell neki mint az önmaga felől bizonytalan ellenzék vezére, nem pedig Lieberman, aki elszipkázhatja tőle a jobboldali szavazókat. Most van két ellenzéke: egy külső, az önbizalommal teli Livni, aki kész megállapodni a palesztinokkal (amiből persze nem következik, a megállapodást majd el is tudja fogadtatni az izraeliek többségével) és egy belső, a mostmár nyíltan miniszterelnöki ambíciókat dédelgető Avigdor Lieberman, aki viszont nyíltan kimondja, hogy véget kell vetni a békefolyamattal mint olyannal kapcsolatos illúzióknak, mert ehhez nincs megfelelő partner.  


 


„Alapvetően félreértik ennek a konfliktusnak a természetét – mondta tavaly márciusban Lieberman hamisítatlan jabotinszkiji szellemben a Der Speigel munkatársának. – Az egész két népnek egy darab föld fölötti nemzeti konfliktusaként kezdődött. De aztán vallási konfliktus lett belőle. Itt civilizációk összecsapásáról van szó, amelyet nem lehet területi kompromisszumokkal megoldani.”


 


De milyen civilizációról árulkodik Liebermannak, a „kisinyevi káplár”-nak a politikai krédója?


 


Nem tudom. A Los Angeles-i születésű egykori kibucalapító Bradley Burston, a Háárec kolumnistája és bloggere (blogjának a címe: A Special Place in Hell) viszont tudja. Úgyhogy befejezésül neki adom át a szót.


 


„A Netanjahu-kabinet belső égésű ellenzékeként viselkedő Avigdor Lieberman lehet, hogy Ariel Saront tekinti modelljének. 


 


A kilencvenes évek végén Benjamin Netanjahu, az akkor még újonc miniszterelnök Saront vette rá, hogy külügyminszterként a zsidó államot képviselje, azt a Saront, aki akkor messze a leggyűlöletesebb izraeli volt az arabok, a baloldaliak és Izrael egyelen komoly szövetségese, Washington szemében.   


 


Akárcsak Saron, Lieberman is rendelkezik a tökéletesen alkalmazkodó, örökké alábecsült outsider leleményes, darwini géniuszával. Akárcsak Saron, tud bánni a zsibongó tömeggel, amelynek gyengéje a szavak és a gesztusok közönségessége és otrombasága.


 


Akárcsak Saron, kihasználta azt, hogy a miniszterelnök pártja csak második lett (…), kihasználta a zavaros és törékeny Likud gyengeségét, amelyet megoszt a Clinton-típusú kétállami megoldást elfogadó viszonylagos mérsékeltek és a palesztinokkal való bármiféle kompromisszumot kizáró rendíthetetlen keményvonalasok ellentéte.


 


Akárcsak Saron, Lieberman kihasználta a megtört, fogatlan, kiábrándult baloldal nyomorúságát. Akárcsak Saron, képes volt arra, hogy a saját előnyére fordítsa a Palesztin Hatóság gyengeségét és a Hamasz erejét.          


 


Akárcsak Saron, Lieberman is abszolút mindenre képes.


 


A vezető izraeli politikusok között ő volt az egyetlen, aki olyan területi megoldásokat javasolt, amelyek az egész politikai spektrumot sikeresen zavarba ejtették és feldühítették. Olyan kerge megoldásokat, amelyeket azonnal megvalósíthatatlan, teljességgel képtelen gondolatkísérleteknek minősítettek. Akárcsak Saron egyoldalú kivonulási tervét.


 


Egyetlen más szélsőjobboldali figura sem érvelt amellett, hogy Kelet-Jeruzsálem egy részét át kell engedni a palesztinoknak. És bizonyosan egyetlen vezető telepes sem állt elő azzal, hogy a saját kolóniáját áruba bocsássa egy nagyszabású területcsere keretében.


 


Vajon képes lesz-e Lieberman egy adott pillanatban a kétszeresen is elképzelhetetlenre: hogy ő legyen a miniszterelnök, és hogy ezt követően egy drámai lépéssel véget vessen a megszállásnak?  


 


A helyzet az, hogy bármilyen különösnek is tűnjön, ha van valaki, aki sikerrel léphet Saron nyomdokaiba, akkor az Lieberman. Ő az egyetlen kortárs izraeli politikus, aki elég rémisztő, elég agyafúrt, elég kiismerhetetlen, elég könyörtelen, elég elkeseredett, mindenfajta ideológiai béklyótól eléggé szabad, és legfőképpen – ami a legfontosabb – eléggé szekuláris ahhoz, hogy képes legyen mindezt véghez vinni.     


 


Végeredményben lehet, hogy a döntést nem is Izraelnek kell meghoznia. Netanjahu bunker-mentalitásának, az önmagát leromboló izraeli demokrácia anarchikus működésének és a túl sok harcot megvívott és újabb harcra már képtelen izraeli közönség halálos csendjének köszönhetően végül is a döntés lehet, hogy egyedül a Liebermané lesz.”