Bármennyire összefonódnak is a dolgok Egyiptomban, ha meg akarjuk érteni az ottani események valóságos horderejét, továbbra is, vagy inkább: az eddigieknél is határozottabban külön kell választanunk a politikai rendszerváltás és a geopolitikai fordulat problémáját.


 


Előbbi azt jelenti, hogy a közvéleménnyel nem törődő, kihívóan autokratikus – gyakorlatilag a hadsereg és a titkosszolgálatok uralmán alapuló – rendszer fokozatosan (egy jól átgondolt kompromisszum-taktika keretében) átadja a helyét egy olyan többpártrendszeren alapuló demokratikus(abb) berendezkedésnek, amely tekintetbe veszi a lakosság viszonylag széles rétegeinek a politikai szimpátiáit, de a hatalmon lévő elitek vagy inkább klikkek még biztosak abban, hogy az új, demokratikusabb körülmények között nemcsak tényleges uralmukat, hanem politikai hegemóniájukat is fenn tudják tartani.


 


Ennyiben ez az átmenet valóban hasonlít 1989-re. A rendszerváltás kulturális és politikai kontextusa és nem utolsó sorban mélysége Egyiptomban teljesen más, mint a kelet-európai, pontosabban mint a kelet-középeurópai (magyar és lengyel) rendszerváltásé volt. Másfajta (mellesleg megdöbbentő) hasonlóságról van itt szó! A kliens-állam politikai elitje Magyarországon és Lengyelországban ugyanúgy bízott abban, hogy végig ellenőrzése alatt tudja tartani a rendszerváltás folyamatát, mint mai egyiptomi megfelelője. És a patrónus-állam, vagyis az Egyesült Államok ma ugyanúgy reméli, hogy „a nép akaratából” fennálló rendszert elfogadva és csapatait a térségből fokozatosan kivonva megtarthatja geopolitikai befolyását, mint ahogy a felvilágosult Gorbacsov által vezetett Szovjetunió is ebben reménykedett.


 


Az Obama-Gorbacsov párhuzamra – a mostani közel-keleti események kapcsán – tudtommal Leon Hadar, a Cato Institute munkatársa figyelt fel először, de ő ezt nem mint elkerülhetetlen és logikus történelmi analógiát szemlélte, hanem mint egy politikai opciónak (a közel-keleti „demokratizálás” tudatos előmozdításának és támogatásának) a katasztrofális következményét.


 


A libertárius Hadart nagyon felháborítja és valósággal kétségbeejti a neokonzervatívok és a liberális imperialisták vaksága (amelyben most, szerinte, még Bush liberális kritikusai is osztoznak). „Ha majd a siita internacionálé vezetői – jegyzi meg keserűen – húsz év múlva megünneplik, hogyan sikerült átrendezniük a Közel-Keletet, azt gyanítom, hogy Washington képe is ott lesz a Khomeinié mellett. Az Irakban uralkodó világi szunnita arab kisebbséget felváltotta egy olyan kormány, amelyet – szabad választásokat követően – az iszlamista és Iránnal szoros kapcsolatokat ápoló és Muktada al-Szadr Amerika-ellenes követőit is magában foglaló siita-arab többség alakított meg.


 


Az ún. szabadság-forgatókönyv [Freedom Agenda] a Közel-Kelet más részein arra kényszerítette a szekuláris Báász-párt irányítása alatt álló Szíriát, hogy kivonja csapatait Libanonból, és szabad választások révén lehetővé tette annak a  Hezbollahnak a megerősödését, amely épp most szabadult meg az Amerika-barát miniszterelnöktől, hogy felváltsa azt a saját jelöltjével. És volt még egy példa Palesztinában a szabad választásokra, amelynek nyomán a Hamasz – Irán stratégiai partnere és a Muszlim Testvériség ideológiai szövetségese – került hatalomra.


