A mai nap („a távozás napja”) eldöntheti a dolgokat Egyiptomban. Ha meg akarjuk érteni, mi zajlik ott, a kulcsszó nem a „forradalom”, hanem a „rendszerváltás” vagy „rendszerváltozás”. Nyilvánvaló, hogy az utca és az ellenzék meg akarja változtatni a rendszert (új alkotmányt akar, új játékszabályokat, és szabad választásokat), és ennek érdekében tárgyalni akar a hadsereggel, amely a hatalom igazi letéteményese és a stabilitás garanciája. (Biztató jel, hogy a mai Tahrír téri tüntetést a hadsereg biztosítja, az állami tévé „a stabilitást támogató tüntetések”-ről beszél, és az al-Dzsazíra szerint a hadsereg magasrangú vezetői ma reggel megjelentek a téren, és beszélgettek a tüntetőkkel.)


 


Ha a jelenlegi alelnök, Omar Szulejmán Enan vezérkari főnökkel és Tantawi védelmi miniszterrel együtt, tehát lényegében a hadsereg képviseletében lép fel, akkor az ellenzéki pártok és mozgalmak képviselőit tömörítő „miniparlament” hivatalosan delegált megbízottai hajlandóak tárgyalni vele egy ügyvezető koalíciós kormány felállításáról, ha viszont a Mubarak-rezsimet akarja a hadsereg segítségével átmenteni, akkor nyilván nem. (Ez utóbbi változat esélyeit növeli, hogy éveken keresztül ő volt az ún. kiadatási ügyekben a CIA egyiptomi kulcsembere.)


 


Amerikai tisztségviselők elismerték, hogy folyamatosan tárgyalnak „magasrangú egyiptomi tisztségviselőkkel” egy ilyen átmenet részleteiről, de egyéb változatokat is mérlegelnek.  


 


Úgy tűnik, hogy ha nehezen is, de az Obama-adminisztráció tudomásul vette, hogy a rendszerváltást, egy új demokratikus, a nép által elfogadott rendszer bevezetését immár nem lehet elkerülni, és úgy döntött, aktívan közreműködik ennek a kritikus folyamatnak az elősegítésében. Természetesen előfordulhat, hogy a hadsereg felső vezetése végül is nem lesz hajlandó vagy nem lesz képes szakítani a rendszerrel, amellyel Amerika egy ilyen helyzetben immár kénytelen lesz nyíltan szembefordulni.


 


Még nem tarunk itt, és remélhetőleg nem is fogunk ide eljutni. De a bizonytalan jövő latolgatása helyett, vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre, hogyan is fest, és mit is akar az egyiptomi ellenzék.


 


Nagyon fontos, hogy az ellenzéki pártok koalíciójának a Muszlim Testvériség (lásd itt és itt ) is tagja, és ezt Amerika is tudomásul vette, sőt – a neokonzervatív Commentary nem kis megdöbbenésére – meg van győződve arról, hogy a politikai iszlám képviselőinek részvétele az új egyiptomi kormányban „komoly esélyt jelent arra nézve, hogy Egyiptom továbbra is stabil és megbízható partner legyen”.


      


De legalábbis e pillanatban az ellenzéken belül nem a Muszlim Testvériség a meghatározó tényező, hanem a világi és demokratikus-nacionalista (inkább ezt a kifejezést használnám a „liberális” helyett) mozgalmak és pártok. Ezek egyikének, a Wafd pártnak a tagja Musztafa El-Gindy, aki néhány nappal ezelőtt Washingtonban járt, és nyilatkozott a Foreign Policy Middle East Channel című blogjának és a befolyásos New America Foundation vezetőinek. Különösen az utóbbi, a YouTube-on megnézhető beszélgetést ajánlom minden érdeklődő figyelmébe.


 


Kiderül belőle, hogy az ellenzék teljes demokráciát akar, de ezt nemcsak intézményi problémának, hanem a nemzeti méltóság, a nemzeti büszkeség kérdésének tekinti. Modellje pedig nem Amerika (amelyet, ha udvarias hangnemben is, de képmutatással vádol), hanem Törökország.


 


El-Gindy elmondta, hogy az Egyiptom által megkötött nemzetközi szerződéseket továbbra is érvényesnek tekintik, de az egyiptomi-izraeli békeszerződéssel kapcsolatban figyelmeztetett, hogy Amerikának és Izraelnek meg kell értenie: most már nem elégedhetnek meg egy illegitim elnökkel és kormánnyal mint partnerrel, hanem – éppen a demokrácia nevében – oda kell figyelniük az egész egyiptomi nép érzelmeire és álláspontjára. A szavaiból egyértelműen kiderült, hogy Egyiptom a továbbiakban nem fogja szó nélkül hagyni mindazt, amit az izraeliek a palesztinok ellen elkövetnek. 


 


Ez megmagyarázza, miért aggódnak most Izraelben és nemcsak Izraelben mindazok, akik a mostani egyiptomi eseményekben nem a demokrácia nagy esélyét, hanem az Izrael-ellenes iszlamisták hatalomra kerülésének veszélyét érzékelik. Figyelemreméltó ebből a szempontból, hogy még a liberális Háárec kommentátora is úgy véli, hogy az arabok felszabadulása, mindaz, amit a Tahrír tér jelképez, valójában a Nyugat (értsd: Amerika és az Amerikát egyre nagyobb aggodalommal szemlélő Izrael) közel-keleti hegemóniájának a végét jelenti.


 


Ezt a geopolitikai űrt pedig minden valószínűség szerint nem Irán, hanem a demokratikus Törökország fogja betölteni, amely – mint Erdogan török miniszterelnök február 1-i tévébeszédéből is kiderül – tisztában van azzal, milyen történelmi szerep várhat rá az új, demokratizálódó Közel-Keleten.