Barack Obama amerikai elnök január 25-i évértékelő beszéde szokás szerint alig tartalmaz valamit a külpolitikáról. Néhány dolgot azonban mégiscsak ki lehet hámozni belőle.


 


Kínával kapcsolatban két indirekt utalás hangzott el. Először is az, hogy „egyetlen rivális szuperhatalom sem vonul fel ellenünk”. Másodszor pedig a következő érdekes részlet: „néhány ország nem küszködik olyan problémákkal, mint mi. Ha a központi kormány akar egy vasútvonalat, akkor azt felépíti, függetlenül attól, hány lakóházat kell lerombolnia. Vagy ha nem szeretnének  egy kellemetlen riportot látni az újságban, akkor az nem íródik meg.”


 


Nyilván az előző megjegyzés a fontosabb, amely azt jelenti, hogy Obama ugyan nem tette teljesen magáévá Henry Kissingernek a tanácsát, hogy ti. a világ stabilitásának fenntartása érdekében ki kell alakítani a két egyaránt nélkülözhetelen világhatalom között egyfajta kondomíniumot, de – mint realista – nem érzi szükségét annak, hogy az ázsiai óriást diabolizálja.


 


Ugyanakkor – mint ún. liberális internacionalista – érzékelteti, hogy a kínai politikai rendszert elfogadhatatlannak, az amerikait pedig – épp a sokszor sok nehézséget támasztó demokrácia és szabad nyilvánosság miatt – felsőbbrendűnek tekinti.


 


Obama azonban nem mondott le bizonyos neokonzervatív húrok pengetéséről sem, ami leginkább abból vehető észre, hogy az amúgy rövid és nem is túl tartalmas külpolitikai részben háromszor is felemlegeti az al-Kaidát, amely – úgymond – „továbbra is támadásokat tervez ellenünk”.  Valamivel végül is indokolnia kell „hősi csapataink” rendkívüli afganisztáni erőfeszítéseit, és a harcias – de különösen az ő szájából nagyon üresen csengő – „üzenetet”: „eltökéltségünk nem enyhül, nem fogunk ingadozni és le fogunk győzni benneteket”.   


 


A beszéd két valóban fontos külpolitikai üzenete azonban nem az ún. terror elleni háborúval és mégcsak nem is Iránnal kapcsolatos, amelynek fékentartásához elegendőnek látszanak a szankciók, és bizonyos nem konvencionális internetes eszközök.    


 


„Legyen világos – mondotta Obama elnök – az Amerikai Egyesült Államok kiáll Tunézia népe mellett, és támogatja minden nép demokratikus törekvéseit. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a dolgok, amelyekért mi küzdöttünk, minden nép szívében ott élnek”.


 


Ez nagyon szép, csak kérdés, mi történik akkor, ha például Egyiptomban – ahol már harmadik napja tartanak a zavargások – megbukik Mubarak korrupt és zsarnoki rendszere, és a demokrácia jegyében hatalomra kerül egy olyan kormány, amely  be fogja nyújtani a számlát az elmúlt évtizedekben nem a demokratikus értékek, hanem Mubarak mellett rendületlenül kiálló Washingtonnak. (Közben az úgy látszik, feltartóztathatatlan „arab forradalom”, amely az amerikai külpolitikát igencsak váratlanul érte, már újabb színhelyen, a jemeni Sanaában teszi próbára egy másik, több mint harminc éve hatalmon lévő vezér uralmát. Úgyhogy alighanem igaza lesz annak az egyiptomi twitterezőnek, aki két nappal ezelőtt az alábbi üzenetet küldte világgá: „Ha Mubarak is megy, elég bukott elnök lesz Szaud-Arábiában ahhoz, hogy létrehozzanak egy focicsapatot!”)


 


Végül a másik fontos – szintén a Közel-Kelettel kapcsolatos üzenet – valami olyasmi, amiről egyetlen szó sem esett Obama évértékelő beszédében. Izrael és az izraeli-palesztin béke. A legújabb fehérházi kiszivárogtatások arra utalnak, hogy az amerikai adminisztráció véglegesen megelégelte mind a Netanjahu-kormány halogató, mind pedig a palesztinok intranzigens, a komoly tárgyalások elkezdését feltételekhez kötő politikáját.


 


Ez a különös hallgatás mindenestre azt jelenti, hogy Obama még nem döntötte el, mi legyen a következő lépés. De ha sokáig halogatja egy nem tartalmi, hanem diplomáciai szempontból új – azaz a nagyhatalmak által az ENSZ biztonsági tanácsa révén mindkét fél számára kötelező módon előírt – békerendezés előterjesztését, lehetséges, hogy olyan folyamatok indulnak be, amelyeket már nem fog tudni irányítani.


 


Azaz: nagyon is valószínű, hogy Amerika éppen a nagyobb demokrácia és szabadság miatt fogja elveszíteni a Közel-Kelet fölötti regionális hegemóniáját, ennek minden következményével.