 


Meg tudná valaki magyarázni, hogy egy olyan politika, amely elősegítette a Közel-Kelet hatalmi erőviszonyainak a megváltozását, hogyan mozdította  elő az amerikai érdekek érvényesülését? Vagy azt, hogy olyan politikai mozgalmak megerősödése, amelyek diszkriminálják a nőket, a keresztényeket, a zsidókat és a melegeket, hogyan mozdíthatja elő a demokrácia és a liberalizmus ügyét a Közel-Keleten?”                               


 


A kérdés persze szónoki, és jó adag naivitásról árulkodik. Mindenekelőtt azt a látszatot kelti, hogy az események alapvetően másként is történhettek volna, hogy több száz millió ember – lényegében egy egész civilizáció – élete csupán bizonyos politikák függvénye, hogy nincs semmilyen saját dinamikája. Ha cinikus akarnék lenni, akkor pedig azt mondanám, hogy ezzel az okfejtéssel azt a látszatot kelti, hogy szerinte az arabok nem eléggé érettek a demokráciára, és jobb lenne, ha örök időkre felvilágosult – és természetesen szekuláris – diktátorok uralma alatt maradnának.        


 


Ami a neokonokat illeti, az ő álláspontjuk bonyolult. Ők sokkal okosabbak annál, semhogy csak úgy egyszerűen: tévedjenek, hogy ne tudnák: milyen minőségű lehet, és milyen következményekkel járhat a közel-keleti demokrácia. Abban – legalábbis stratégiai szempontból – mindenképpen igazuk van, hogy az arab autokratikus rendszerek hosszú távon sem az Egyesült Államok, sem Izrael számára nem megfelelő partnerek.


 


Először is a mai világban, amikor az „írás” már nem „a falon”, hanem a twitteren és a facebookon jelenik meg, és erről egyszerre több tízezer azonnali cselekvésre kész fiatal szerezhet tudomást, ezek a rendszerek nem lehetnek stabilak, másodszor, minél tovább maradnak fenn, annál nagyobb az esélye annak, hogy nem a szükségképpen tökéletlen demokrácia, hanem valamilyen szélsőséges rendszer fogja őket felváltani.


 


A legérdekesebb dolog a neokonzervatívok arab demokratizálást igenlő, és az amerikai adminisztrációt a Mubarak-ellenes tüntetők követeléseinek egyértelmű támogatására felszólító jelenlegi álláspontjával kapcsolatban az, hogy stratégiai igazuk tudatában minden további nélkül felvállalták a Netanjahu vezette izraeli kormánnyal való taktikai konfliktus ódiumát. 


 


Sokan most természetesen nem értik, hogyan lehetséges, hogy éppen azok mennek most szembe a hivatalos izraeli és az azt minden körülmények között támogató legfontosabb amerikai zsidó lobbi-szervezet, az AIPAC álláspontjával, akiknek Izrael iránti lojalitását nehéz volna kétségbevonni, és akik számára az amerikai-izraeli különleges kapcsolatok változatlan fenntartása mindig is kulcskérdés volt, és nyilván jelen pillanatban is az.          


 


Mások, akik az Izrael érdekeit szolgáló neokonokról és az amerikai politikát irányító izraeli befolyásról szóló mesét az ún. összeesküvés-elméletek kategóriájába sorolják, mint például Jeffrey Goldberg, a The Atlantic bloggere, elégtétellel nyugtázzák, hogy most legalább mindenki számára nyilvánvalóvá vált, ami már Szaddam Husszein megbuktatása idején is érzékelhető volt: hogy ti. a neokonok és Izrael álláspontja nem fedi egymást.


 


Az ő „ágendájuk” nagyobb szabású és tágabb látókörű, mint Izraelé, amely nyilván aggódik, hogy ezentúl az egyetlen komoly (potenciális) arab ellenfélre, Egyiptomra is oda kell figyelnie.


 


A neokonokra annyira jellemző sajátos világbirodalmi, minden provinciális szűklátókörűségtől és bezárkózástól irtózó perspektíva leginkább Robert Kagan írásaiban és állásfoglalásaiban érhető tetten. Kagan Izraelről és az izraeli-palesztin problémáról – mint erre korábban már utaltam – „a szó szoros értelmében soha nem írt semmit” (egyetlen figyelemreméltó kivétel azért akad: a 2001. szeptember 11-e előtt pár nappal megjelent, Bill Kristollal közösen írott cikkük, amelyben arra szólították fel a Bush-kormányzatot, hogy ne akarjon „semleges fél”-ként közvetíteni Izrael és a palesztinok között, hanem adjon szabad kezet Izraelnek, hogy leszámoljon a palesztin terrorizmussal), Egyiptomról viszont annál többet.


 


Így például a fenti cikkben Kagan és Kristol felháborítónak és nevetségesnek tartották, hogy a „mérsékelt” Mubarak Saronnal és a térségben elharapózó instabilitással riogatja a State Department Közel-Kelettel foglalkozó tisztségviselőit, akik erre fel egyfolytában azt szajkózzák, hogy „meg kell fékeznünk az izraelieket, különben elveszítjük Mubarakot, és jönnek az őrült muszlimok”.  


 


Tavaly szeptemberben viszont, nem sokkal az egyiptomi parlamenti választások kihívó és látványos meghamisítása előtt, Robert Kagan – rendkívüli éleslátásról téve tanúbizonyságot – létrehozta az Egyiptomi Munkacsoportot, és arra figyelmeztetett, hogy „Egyiptomban a biztos instabilitás felé haladunk. Úgyhogy hibás az az elképzelés, hogy ugyanúgy piszmoghatunk, mintha semmi sem változhatna meg… Most konkrét lépések megtételére van szükség. (…) Az igazán fontos dolog az, mit tesz az Egyesült Államok egy döntő fontosságú fordulópont idején, mint amilyen a hetvenes évek végén is volt Iránban. Egyiptom most ugyanolyan helyzetben van.”


 


Kagan és az ugyanekkor a „Mubarak-korszak végét” szintén megjósoló Elliott Abrams, aki Bush legfontosabb közel-keleti tanácsadója volt, és „soha nem hitt, sem Annapolis előtt, sem utána” abban, hogy az izraeli-palesztin konfliktus „végső rendezése” lehetséges, szabad választásokat és „legitim kormány”-t akartak látni Egyiptomban, Amerikában pedig egy olyan kormányzatot, amely tesz is valamit ennek érdekében.    


 


Egyszóval a neokonok azt szerették volna, hogy Amerika ne csak annyit csináljon, mint Carter elnök 1979-ben, aki felszólította a sahot (persze hiába), hogy ne alkalmazzon erőszakot. Négy-öt hónappal ezelőtt már nyilván tudomásuk volt arról, hogy Alexandriában több száz fiatal ugyan nem látványos, de kitartó tiltakozásba kezdett Khaled Said 28 éves alexandriai üzletember halála miatt, és hogy a további rendőrségi brutalitásokról és a Said miatti tiltakozásokról rendszeresen beszámoló We are all Khaled Said című – angol és arab nyelvű – facebook oldalnak egyre nagyobb a látogatottsága (a legkorábbi, tavaly augusztusi üzeneteket lásd itt). Az pedig nyilvánvaló volt, hogy a novemberi parlamenti választások biztosra vehető durva meghamisítása csak tovább fogja feszíteni a húrt.


 


Nem csoda tehát, hogy Kagannek és Abramsnek az volt a véleménye, hogy Amerikának aktívan be kell avatkoznia az egyiptomi folyamatokba, és nem szabad addig várnia, amíg a Mubarak-rendszer amerikai segítség nélkül is összeomlik.


 


Az Obama-kormányzat azonban (amelynek természetesen sokkal több és pontosabb információ állt rendelkezésére minderről) nem vette komolyan a figyelmeztetést, hogy a Mubarak-rendszer agóniája elkezdődött. Ez mindenekelőtt abból látható, hogy váratlanul érte őket a Wael Ghonim, a Google közel-keleti és észak-afrikai marketing-részlegének vezetője és közelebbről be nem azonosítható társai által a szociális médiák masszív alkalmazásával kirobbantott január 25-i forradalom. (Ghonim portréját és figyelemre méltó történetét lásd itt és itt.)


 


Maradjunk annyiban, hogy az amerikai adminisztráció kezdettől fogva inkább csak követte az eseményeket (az egyetlen – lényeges – kivétel az, hogy a színfalak mögött nagyon határozottan kikötötték, hogy a hadsereg semmilyen körülmények között sem alkalmazhat erőszakot, mert az az amerikai segélycsomag azonnali leállításához vezetne). Ez abból is látszik hogy míg az első napok elég zavaros reakciói után a „rendben lezajló tényleges rendszerváltás”-t emlegették, valamivel később már Omar Szuleiman „rendszer-korrekció”-jával is megelégedni látszottak. A „rendszer-korrekció” azonban csak azt jelentheti, hogy – mint az alelnök február 8-án világosan kifejezésre juttatta  – „a rendszer fennmarad”.


 


A közel-keleti helyzetet és Washington szándékait jól ismerő Marc Lynch szerint Obama még nem mondott le arról, hogy az egyiptomi politikai rendszer  „érdemi változás”-on menjen keresztül,  sőt többi térségbeli szövetségesét is arra biztatja, hogy karolják fel a reformokat, „ha másért nem, hát azért, hogy mentsék a bőrüket”. (Ez abból is látszik, hogy az egyiptomi külügyminiszter tegnap visszautasította Washingtonnak azt a követelését, hogy azonnal helyezzék hatályon kívül a kivételes állapotot bevezető törvényt, és azt mondta, az Egyesült Államok rá akarja kényszeríteni az akaratát Kairóra, amely pedig több mint 30 év óta hűséges szövetségese.)   


 


Van azonban Lynch fontos írásában két olyan megjegyzés, ami világosan jelzi  Amerika mozgásterének elkerülhetetlen korlátait. Egyrész a terepen zajló folyamatokat az Obama-adminisztráció „nem tudja ellenőrzése alatt tartani”, másrészt nem is akar lemondani arról az egész magatartását meghatározó „irányelv”-ről, hogy „az őket érintő döntéseket maguknak az egyiptomiaknak kell meghozniuk”.


 


Ez az a pont, ahol a neokonzervatívok – a liberális-realista Obamával ellentétben – az ingadozásnak és a bizonytalankodásnak a legcsekélyebb jelét sem mutatják. Ők pontosan azt mondják most is, amit tavaly szeptemberben: Washingtonnak „a félreérthetetlen és visszafordíthatatlan demokratikus átmenet”,  „a teljes demokrácia” mellett kell elköteleznie magát Egyiptomban, „mert a jelenlegi rendszer fennmaradása biztos melegágya a radikalizálódásnak és az instabilitásnak”.


 


A neokonok valósággal mindenhatónak képzelik az Egyesült Államokat: nem csak azt feltételezik, hogy határozott amerikai támogatással keresztülvihető a demokratikus rendszerváltás a tág értelemben vett Közel-Keleten, hanem azt is, hogy el tudja hárítani „a teljes demokrácia” bevezetésének esetleges negatív következményeit. Azt ugyanis – a demokrácia bevezetésének és érvényesülésének eddigi közel-keleti példái után – nehéz volna feltételezni, hogy meg sem fordul a  fejükben: a „demokratikus” Egyiptom esetleg sokkal önállóbb politikát folytat majd és sokkal kevésbé lesz elnéző Izrael palesztinokkal kapcsolatos politikájával szemben, mint az autokrata Mubarak-rezsim.


 


Szerintem ők nagyon is számítanak erre, és úgy gondolják, hogy jobb egy olyan Egyiptom (és jobb egy olyan Jordánia és Szaud-Arábia), amely nyíltan képviseli és vállalja önmagát, amely (nem feltétlenül abszolút értelemben, mint Irán és szövetségesei, hanem egyszerűen csak a saját jól felfogott nemzeti érdekeit követve, mondjuk Törökországhoz hasonlóan) adott esetben szembefordul Amerikával és Izraellel. Akkor legalább majd világossá válik, ki a barát és ki az ellenség, és Washington nem engedheti majd meg magának, hogy „muszlim partnerség”-ről és hasonlókról álmodozva kivonuljon a Közel-Keletről, sem azt, hogy Izrael és a palesztinok között semleges félként vagy „tisztességes alkusz”-ként közvetítgessen, azt pedig végképp nem, hogy miután kissé nehezen és megkésve ugyan, de végre felismerte, hogy a két fél között nem jöhet létre semmiféle „végső rendezés”,  Izraelt magára hagyja a nemzetközi jogra és legitimitásra hivatkozó államok sokaságával szemben.


 


Hiba lenne tehát azt hinni, hogy a neokonok a hivatalos izraeli politikát ignorálva – amely nem hisz a demokrácia egyetemességében, és az arabokat egyszerűen nem tekinti alkalmasnak a demokráciára, és éppen ezért ragaszkodna a jó öreg Mubarakhoz és még inkább a még nála is megbízhatóbb és főként hosszabb életű Omar Szuleimanhoz – nincsenek tekintettel Izrael érdekeire. Nagyon is tisztában vannak azzal, mint Elliott Abrams szavaiból kiderül, hogy Mubarak bukása veszélyekkel jár, és hogy nem lehet tudni, ki fog most vagy egy-két év múlva hatalomra kerülni, de ezt a helyzetet pontosan az ő harminc éves diktatorikus uralma teremtette, úgyhogy – állítják – minél hamarabb távozik, annál jobb.


 


Nem összeegyeztethetetlen álláspontokról van itt szó, hanem csak arról, hogy az egyiptomi válság felszínre hozta az Izrael-barát táboron belüli belső vitákat.  


 


„A nyers valóság az – mondja Steve Rosen, az AIPAC egyik volt tisztségviselője –, hogy  az arab világban csak az uralkodó elit vékony rétegével tudtunk szövetséget kötni. Szinte valamennyi muszlim országban olyan tömegmozgalmakkal kell számolnunk, amelyek mélységesen ellenségesek a Nyugattal szemben, és nagyon nem érdekeltek abban, hogy Izraellel békét kössenek, mint ahogy egy sor egyéb olyan dologban sem, amelyekben mi érdekeltek vagyunk. Amikor valaki elkezd a demokratizálásról beszélni, voltaképpen ezeket az erőket szabadítja fel.”  


 


De – teszi hozzá – azok, akik a staus quo megőrzését tekintik bölcsebb és realistább megoldásnak, nincsenek könnyű helyzetben. Nehéz az elnyomás védelmére kelni, és azt mondani: „törjetek csak be néhány fejet”, vagy azt, hogy „egy antidemokratikus autokratát szeretnénk, és nem állunk ki a szabadság mellett”. A „szabadság napirendre tűzése” ellenállhatatlan eszme.


 


Nemcsak abban az értelemben, hogy a neokonok nem tudnak neki ellenállni, hanem úgy is – legalábbis ez utóbbiak szerint –, hogy a világ sem képes neki ellenállni.      


 


Lehet persze, hogy a neokonok nem is annyira machiavellisták, mint gondoltam, hanem csak hisznek a szabadságban. Van valamilyen vallásos vagy inkább pszeudo-vallásos hitük, amely arra készteti őket, hogy az erkölcsi értékeknek szubsztanciális valóságot tulajdonítsanak, és bízzanak abban, hogy a „jó” végül is győzedelmeskedni fog a „rossz” fölött. De nyilván ismerik azt a részt is Mózes 5. könyvéből, amelyben az Úr azt mondja, hogy csak azért nem pusztítja el teljesen „fiait s leányait”, mert nem szeretné, hogy ellenségeik azt higgyék: ők tették (32: 26-27). Ami legalábbis nyugtalanító.    


 


George Friedman, akit, mint vérbeli geopolitikust, nem nagyon érdekel a dolgok metafizikai háttere (bár Leo Strauss és Allan Bloom egykori tanítványaként néha-néha bekukucskál oda), mindenestre most azt mondja, hogy egy bizonyos idő után az Izraellel kapcsolatos egyiptomi politika meg fog változni. „Több évtizednek is el kell telnie ahhoz, hogy ez a változás katonai értelemben is ütőképes legyen, és az első összecsapások valószínűleg még izraeli győzelemmel végződnek. De (…) mindig szem előtt kell tartani, hogy attól függetlenül, hogy hány alkalommal győz Izrael, elég egyszer veszítenie ahhoz, hogy megsemmisítsék.”    


 


Nagyon is érthető tehát, hogy Izrael – akárcsak, teljesen más megfontolásoktól vezettetve, Szaud-Arábia és Kína – az egyiptomi status quo fenntartásában érdekelt.


 


Amely azonban egyszerűen nem maradhat fenn. Nemcsak azért, mert politikai értelemben elhasználódott és lényegében mindenki számára tehertétellé vált, hanem – és ez legalább annyira fontos, ha nem fontosabb aspektusa a kérdésnek – azért sem, mert Egyiptomnak elege lett abból, hogy az amerikai és izraeli regionális érdekek kiszolgálója legyen.


 


Steven A. Cook, a tekintélyes Council on Foreign Relations közel-keleti szakértője szerint a Szadat által 1978-ban megkötött izraeli békeszerődés reménytelenül behatárolta Egyiptom mozgásterét, míg Izrael és Amerika számára rendkívül hasznosnak bizonyult.


 


„Izrael – írja Cook –, mivel Egyiptom részéről nem fenyegette többé semmiféle háborús veszély, több százezer izraeli telepessel árasztotta el a Nyugati-partot [Ciszjordániát] és Gázát, lerohanta Libanont (kétszer), és lebombázta Irakot és Szíriát. Az Egyesült Államok számára Mubarak kulcsfontosságú volt egy olyan regionális rend megteremtésében, amely könnyebbé ás olcsóbbá tette Washington számára, hogy biztosítsa az olaj szabad áramlását, megvédje Izraelt és hogy megakadályozza, hogy bármelyik állam túlságosa nagy befolyásra tegyen szert a térségben. Mubarak haszna is egyértelmű volt: nagyjából 70 milliárd dollár gazdasági és katonai segély 30 év alatt, és a presztizs, hogy a világ egyetlen szuperhatalmának lehet a partnere.”        


 


Ennek a regionális szupremáciának immár vége, mert lehetetlen az amerikai támogatást úgy áthangszerelni, hogy az ettől kezdve az egyiptomi rendszerváltás pályáját az amerikai érdekeknek megfelően befolyásolja. „Azt várni az új egyiptomi elnöktől  – bárki legyen is az –, mondja nagyon találóan az amerikai szakértő, hogy folytassa tovább az amerikai partnerséget, olyan, mintha Václav Havel kért volna segítséget a szovjetektől az 1989-es csehszlovákiai bársonyos forradalom után.”


 


Úgyhogy – a neokonok várakozásaival ellentétben – Amerika egyszerűen nem lesz abban a helyzetben, hogy a geopolitikai futóhomokká váló Közel-Kelet fölötti hegemóniáját fenntarthassa.   


 


Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt a világvége. Amerikának egyszerűen nincs szüksége arra, hogy regionális hegemonként ellenőrzése alatt tartsa a Közel-Keletet. „Egyetlen életbevágó stratégiai érdekünk ott az – írja a realista Stephen M. Walt –, hogy garantáljuk: az olaj továbbra is bőségesen fog folyni a világpiacra, és az olajhoz való biztos hozzáférés csak azt követeli meg, hogy a térség ne álljon egyetlen ellenséges hatalom ellenőrzése alatt sem. Nekünk nincs  szükségünk arra, hogy az ellenőrzésünk alatt tartsuk. Csak arról kell gondoskodnunk, hogy senki más se tegye ezt.”     


 


A  neokonok, akik közül sokan tulajdonképpen liberális imperialisták, ezt a közel-keleti csatát úgy látszik, elvesztették. Hogy Amerika még megnyerheti-e, nyitott kérdés.